Magyar Nők Lapja, 1940 (2. évfolyam, 1-36. szám)

1940-02-20 / 6. szám

2 •:r::r ..................... ...................TM..................... __ ^ 5|j_ ]fi __ m _/r k; íl!“ll í?!"'!! SPSS? “■■■■» ■■■ ■ ■■>»■! <■■■■■ ■ — b - ï ■■■ cfSwhi. ■■ ■ ÍShi >■■■» ■■■ ■■Sk ■ ■ n . a a a a ■ ■■■■■■». -■■■». ■■■■■■« ÏÏÏ SS '»»** <■» tmm .mr ■■rm ■■■ US- !■( Hl m.ir m m m m ia, m m m iirm |ilh< linis ^ 4MÚi ^ rnr dtëél ^ ^ Justh Zsigmond és Jászai Mari írta Nagy Méda A Központi Pályaházból egyre áradtak kifelé a vonattal érkezők. A mozdony fekete füstje szétterült a Pályaház fölött, éles ellentétben a környező veteményeskertek üde, tavaszi zöldjével. A tetőüléses lóvonat már zsúfolásig megtelt és a konflisok is csomagokkal­ megrakodva sűrű egymásutánban hagyták el a Pályaház előtti tér­séget. Megkésve­ érkezett egy kétfogaton Feszty Árpád és a kocsiból k­iugorva heves örömmel ölelte át barátját, aki bőröndjei mellett várakozott: — Csakhogy itthon vagy már, te világcsavargó, alig vártuk már érkezésedet! — Várjon Mari is várta? — Hát persze! Hetek óta másról sem beszélünk, mint rólad. Mari érkezésed örömére egy nagy hűvösvölgyi kirándulást toborzott össze holnapra.­— Szóval, ma nem is láthatom? — Jobb lesz, ha ma inkább kipihened magadat. Mari ma az Elektrát játssza, s tudod, az testileg, lelkileg annyira kimeríti, hogy szívesebben veszi, ha nem zavarjuk. — Ha így beszéltétek meg, hát jó, bár azt hittem, hogy még ma fölmehetek hozzá. Mindig elfelejtem, hogy az ő lázasan mozgalmas napjaiban mennyivel kevesebb idő jut a barátság ápolására, mint az enyémben. Amíg kint jártam Egyiptomban, s míg a tavasz jöttét vártam Párizsban, mindig ezt a napot idéztem, amikor újra Pesten lehe­tek, köztetek, magyar szót hallhatok újra, magyar muzsikát... De persze, én csak egy bolond álmodozó vagyok... — Ugyan Zsiga, hiszen mindnyájan örülünk, hogy újra köztünk vagy! Mindenki kíváncsi a párizsi hírekre, pletykákra. Pompásak voltak az útleírásaid és novelláid is, de amit majd szóval elmondasz, arra várunk legjobban. Mari már napok óta lel­kesedik az ígért könyvekért és ruhamodellekért. Én is rajzoltam néhány kosztüm­­skiccet neki, nagyszerűen sikerültek. — Olvastam Párizsban is a sikereiről, hogy egyre mélyül és tökéletesedik. — Az Egyetlen. Hozzá nem lehet senkit sem mérni. Sokáig hallgattak, a gázlángok sárga fénye egymásután gyulladt ki a széles utcán és a fák friss, zöld lombjai árnyékba burkolództak. Mind a ketten arra gondoltak, aki a Művészetet legjobban megszemélyesítette, aki mindig változó, mindig más. Asszony. Feszty Árpád törte meg a csöndet: — Magadról még nem is beszéltél, jót tett Egyiptom? Mit mondanak az orvosok? — Az orvosok? Semmit! De egy belső hang azt súgja, hogy siessek élni, mert már nem sok idő van hátra. Még néhány tél, valahol messze, Fiontalanul és néhány nyár idehaza. — Ostobaság, pompásan nézel ki, — mormogta Feszty haragosan, — csak rajtad múlik az egész, okosan élj! — Cseppet sem bánom, hogy el kell mennem. Nincs mit veszítsek, nincs mit várjak az élettől. Láttam sokat, újat alig fogok láthatni, még ha száz évig élek is. Ahány tél, annyi különös, csodálatos emlék: Riviéra, Görög- és Törökország, Itália, Spanyol­­ország, Marokkó, Algír, Tunis, Egyiptom, India és az ezerszer új és gyönyörű Párizs! Taine baráti köre, comtesse Diane szalonja és látogatásom Sarah Bernhardtnál felejthetetlen emlékekkel gazdagított. Én úgy is csak emlékekben élek, a beteljesülés sohasem lenne a sorsom, túlságosan boncolom magamat és másokat is.­­• Eh, ne filozofáljunk barátom, hanem éljünk! Tehát holnap találkozunk Marinál. Ma mindenesetre imádkozzál a szép időért. A keskenyarcú, szőke fiút nemcsak Jászai Mari, de az egész társaság kedvelte, volt ebben a szeretetben egy csöpp sajnálkozás is, hiszen mindenki tudta, hogy végze­tes tüdőbaja kergeti végig a napfényes országok során és hogy szomorú kék szeme már nem sokáig fog ámulni a világ nagyszerű csodáin és az emberek ezer furcsa­ságán. Gyönyörű tavaszi nap virradt a hűvösvölgyi kirándulás elé. Mari virágot szedett és változó volt, mint az égen suhanó felhő, Petőfit szavalt, majd Széchenyiért rajon­gott.­­ Ibsen könyveit köszönte Justh Zsigának és hálálkodott a Párizsból hozott új ruha-ötletekért, csak éppen a szívét nem mutatta és elfelejtett ajándékozni egy meleg mozdulatot. Justh csalódásában keserű lett és támadó. Vádolta ezer arcáért, amely sohasem egy, sohasem önmaga, hanem mindig szerepet játszik, talán a sze­relemben is..­. Jászai sértetten vágta oda: — Engem ne boncolgasson, vegyen úgy, ahogy vagyok. Ha nem tetszik. .. — Igaza van, jobb, ha szétválnak az utaink. Ilyen két egyéniség, mint a mienk, nem fér meg egymás mellett. A lelkének a felét leköti a művészete, ezért nem tud egész szerelmet adni senkinek. Én pedig kezdem azt hinni, hogy azok, akiknek a szelleme a legmagasabb fejlődést elérte, talán nem is tudnak szeretni. Miért is kínozzuk egymást?... Holnap hazautazom Szenttornyára és nem kérem többé, hogy jöjjön le meglátogatni, aztán ősszel visszamegyek délre s ki tudja, hogy visszahoz-e még egy tavasz a hazámba?... De azért lent, Szenttornyán, az egész nyár annak a városában telt el, hogy mikor jön le Mari. A park érte borult díszbe és a verandás falusi ház bizánci stílusú dolgozószobája, indiai ebédlője érte gazdagodott ritka szépségű tárgyak­ban. Fedetlen kis görög színházat épített kertjében, a parasztok festették a díszlete­ket és a parasztok játszották Shakespearet, Moliéret, vagy Justh egy-egy népies darabját. A magyar paraszt ügyességét és rátermettségét akarta ezzel megmutatni, bámulták is a fővárosból leutazó kritikusok, csak éppen Jászai Mari nem jött el azon a nyáron. Pedig a meghívott vendégek már mind ott nyüzsögtek a szenttornyai kúriában. Stróbl itt mintázta meg Toldit egy izmos parasztról, Feszty Árpád és Czóbel Minka a nyaralás édes pihenését élvezték, Bunny Rupert a park egyik részletét festette, Aggházy Károly zongorázott, Jean de Nét­y, a magyar származású párizsi írónő pedig a parasztlegényekkel táncolt és eltanulta tőlük legújabb nótái­kat. Csak az nem jött el, akiért egybe­gyűltek a meghívottak. Jászai Mari ke­mény volt és következetes, ha egyszer vége, hát legyen vége. ősszel nem sietett itthagyni a borongás magyar tájat, sietve írt, hogy befejezze regényét. Hiába unszolták barátai, hogy ne tegye tönkre magát, utazzon el, de ő egyre késleltette az indulását. Meny­nyire szeretett volna egy telet itthon tölteni, csak egy magyar telet a fehéren alvó földek között, ott kint mindig hon­talannak érezte magát. Az idegenek között a magyar rögről beszélt és a magyar fajról, amely annyi kiváló em­bert, művészt és feltalálót adott a világ­nak. Hitt a magyarság jövőjében és azt hirdette külföldön is, s amerre járt, ked­ves, szeretetreméltó egyéniségével csak barátokat szerzett a magyar hazának. Hirtelen kellett elutaznia Párizsba, aztán Cannesbe. De már hiába, a déli nap­fény sem segített. Utolsó pillanatáig dol­gozott, csak az irodalom érdekelte, az volt gondja haldoklásában is. Itthon megrendülve vették a hírt bará­tai és hinni sem akarták, hogy, aki any­­nyira tele volt munkatervvel és életkedv­vel, az ilyen váratlan gyorsan eltávoz­zék közülök. Jászai Mari könnyes szem­mel tartotta kezében utolsó levelét, amelyben arról ír, hogy ő Bourget ta­nítványa akar lenni, aki arra tanít, hogy «a szenvedésből kell erőt merítenünk a tettre, az életre.» Valóban, egész fiatal élete a szenvedések sorozata volt, — nem volt még harmincegy éves, amikor szép «Krisztus feje» fáradtan lehanyat­lott, — s mégis többet munkálkodott, mint más talán egész hosszú életén át. Népies hímzéssel díszített ruhák Terv.: Vadonné Perényi Irén MAGYAR NŐK LAPJA

Next