Magyar Nyelv – 50. évfolyam – 1954.

Galgóczi György: „Árpád-kori latinnyelvű irodalmunk stílusproblémái”

„Árpád-kori latin nyelvű irodalmunk stílusproblémái44 Irodalom- és történettudományunk körében kivételes figyelmet és meleg elismerést érdemlő jelenség IFJ. HORVÁTH JÁNOsnak az Akadémia kiadásában a fent idézett címmel nemrég megjelent könyve. Érdekelheti az folyóiratunk közönségét is. Hiszen azok a szövegek, melyeket végigvizsgál, a magyar nyelvtudomány munkásainak is mellőzhetetlen kútfői­ megállapításai, mint látni fogjuk, közvetve nyelvünk történetét is érintik; módszere pedig, legrégibb nyelvemlékeink tanulmányozására alkalmazva, a maga új szempontjaival új tanulságokat ígér. Újdonsága és ereje stíluskritikai módszerében rejlik. Árpád-kori latin nyelvű szövegeink korábbi tanulmányozói is vontak már le következtetéseket azok nyelvi jellegéből, de csak szórványosan és alkalmilag. Horváth János azonban a középkori latin nyelv korszerű sajátságait fő-fő alapjává teszi meg szövegkritikai elemzéseinek, s ily szempontú vizsgálódását valamennyi Árpád-kori latin emlékünkre kiterjeszti: oklevelekre, törvény­szövegekre, legendákra, gesták­ és krónikákra. Ily módon az eddiginél nagyobb bizonyossággal sikerül megállapítania azok korát, hitelét, szerzőit, s egyéb, alább szóba kerülendő határozmányait. Eredményei sokszor megerősítik az eddigi kitűnő kutatókéit, kivált DOMANOVSZKY" SÁNDORéit, de néha ellent­mondanak nekik, — DOMANOVSZKYnak is. De nem ítél önhitten és elhamar­kodottan; tényeket és érveket higgadtan megfontol, a tartalmi, tárgyi alapú eddigi megállapításokon komoly ok nélkül nem változtat, sőt örül, ha a maga módszerével igazolhatja azokat. Vannak csupán feltevésszerű kombinációi, azok hitelesítését azonban maga is alaposabb vizsgálódásoktól várja. Hogy irodalom- és történettudományi előzményeit lehetőleg felhasználja, mondani sem kell. Az a fontos, hogy új szempontja tárgyi alapját: a közép­kori latin nyelvűségnek koronként változott gyakorlati formáit, s az azokat részint regisztráló, részint szabályozó elméleti könyveket, az ú. n. „ars dictandi"-kat, tökéletesen ismeri. Ezekről a nyelv-, stílus- és retorika-törté­neti jelenségekről előre is bocsát néhány nagyon tanulságos tájékoztató fejezetet („A latin stílus", — „Rímes próza", — „Ritmikus próza" címen). E fejezetek nemcsak az ő további fejtegetéseihez szolgáltatnak tárgyi és elvi alapot: tanulhat azokból a nemzeti nyelv búvára is. E fejezetekben a középkori latin nyelv formaságainak történeti leszárma­zásáról is tájékoztat, az antik példaadóktól (Cicero, a két Seneca stb.) Augusti­nusig, kinek hatása aztán az egész középkorra kiterjedt. Futólag jellemzi a középkori kézikönyveket, melyek a könyvírás, szerkesztés magasabb tudo­mányát, az „ars d­ictandi"-t, az „epistolaris sermo modus"-t, a „dictamen metricum" és „ritmicum" szabályait hagyományozták tovább, lényegileg változatlanul. Ilyenek Itáliában keletkeztek a XI. század második felében, Franciaországban a következő század közepén, hogy aztán a XIII—XIV. században szerte elszaporodjanak. Bologna maradt azonban fő tűzhelye az „ars dictaminis"-eknek, minthogy az ottani jogi stúdiumok érdekében az oklevél-szerkezet titkainak ismertetéséről is gondoskodott. A pápai kancel­lária sem maradt el e részben; ott egyenest titkolták saját stílusformáik nyitját, mert azok révén meg tudták különböztetni saját hiteles okleveleiket a hamisaktól. Szerzőnk tud egy adatot 1275-ből, mely szerint a magyar kancellária is figyelembe vette egyebek közt a stílust oklevelek valódiságának bizonyítékaként.

Next