Magyar Nyelv – 93. évfolyam – 1997.
1. szám - Szemle - Hoffmann István: Kiss Lajos, Földrajzi neveink nyelvi fejlődése
A dolgozat 43 változástípust mutat be a helynevek köréből. E változások nem az őket kiváltó okok szerint, hanem inkább formai jellegüknek megfelelően vannak elkülönítve. Arra, hogy az egyes jelenségek mögött különféle hatóerők húzódhatnak, a fejezetekben következetesen, visszatérően utal a szerző. Kiss Lajos nem olyan rendszert kíván az olvasónak átnyújtani, amelynek rekeszeibe az ő szempontjai, mondhatni: használati utasításai, receptje szerint viszonylag könnyen, különösebb mérlegelés nélkül, szinte mechanikusan belerakosgathatjuk az elénk kerülő helyneveket. A rendszerezés során is maga a név áll érdeklődésének középpontjában, az ezekben megmutatkozó jelenségeket veszi vizsgálat alá, s válogatja szét mindazt, ami a valóságban persze mindig együtt jelentkezik, s csak a tudományos absztrakció képes az elkülönítésükre. A nevekben feltárulkozó jegyekkel nemcsak az egyes neveket, hanem egyúttal a változási folyamatokat is jellemezni tudja. Analízis és szintézis ily módon kerül összhangba munkájában. Eljárásával, módszerével arra biztatja a neveket faggató szakembereket, kollégákat, hogy forgassanak meg, vizsgáljanak meg minden oldalról tüzetesen minden egyes tulajdonnevet — még akkor is, ha elsőre nem is tűnik rajta semmi különösnek —, s csak azt követően mondjanak véleményt róla, keressenek kategóriát számára. Az efféle közelítésmódból az is következik, hogy az egyes nevek többféle változási típusba is besorolhatók lesznek, ennek megfelelően a dolgozatban nem egy nevet többféle kategóriában is viszontlátunk. Leggyakrabban persze a névalakulás szempontjából legfontosabb mozzanat szerinti típusban találjuk meg a neveket. A már említett Geletnek például az elhasonulás példájaként van megemlítve, noha a szláv *Glinnik a magyarba átkerülve többféle változáson is átment: bontóhang betoldódásával jöhetett létre a *Gilinnik forma, elhasonulással a *Gilidnik, ebből nyíltabbá válással a Gelednek, zöngétlenüléssel pedig a mai Gelednek. Emellett még olyan oldalirányú elágazásai is voltak a névalakulásnak, amelyek eredményei bizonyos korban ejtésvariánsként létezhettek, mint például a Gelednak [gelednak. Kiss Lajos a változástípusok elrendezésében igen egyszerű elvet követ: betűrendben közli őket. A formális elv olyan következetesen érvényesül, hogy ..a két nyílt szótagos törvény érvényesülése" például az a betűnél van felsorolva. A kategóriák lényegi összefüggéseire, kapcsolataira, rokon jellegére belső utalásokkal hívja fel a figyelmet. Az ismertető azonban talán eltérhet e praktikus tárgyalási rendtől, s haladhat egy másfajta, általa lehetségesnek vélt gondolatsor mentén is. 2. A könyvben tárgyalt változástípusok nagyobbik fele hangtani természetű. A nevek hangalakját érintő változások bemutatásában Kiss Lajos mégsem törekszik teljességre, inkább csak kiemel közülük egyes fontosnak mutatkozó folyamatokat. A bemutatott hangalakváltozások jó része a mássalhangzókat érinti. A képzési hely megváltozását a depalatalizáció képviseli. A lyol változás nyelvjárási szinten érvényesül, ezért az ide sorolható példák e csoportban történő bemutathatósága attól függ, hogy normanyelvi vagy nyelvjárási alakjukban vizsgáljuk-e meg a neveket. Ő maga is említi a Halyagos formából való Halagos ~ Hajoigos változatokat, ráirányítva az olyan ellentmondásos helyesírású alakokra a figyelmünket, mint a Veszprém megyei Hajagos folyó, illetve a Komárom megyei Halyagos hegy neve. A depalatalizáció ezeket természetesen nem érintette, e csoportban csak a Somogyból idézett Hajagos példát említheti a szerző. A másik itt tárgyalt változás a gyed, nem sorolja azonban ide a szintén gyakori nyán átalakulásokat. Az ellentétes irányú hangtörténeti fejlődésre, a palatalizációra talán még ezeknél is több példa idézhető lenne, közte jó néhány olyan is, amely a mai etimológiai tudatunk számára már nem is mutat öszszefüggést: Páli › Pályi, (Ábrahám ›) Ábrám › Ábrán ‹ Ábrány. A képzési mód változásai közül az affrikálódást emeli ki a szerző, mégpedig a sz _ c és a 5 - cs hangváltozást. Nagyobb számú példát az elsőre idéz. Ezekből kitűnik, hogy e változások különböző korokban mehettek végbe, hiszen például a Marcal-nak már a XIII. sz.-tól van cs alakja, de olyan neveket is találunk itt, amelyek réshangú formában nem adatolhatók, az affrikálódás csakis etimológiai előzményük ismeretében állapítható meg (Cák, Cege). Más névalakokban