Magyar Nyelv – 55. évfolyam – 1959.
Reychman Jan: Adam Kazimierz Czartoryski herceg (1732–1824.) kéziratos jegyzetei a magyar nyelv tanulásához
A herceg magyar társalkodó partnere megismertette tanítványát a kell típusú személytelen igékkel, felhívta a figyelmet arra, hogy ezeknek csak egyes szám 3. személyük van, ugyanez vonatkozik az esik (az eső), havazik, mendörök, vilámlik stb. típusú igékre. Viszont a lét-segédige ragozásánál a voltam típusú passé indefini mellett szerepel a valék imperfectum és a voltam vala plusquamperfectum. A francia vagy a latin formák nevének alkalmazási próbáját látjuk az igeneveknek participium présent (beszélve — parlant, beszélvén — en parlant), participium passé és participium futurum alakjában: latin locuturus ~ magyar beszélendő vagyok. A tanulás folyamán a magyar tanító értelmesen dolgozta fel az ige tagadó alakját és ragozását; felhívta a figyelmet a kérdő alakra is (esselé), valamint a birtoklást kifejező igének a ragozására, jelezve az utóbbinál azt is, hogy jóllehet tagadó ragozása nintsen, mégis más időkben, például a jelen időben a lenni igét kell használni a nem tagadószóval, és hogy maga a nintsen forma annyit is jelent: il ny a pas. Ugyancsak a szenvedő alak feldolgozásánál felhívták a figyelmet arra, hogy ez a ragozás hibás, mert jóllehet a jelen idő szerettetem, mégis a je sus aimé fordulatnak a valék szeretve felel meg. A tanulás folyamán felbukkantak a nyelvi kivételek és a nyelvi finomságok is, amelyek a következő megjegyzésekben jutottak kifejezésre: a szeretem teged helyett „családiasan" a szeretlek formát használják; a halam (franciául j' entens)ből nem lehet képezni haltatom típusú műveltető igét, hanem ezt kell mondani: parancsolok, hogy haljanak stb. Bizonyos gondot okozott itt az alanyos és tárgyas igeragozás; a jegyzetekben nem találunk semmi mást sem megmagyarázásukra, csak egy mellékes megjegyzést, hogy a halam, igének nincs „termination affirmative"-je (-ok), hogy megkülönböztessük a halaktól (je meurs), amelynek szintén nincs -ak-vix, végződő tagadó formája. Mint már említettük, nem sok helyet szenteltek e jegyzetek között az igén kívüli beszédrészeknek, de itt sem hiányoznak a találó, pontos és élesen látó megjegyzések: például az összehasonlításnál a -nál ragot kell használni, és nem kell mint-tel képzett mondatot alkotni, mint a franciában vagy a lengyelben, hogy a hang "hány"-at jelent, de csak abban az esetben, amikor például emberek megszámolásáról van szó, de amikor valamit meg lehet mérni, akkor a mennyi kifejezést kell alkalmazni: mennyi pénz, stb. A megtárgyalt nyelvtani formákat ábrázoló szövegek ritkán illusztrálják jól a paradigmákat, például hogy valamellyik beszszéljen, kel neki valamit tudni; ezeknek a többsége ritkán van szoros összefüggésben a nyelvtani anyaggal; látni lehet, hogy a társalgónak kevés volt a magyar nyelv tanítása területén való gyakorlata és didaktikai tapasztalata. A közvetlen nyelvtani anyagokat tartalmazó szövegekkel szemben a társalgási szövegek nagyobb része az élő, beszélt nyelvből származik, és nem mentes bizonyos vulgarizmusoktól, barbarizmusoktól vagy makaróni szövegektől, például meg vagynak-esinálva minden mondulatok, micsoda regimentbe szolgait kend, minden felruházva. Emellett egyúttal sok irodalmi kifejezést is használ, amelyek keresettek, sőt talán egy kissé mesterségesek is. Nem fordítja le mindig az előzőleg megadott nyelvtani alakra alkalmazott hétköznapi fordulatokat, például a felszólító módú gyere esetében, amelyet a jönni ige ragozásának megbeszélése után mint társalgási fordulatot használ. E szövegek nem tartalmaznak semmi olyan jellegzetes vagy tájszólási vonást, amelyek lehetővé tennék az ismeretlen társalgó partner származásának és környezetének azonosítását. Már említettük fentebb, hogy egy csomó