Magyar Nyelv – 68. évfolyam – 1972.

3. szám - Molnár József: Az APhI (IPA) fonetikus írásának használata a magyarban

MAGYAR NYELV LXVIII. ÉVF. 1972. SZEPTEMBER 3. SZÁM Az APhl (IPA) fonetikus írásának használata a magyarban 1. Az Európa-szerte használatos gyakorlati írások elvileg ma mind hangjelölők. Ez az elv, a hangjelölés elve érvényesült, amikor az írás fejlődése során a szótagírásból lassan hangírás lett, amely a hangsor minden elemét, mássalhangzókat és magánhangzókat egyaránt következetesen megkülön­böztetett és jelölt. A nyelv azonban az írásbafoglalás után, mely nemzetenként más és más korban történt meg, nem merevedett meg akkori hangállapotában. A változások, amelyek majd minden nyelvben végbementek, eléggé megvál­toztatták az illető nyelv hangtani arculatát, és ezekről a változásokról a gya­korlati írás sokszor nem vett tudomást. A hang- és helyesírástörténet részle­tesen tárgyalja azokat a változásokat, amelyek egy-egy nyelv életében az évszázadok folyamán végbementek. A gyakorlati írásban mutatkozó erős konzervativizmus sokszor nehéz feladat elé állítja a nyelvtörténet kutatóját, amikor régi írások alapján az eredeti hangzásra következtet. A gyakorlati írás relatív állandósága és a folyton változó, élő nyelv az ejtésnek és az írás­nak a szétválását, bizonyos nyelvekben egymástól való elszakadását ered­ményezte. Nem célom és feladatom most a gyakorlati írás és élőbeszéd törté­neti párhuzamának, fejlődésének megrajzolása, hanem inkább felvázolni egy következetes és pontos hangjelölési módnak, az úgynevezett fonetikus írásnak egységes használatát. 2. E rövid történeti bevezetés után, mely a nyelvtudomány művelői számára jól ismert tényekre utalt, rátérek dolgozatom témájára: az APhl (IPA) fonetikus írásának használatára a magyarban. A magyar akadémiai helyesírás kialakításakor a nyelvtudományi bi­zottmány a múlt században úgy találta, hogy „mindenek előtt a helyesírás fő elvét a magyar nyelvben illetőleg, a bizottmány azt a kiejtés­ben találja fel [ritkítás tőlem]. Mert a helyesírás nem egyéb lévén azon tannál, melly az írásjelek helyes használatát adja elő az illető nyelv hangjai és szavai hű leábrázolására: eredeti nyelvben, melly t. i. lényegében saját élő nyelvanyaggal bír, a hang és írás benső szükséges viszonyban áll egymáshoz." (130.) — Ez szinte úgy hangzik, mint valamely fonetikus írás alapelve. A gya­korlati írások történetileg kialakult következetlenségei arra késztették — a múlt század közepén — a nyelvvel foglalkozó tudósokat, hogy olyan írást szerkesszenek, mely a hangzást tökéletesen visszaadja, és mint a magyar nyelvtudományi bizottmány mondotta: „a hang és írás benső szükséges vi­szonyban áll egymáshoz".­­ E kérdés akkor került napirendre, amikor a nyelvészek egyre inkább az élő nyelvekkel kezdtek foglalkozni. A betű és hang viszonya tisztázásra szorult, és ekkor vált külön e két fogalom. A nyelv­tudósok igyekezete, hogy az írás hűen jelölje a kiejtést, előtérbe állította a fonetikai kutatást. A betű és hang különbsége egyre nyilvánvalóbbá vált, és az élőbeszéd pontos, fonetikai célokra alkalmas lejegyzése még az írásforradalom­tól sem riadt vissza. A nyelvészek egyik tábora megmaradt a hagyományos­ ­ Magyar Nyelv LXVIII. 3.

Next