Magyar Nyelv – 69. évfolyam – 1973.
Herczeg Gyula: A szabad függő beszéd a századvég prózájában
A gondolati tartalmak közé kell sorolnunk egy sereg olyan vonatkozást is, amely a nyolcvanas-kilencvenes években viszonylag ritka, ám a későbbi íróknál nagy jelentőségre fog emelkedni. Elvétve találunk már arra is példákat, amikor a szereplők olyan gondolatsort „élnek" át, amely a múltra utal, s valamilyen múltbeli eseménysort tartalmaz. így értékeljük az alábbi Justh Zsigmond-példát is: „»Itt lesz öcsém lakásod« mondá a tiszteletes magára hagyván a káplánt, ki körülnézett szobájában. Ez lesz tehát otthona, az első nyugodt otthon, mióta él, eddig oly hányatott, oly bizonytalan volt élete. A korai árvaság, a szegény gyermek elhagyatottsága, aztán a kegyelemkenyér egy öreg néninél, annak halála után megint kint az utcán, segély nélkül, a nyolc esztendei gimnázium, amely idő alatt vele egykorú gyerekeket kellett tanítani, hogy megélhessen, aztán a theológiai évek nyomorúsága, amelyet kétszeresen nehéz volt elviselni, milyen terhes pénz nélkül a huszadik év! Most végre van biztos, nyugodt otthona. Mily boldogan nézett körül kis szobájában." (Justh Zsigmond: Ádám, 1885. 21.) A két, majdnem azonos mondat (körülnézett szobájában, nézett körül kis szobájában) közé ékelődik a szabad függő beszéd, a káplán visszaemlékszik sanyarú ifjúkorára, ám a gondolta, hogy bevezetés elmarad. A mondatok üteme éppen ezért meggyorsul, sőt voltaképp állítmánytalan, elliptikus mondatok jöttek létre, amelyek odavetett főneveken alapszanak: a korai árvaság, . . . elhagyatottság, . . . kegyelemkenyér, . . . megint kint az utcán, ... a nyolc esztendei gimnázium, ... a theológiai évek nyomorúsága. . . Az emlékek egymásra torlódása ilyen névszói halmozásban fejeződik ki, ez a viszonylagos elevenség szabályosan szerkesztett függő beszédben elveszett volna. D) Zárjuk le az idézetek sorát azzal a Tolnai Lajostól származó hosszabb példával, amelyben az író Feketéné töprengését ábrázolja a szabad függő beszéd jellegének megfelelő, többé-kevésbé szaggatott stílusban (bár mint mondottuk, Tolnai korában az affektív és ennek megfelelően szabálytalan szerkesztésnek korlátai vannak). Ez a példa azért is említendő, mert a portréábrázolás halvány jeleit mutatja. Néhány „megelevenedett", „átlelkesített" leírás, arckép bontakozik ki a szereplő átélésében. A portré, arckép rendszerint az írói közlésben helyezkedik el, vagyis többnyire az író mondja el, milyenek a szereplői, vagy milyen egy táj, milyen egy lakás belseje. Még később is, modern íróknál is csak egész ritkán fordul elő az, hogy portré, leírás egyenes beszédben álljon, vagyis az írók kerülik azt a megoldást, hogy szereplőik szájába adják egy-egy másik szereplő, táj vagy szobabelső leírását. „Az okos asszony azért okos asszony, hogy ily fontos esetben azonnal munkához is lásson, teljes erővel. Feketéné kezdte először is az urán. Most kezdte szégyenleni, hogy [itt tehát hogy-os mondatból nő ki, indul a szabad függő beszéd] istenem uram, hogy is ültek ők annyi úri vendég között! Ezer szerencse, hogy ott nem volt szegény Ézsau, mert szégyenletében a föld alá bújt volna. Milyen lajbi van ezen az emberen (ti. a férjén) ,ez a megjegyzés az íróé, annyira kézben tartja a más beszédét, illetve annyira bizonytalanok még a szabad függő beszéd szabályai, hogy az áttételt pontossá akarja tenni; zárójelben, de belenyúl a szereplő szavaiba, annak ellenére, hogy a szabad függő beszéd „szabadságát" éppen ő engedélyezte]: csupa egy kopottság ! Nem lehetett volna elkérni a gazdag Forró Gábor bíró téli ruháját? Az is