Magyar Nyelv – 73. évfolyam – 1977.
Gáspári László: Adalékok a nominális stílus természetéhez
347). A leíró nyelvtan szerint ,,a szókészleti egység . . . csupán a nyelvtani (ragozási és mondatszerkesztési) szabályok szerint megszervezve kelhet" nyelvbeli életre (MMNyR. I, 138). A nominális stílus esetén viszont csak az asszociatív kapcsolatokra épülő szemantikai sík szeletei érintkeznek, a megszerkesztett nyelvtani vetület elmarad. HARSÁNYI ZOLTÁN írja (Stíluselemzés. Bp., 1970.1, 71), hogy ,,a kötőszavak és ragok elmaradnak a századvégen". Ez az eljárás azonban nem nélkülözi a hagyományokat. Az ismétlődő toldalékok közül az első elhagyására BÁRCZI GÉZA például II. Rákóczi Györgytől és Bethlen Miklóstól idéz, de megjegyzi, hogy „hasonlók még régebbi forrásokban is vannak" (MNyÉletr. 335). Justhnál ez a kifejezési forma gyakori megjelenése miatt már stilisztikum, egy meghatározható stílustörekvés kelléke: „Leánya, Júlia, hasonlított hozzá, csak soványabb kiadásban. Magas szikár leány volt, túl hosszú karok és lábakkal" (Justh i. m. 156); „A nagy családi omnibusz kirobogott a tágas udvarról és hogy Stefi egyedül maradt Poldi és Gáborral, eleredt a nyelve . . ." (uo. 85). b) A főneveknek az önmagában vett jelentésén kívül azonban egész sor másik, a kontextuális függőségből adódó értelme is felszabadul: „Újvárosiaknak a vasút a legjobb találkahely. A helyi vasútak hosszú, üres kocsisora. Enyhe délutánokon. A nagy ablakok, az érdes plüssfülkék ..." (Babits i. m. 202). Az a priori és a kontextustól függő jelentések vibrálása, szétválása, majd egyesülése adja a nominális stílus feszültségét, dinamizmusát. A többértelműséget fokozza vagy árnyalja a mondat elrendezése, a nomen az újszerű nyelvi mezőben egyszerre több jelentésben funkcionálhat. Különösen kitetszik ez a felbomlott értelmezős szerkezet példáiból: „Fáradt volt és képtelen bárminő cselekvésre; gyenge, agyonrémített gyermek, aki meg sem tud mozdulni egyedül" (Babits i. m. 354). B) A nyelv történeti fejlődése során a szemantikai differenciáció a viszonyító eszközök gazdag tárházát fejleszti ki. A szemantikai, funkcionális kényszer lassan átrendezi, esetenként fellazítja a grammatikai szerkezetet. A viszonylag függetlenebb értelmező például már a finnugor alapnyelvben is az értelmezett szót követi (vö. BERBÁR, Törtet. 176). A ragtalannal szemben szabadabb mozgású a -naki-nek ragos birtokos jelző (vö. i. m. 129). Az inkongruens főnévi mutató névmás és a nyomatékosabb értelmezős szerkezet párharca során az értelmező távolabb kerülhet az értelmezett névmástól. Ez utóbbi két esetben érdekes módon a „szerkesztettség" teszi lehetővé az intonációs egység megbontását, a mondat fellazítását. A kódexek idején még gyakori személyragos főnévi igenév a XVI. századtól kezdve lassan háttérbe szorul. A főnévi igenév személyragos használatának egyik oka a kongruenciára való törekvés, „a grammatikai viszonyok minél pontosabb alaki megkülönböztetése" (vö. i. m. 47). A szemantikai egyeztetés azonban idővel fölöslegessé teszi az alakit. A grammatikai szerkezet fellazulásával jár a számunkra oly fontos képes értelem kifejlődése is. „Mikor az ige elvontabb jelentésűvé lett — írja BERRÁR —, megtartotta szokásos állandó határozóját (vonzatát), de most már ez sem konkrét helyviszonyt jelölt, hanem közelebbről meg nem határozható képes helyhatározóvá vált." (I. m. 96.) Vagyis a képes értelem a mondatkörnyezetből fejlődik ki, melyet maga a környezet állandósít. Később éppen a képes asszociációk tudati rögződése „engedélyezi" a ragok elhagyását, a főnevek lemeztelenítését. De tény az is, hogy az alakkülönbség nélküli funkciókülönbség ! Csak megjegyezzük, hogy a XX. századi prózában ennek szemantikailag lényegesen „tágabb" formulája az elszakított inkongruens értelmező.