Magyar Nyelv – 85. évfolyam – 1989.
3. szám - Társasági ügyek - Tompa József: †Temesi Mihály
részt vállalt, ha kellett. Higgadt, tapasztalt ember volt; kedélyességébe a csalódások miatt persze olykor ironikus árnyalatok vegyültek. Nem szívesen mondott le a hagyományos munkairányokról, ha hasznukat látta, de sokszor védte az új szemléletet-módszert, ha jobb, modernebb tudást várt tőle, vagy legalább kísérleti vizsgálatra méltónak ítélte. Nem áltatom magam azzal, hogy széles körű és mélyreható teljesítményét gyökereiig elemezhetem e hasábokon. Inkább csak az ő általános és magyar nyelvészi képét igyekszem emlékezetünkbe idézni. De lássuk mindenekelőtt gyömölcsöző pályájának főbb állomásait! Szerény anyagi körülmények közt élő tisztviselő család gyermekeként született Pécsett 1914. febr. 18-án. Iskoláit is itt fejezte be, s nyomban a város egyetemére jelentkezett, magyar—francia szakos tanárjelöltnek. Egy dolgozatával azonnal kitűnt: akadémiai könyvjutalomban részesült, s főleg Klemm Antal elismerésének jeléül az egyetemi magyar nyelvi tanszék („intézet") díjtalan gyakornoka lett 1937-ben. ,,A magyar névmások története" című munkájával bölcsészdoktori szigorlatot tett, s ettől kezdve egyik értékes publikációja a másikat követte. Mint kollégiumi tanár foglalkozott nyelvi, irodalmi és közművelődési kérdésekkel, majd mindjobban bekapcsolódott az akkoriban szerveződő Dunántúl-kutatásba; ehhez belföldi kutató-ösztöndíjakat is kapott. Eő területe ez időben a magyar nyelvtan, bár ormánsági gyermekjáték-leírásai a népzenekutatásban is számot tettek. Hegedűs Lajossal együtt írt munkája, ,,Az Ormánság nyelve", különösen nagy sikert aratott. Ez a tárgykör szintén állandóan izgatta. (Egyébként későbbi felesége, a szintén nyelvi érdeklődésű, bölcsészdoktori és tanári oklevélért dolgozó Tomanóczy Jolán szintén ormánsági lakos volt.) Előbb említett kutatási területe a magyar nyelvtan: eleinte abból is a névmás van előtérben, ez a mindenképp fontos és érdekes szófaj, de a nyelvi rendszerrel általában is szívesen foglalkozik. Első nyelvészeti cikkei pl.: „Magyar birtokos névmások" (Nyr. LI [1941.], 74 — 87); „A birtokos jelző az ormánsági nyelvjárásban" (MNy. XLIII [1947.], 309 — 12); „A hangutánzó szavak az Ormánságban" (Nyr. LXXII [1948.], 109—11); „Az ormánsági nyelvjárás e hangjai" (Nyr. LXXIII [1949.], 357-60). Hanem a történelmi események eközben vészesen zajlanak. Mikor Pécsett megszűnik a bölcsészkar, gimnáziumi tanári munka lesz a fő létalapja. 1944 őszén mint tartalékos honvéd bevonul, de 1945 elején átszökik a szovjet csapatokhoz, s rövid ideig hadifogoly; innen betegként kerül vissza Pécsre. Ott a Bölcsészkar ekkor tudvalevően szünetel. Szerető és szeretett professzora, Klemm Antal (ekkor hivatalosan Imre keresztnevén szerepel) a szegedi egyetemen oktat, s így 1950-ig ő is ott ad elő, mégpedig 1947-től mint az „Általános nyelvészet és magyar nyelvjáráskutatás" magántanára. Így kerül aztán óraadóként az 1949-ben létesülő Pécsi Tanárképző Főiskolára, majd 1950-ben a magyar nyelvészeti tanszék vezető tanára lesz — egyéb tudományos megbízásai mellett. Az oktatás megszervezése azzal is jár, hogy — főiskola-közi terv szerint — egy sor nyelvtudományi tankönyvet kell sokszorosításra készítenie vagy szerkesztenie. Munkássága tehát kiterjed a fonetikától a szóalaktanon, szókincstanon, jelentéstanon át a mondattanig, a nyelvművelés elvi és gyakorlati részleteitől az általános nyelvészetig szinte minden részdiszciplinára. Szíve csücskében pedig egyre égett az ormánsági nyelvjárás iránti „szerelem": lassan kialakul terveiben e tájegység nyelvatlaszának koncepciója. Még 1955-ben szerkesztője és (Rónai Béla meg Vargha Károly mellett) társszerzője a közművelődés sürgette kisebb, Anyanyelvünk című nyelvtannak. Bekapcsolódik az MTA Nyelvtudományi Intézetében készülő nagyobb leíró nyelvtan munkálataiba: a MMNyR. 1961-ben megjelent I. kötetében a szójelentéstani és a szófajtani egység (143 — 92, 193 — 269, 281 — 94) az ő műve. Természetesen részt vesz e bonyolult tervmunka sok belső megbeszélésén s több nyilvános vitáján; nem egy elvi hozzászólása a megfelelő szakfolyóiratokban olvasható (pl. MNy. L [1954.], 8-10; I. OK. IV, 33-104 és IX.