Magyar Nyelv – 95. évfolyam – 1999.
3. szám - Szabó Zoltán: A stílustörténet egy belső összefüggéséről
kezet elsődleges kifejező eszközzé. Ilyen szerkezet például a szűkítés (József Attila: Holt vidék), tágítás (Babits: Hazám!), ellentét (József Attila: Nyár), párhuzam (Babits: Ősz és tavasz között). A szerkezet és a szerkesztés fontossága összefügg a tárgyias-intellektuális stílusban erőteljesen ható takarékossági szempontnak, a gazdaságosság elvének az érvényesítésével, azzal, hogy semmi fölösleges, öncélú elem ne terhelje a közlést. Ezt példázza József Attila egyéni stílusának a fejlődésében a jelzők csökkenő tendenciája. L) A posztmodern irodalom stílusa napjaink stílusa. Szervező elve a kötetlenség, korlátozatlanság. Ez magyarázza két egymással összefüggő stiláris sajátosságát: a nyitottságot és a szórtságot. A nyitottsággal függ össze legfeltűnőbb jegye, a szövegtért tágító intertextualitás, az, hogy gyakori és jellegzetes eljárás a korábbi irodalmi művekből avagy más természetű forrásokból, például dalszövegekből, a mindennapi nyelvből, újságokból, sőt más nyelvből való átvétel, ami miatt a posztmodern irodalmat szövegirodalomnak is nevezik. Más szóval jellemzője a stíluspluralizmus, a multikulturalitás, továbbá az is, hogy egyegy mű emiatt stílustörténeti montázsnak is tekinthető. Példa az átvételre, intertextualitásra: Valaki erősen megfogja a vállamat, dolmányom feszül, hová, hová bülbül szavú rózsák gyermeke? (Esterházy Péter: Ki szavatol a lady biztonságáért?) Ez Aranynál: Bülbül szavú rózsák két mennyei bokra (Szondi két apródja). A másik átfogó sajátossága a szórtság: sok az ismétlés, halmozás, sajátos benne a megszakítottság, töredezettség, a többirányú jelentéselágazás, az állandó magyarázó, nyomatékosító tendencia, mindaz, ami bővíti és/vagy megbontja a mondat- és szövegszerkezeteket. Ezek közül a leginkább feltűnő a szóismétlés és az ismétlődő szavaknak állandó magyarázása, értelmezése: Móczár kelet-francia, illetőleg kelet-francia volt, azaz keletfrancia származású kelet-francia emigráns, egy kelet-francia kelet-francia, aki keletfrancia (Esterházy Péter: Ki szavatol a lady biztonságáért?). Az említett sajátosságok alapja a stílusformákat és eljárásokat meghatározó posztmodern mentalitás, magatartás, egy erőteljes szubjektivitás. Ebből is következik, hogy a posztmodern írók számára nincsenek formaelvek, előírások, szabályok. Csak alkalomszerűen, esetlegesen, egyszeri tényként gondolnak ki szövegalkotó, stílust alakító megoldásokat, eljárásokat az éppen megalkotandó mű számára. Talán ezért is a műalkotást élmény-artikulációként fogják fel, így a stílus szintén élményfogalommá lett. 3. A szinkrónia szintjén struktúraként leírható tendenciák tárgyalása után meg kell világítanunk a diakrónia szintjéhez tartozó vizsgálatok kategóriájának, a sorozatnak a fogalmát. A sorozat az egymást váltó tendenciák, a kronologikus egymásutániságok foglalata, és mint ilyen a stílustörténet egészét jelenti. Fontos elvi és módszertani tézisként hangsúlyozzuk, hogy ez a sorozat szintén struktúrát alkot. Ezt úgy is magyarázhatjuk, hogy a sorozat a struktúrák (tendenciák) struktúrája, illetőleg interstrukturális kategória. Az így felfogott sorozatnak mint struktúrának a lényegét először nyelv- és irodalomtörténeti analógiákkal világítjuk meg. HJELMSLEV szerint minden folyamat mögött valamilyen rendszert kell találnunk. Különben a változás mint olyan felfoghatatlan, hisz ez csak mint egyik rendszerállapotból a másikba való átmenet érthető (VÍGH ÁRPÁD, A költői kép elemzésének francia módszere, Helikon 1973: 114—25). ELIOT már 1917-ben állította, hogy az irodalomtörténet szerves egész, rendszer (idézi JEAN, WEISGERBER, Hogyan írható le az irodalomtörténeti változás?, Helikon 1983: 12). Később egy jeles orosz formalista, TSNYANOV szintén úgy vélekedett, hogy az irodalomtörténeti fejlődés a maga egészében rendszer, egy rendszer tagjai közötti interreláció, azaz a rendszerek (műalkotások) története szintén rendszer (idézi NYÍRŐ LAJOS, AZ orosz formalista iskola.