Magyar Nők Lapja, 1939 (1. évfolyam, 1-36. szám)

1939-02-20 / 6. szám

— Nem tudom, talán szokásból, talán nem is tudtam, mit cselekszem ... de most már megyek is . . . — Ne menj! Amíg nem jöttél, mindig a mi kellemetlen ügyünk járt az eszemben, a tárgyalás, a herce-hurca... az ügyvédek . . . Folyton ott volt a tudatom felszínén, hogy holnap lesz a . . . holnap kimondják ... jó, hogy nem kell személyesen meg­jelennünk . . . Igen, én is folyton arra gondoltam és nem értem miért, de most, hogy szemtől­­szembe állunk egymással, valahogy mintha eltörpülne az egész . . . Mintha nem is engem és téged érdekelne az a holnapi tárgyalás . . . — Pontosan így vagyok vele én is . . . pedig ez érthetetlen, mert hiszen mi ketten egymás számára voltaképpen élő memento volnánk ... és mégis .. . Most mindazt, ami közben volt, elfelejtettem és csak az asszonyt látom benned ... Te Viola ... te még szebb vagy, mint azelőtt . . . azt hiszem, egy ideig vak voltam és nem láttam ezt . . . Ostoba voltam Viola és most, hogy így látlak szemtől-szembe . .. —• Hagyd, Viktor... ostobaság volna megütni ezt a hangot... Vége és én azért megyek Párizsba, hogy új életet kezdjek. —­ Férjhez megy? —­ Még nem ... de . . . Ez a de, ez az abbamaradt mondat valahogy ott maradt kettőjük között a levegőben, mindkettőnek mozgott az ajka, mintha mondani akartak volna valamit ... de hall­gattak és körülöttük is csend volt. Az étkezőkocsi is kiürült már, csak egyik pincér bóbiskolt a spanyolfal mögött. Az asszony felállt. . . Fogta kesztyűjét, retiküljét . . . Tétován ránézett a férfire, de ezúttal sem tudta, mit mondjon. Mentek együtt az asszony fülkéje felé . . . * Égigérő havasok között robogott a vonat. Smaragdzöld hegyipatak zuhogott alá a hasadékokban... smaragdzöld hegyhátak és feketezöld fenyvesek váltogatták egymást.. — Örökre . . .?! —­ Eh . . . Nevetséges . . . Nem szeretem ezt a szót, hogy örökre . . . Nézz ki Viola . . . tíz évvel ezelőtt erre jártunk . . . — Nászút . . . kis tiroli falucska . . . ejnye, hogy is hívják? —­ Nem tudom . . . nem jut eszembe a neve ... de azt hiszem, éppen azon a vidéken járunk . . . Emlékszel arra a kis fogadóra . . . Milyen nehezen jöttél el onnét . . . minden képet, minden tárgyat megsímogattál . . . — Igen . . . ahol én járok, úgy érzem, hogy mindenütt marad belőlem egy darab és néha honvágyat érzek, hogy elmenjek és megkeressem . . . —• Szép gondolat . . . hátha tényleg így is van . . . hátha csakugyan ott maradt valami belőlünk abban a kis tiroli fogadóban . . . ott, abban a meszeltfalú szobában, a fekete madonna alatt, a magaslábú ágyak és a kis rózsafa-asztal körül. — Érdekes ... te megérted ezt, Viktor? Milyen furcsa ... én azt hittem, hogy te sokkal exaktabb vagy, semhogy ilyesmit átérezni tudj ... te kemény vagy, józan . . . Mindig azt hittem, hogy neked csak agyad van ... én ilyen ostobaságokról sohasem mertem beszélni addig, amíg . . . —■ Különös ... én meg azt hittem, hogy téged nem érdekel más, csak a toalettek, a zsúrok, a bridzs ... a színház . . . — Furcsa ... ha tudnád, hogy csak menekültem mindehhez . . . mert magamra hagytál. — Magadra hagytalak? . . . Hogyan mondhatod ezt? . . . Hűségesebb nem lehet férj nálamnál . . . Én más asszonyt nem öleltem, amióta téged ismerlek . . . — Mégis magamra hagytál ... az ölelésednél, a csókodnál néha egy kedves, gyengéd szavad boldogabbá tett volna . . . Mindvégig úgy éreztem, hogy csak játékszer vagyok a számodra ... a lelked bezárkózott előlem. . . azt hittem, hogy nincs is lelked . . . — Furcsa . . . valahogy én is azt hittem rólad . . . hát lehet ez? Két ember ... él tíz évig egymás mellett és nem ismerné egymást? Te . . . én azt hiszem, ez küszködő, nyomorult emberek között nem fordulhat elő, akik együtt küzdenek, együtt szen­vednek . . . nekünk gazdagoknak nehezebb boldognak lennünk ... A vagyon, a szóra­kozások, a pénz utáni hajsza, a társasági élet közénk állt . . . Te Viola, ha . . . ha mi ott maradhattunk volna abban a tiroli faluban . . . azt hiszem, nem lenne holnap főtárgyalás... Most lassított a vonat . . . valaki a folyosón mondott egy nevet . . . — Pittersdorf . . . — Te Viola ... ez az . . . ez volt az . . . Te, gyere, szálljunk ki, menjünk el abba a kis fogadóba ... a fekete Máriás szobába . . . — De ... de . . . Párizs ... A férfi nem hallgatott rá, hordárért kiabált ... az ablakon adogatta le a csomagokat. Leugrott, felnyújtotta a karját . . . olyan volt ez a mozdulat, mintha izmos karja ölelésre tárult volna és mintha beleegyezés lett volna abban a könnyű mozdulatban, ahogy rátámaszkodott az asszony . . .* — Azt a szobát kérem . . . amelyikben egy fekete Mária van a falon és egy pici rózsafa asztal . .. — Ja... ja, mein Herr... a rózsafa asztal, az megvan... a feleségem nagymamájáé volt . . . egy angol lady mindenáron meg akarta venni, de nem adjuk, szerencsét hoz, akinek a szobájába betesszük, az mind visszajön . . . Sehen Sie . . . Sie sind auch . . . Igen . . . igen ... és a fekete Mária? Ah ... az szép lett azóta, járt itt egy olasz festő tavaly, aztán nem tudott fizetni, hát mondta a Mutter, hadd csak öregem, ne csukasd le, mit veszel meg rajta?... Inkább festesd át vele a fekete Máriát . . . Hát aztán átfestette. Majd meglátja Gnefrau, milyen szép lett, egész újjászületett ... — fecsegte az öreg és már nyitotta is ki a szobát, a meszeltfalú szobát, az egymás mellé állított magaslábú ágyakkal, a rózsafa asztallal, amely szerencsét hoz és Máriával, aki az éhenkórász olasz festő ecsetje alatt újjászületett . . . A MOL Kézimunkaboltja (VI. Teréz­ körút 6. sz.) szívesen várja lapunk kedves előfizetőit MAGYAR NŐK LAPJA

Next