Magyar Nyelv – 50. évfolyam – 1954.

A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Bizottságának vitája a leíró nyelvtan tárgyáról és felosztásáról

A nyelvtan köre a nyelv valamennyi jellemző kifejező eszközének kutatására kiterjed. „A nyelvtan állapítja meg" — mondta TOMPA vitaindító referátumában —, „hogy a szó- és írásbeli gondolatcsere számára milyen nyelvi eszközeink vannak, s hogy ezekkel milyen szabályszerűségek szerint élünk, hogyan válnak ezek alkalmassá arra, hogy gondolataink kiformálódásának nyelvi burkaként alkalmazzuk, s egyben gondolatainknak másokkal való megértetésére felhasználjuk őket; hogyan alakultak ki az egyes elemek népünk hosszú fejlődése során." A nyelvtan tehát — vizsgálati körét tekintve — egyaránt foglalkozik a nyelv hanganyagával, szókincsével, valamint a mondat­ban megjelenő ragozott alakokkal és szerkezetekkel. A leíró nyelvtan — TOMPA szerint — önként tagolódik három nagy részre, aszerint, hogy a nyelvi kifejező eszközöknek mely egységére vonatkoz­nak a benne vizsgált törvényszerűségek. Ez a három rész a hangtan, a szótan és a mondattan. Ezt a felosztást TOMPA a következőképen részletezi: A mondattan tárja föl a legmagasabb fokon, hogy miként is tölti be a nyelv: a gondolkodás anyagi burka, a gondolatcsere eszköze a maga hivatását; mint ahogy a mondat mutatja meg leginkább, hogyan jelennek meg tudatunkban a világ különféle viszonyai, összefüggései. — A szó — álta­lánosságban nézve — megnevezi a különféle tárgyakat, folyamatokat stb. vagy az utóbbiakról alkotott fogalmainkat. Ennek is vannak általános, elvont törvényszerűségei: magának a szónak a fogalma, a jelentéstani alapviszonyok, a szófajok tana is általános jellegű megállapításokkal dolgozik. A szóelemek közül például a tő, a képző, a jel, az egész szóalkotás stb. a nyelv s­z­ó­t­a­n­i részének anyaga. A mondattan ennek az eredményeit szükségképen felhasz­nálja, ezekre épít. — Mind a szavak, mind a mondatbeli viszonyító eszközök h­a­n­g­o­kból épülnek föl. Ezért — habár a hangnak (mint hangnak) nincs különösebben nagy közvetlen szerepe a gondolatok kifejezésében, illetőleg közlésében — a szótan és a mondattan egyaránt föltételezi a hangtant, a beszédhangoknak és törvényszerűségeiknek arányos mértékű, tudományos vizsgálatát. Előadásában TOMPA kifejti, hogy a nyelvnek mindhárom egységével kapcsolatban fölvetődik a forma és a tartalom kérdése. A kettőt nem szabad mereven elválasztanunk egymástól, de természetesen a figyelem egyszer inkább az a­l­a­kra, másszor inkább a jelenté­sre irányul. — A hangtannak igen értékes, nélkülözhetetlen része a jelentésfunkcióval kap­csolatos fonológiai vizsgálat. Ez nem különíthető el teljesen a beszéd­hangjaink képzésére, rendszerére, törvényszerűségeire vonatkozó fone­tikai anyagtól.­­ A szótan jelentéstani része szorosan kapcsolódik a szó fogalmi vizsgálatához. Pontosabban a jelentéstanhoz kapcsolódik leg­inkább a szófajtan, hiszen a magyarban a szófajoknak olyan mértékben sincsenek alaki sajátságaik, mint a latinban vagy az oroszban. (Persze fölhasz­nálja és kiegészíti aztán a szófajtanban vizsgált ismereteket a tőtan és a szó­alkotástan, majd pedig a mondattan is.) A szóalaktan tárgyalja a szó­tövek viselkedését a különféle végződések előtt; a szóalkotástan ennél valamivel szorosabban összeköti a szó jelentéstant és a szóalaktant.­­ A mondattanban a jelentéstan (más szóval: a viszonytan) a mondat fogalmának és fajainak vizsgálatából nő ki; kiterjed az egyszerű és szerkezetes mondatrészek funkciójának vizsgálatára, foglalkozik a mellé-

Next