Magyar Nyelv – 96. évfolyam – 2000.

1. szám - Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor művészi névhasználatáról

vallásos. Felesége kedvéért hajlandó volt a katolikus templomi esküvőre, reverzálist adott születendő gyermeke vallását illetően, sőt a keresztelőre is hajlandónak mutatko­zott: „Gondoltam hát, hogy legalább a neve legyen pogány, s lett belőle Zoltán." („Zoltán fiam életrajza hét hónapos koráig") Az egyezés mindazonáltal felületi, Petőfi a „szabad­ság-imádó pogány emberek" közül való volt, ám nem a terjedő divat okán, hanem törté­netszemlélete szerint: republikánus világlátása a vezérek korát részesítette előnyben a ki­rályság évszázadaival szemben (1. „Mért nem születtem ezer év előtt?" c. versét, 1844), és nemcsak az irodalmi témaválasztásra vonatkozóan. Gyermeke így kapta Árpád feje­delem fiának és utódának nevét. A harmadik körben, az ismerősök és barátok között a névhasználat ismét hagyomá­nyos: Szarni (Sárkány Sámuel), Lajcsi (Csörtöly Lajos), Berti (Pákh Albert), Lexi (Dö­mök Elek), Tóni, Tonele (Várady Antal), Miska (Tompa Mihály), Gyuri (Urházy György), Pali (Kovács Pál), Rudi (Kubinyi Rudolf) stb. Annál szívesebben játszott el a leghívebb barátnak és irodalmi eszmetársnak bizonyult Arany János nevével. „Ez a név magában is csupa festőiség és zeneiség! Tündökletes fény árad belőle s mennyei muzsika..." — írta elragadtatottan Kosztolányi Dezső (Arany János neve: Pesti Hírlap 1932. október 2.; idézte: KOVALOVSZKY i. m. 1934. 12—3). Petőfi mind a család-, mind az utónévben rejlő lehetőségeket kihasználta: Aranyom, aranyok Aranya, kedves aranyom, Barát Já­nos, illetve imádott Jankóm, fa-Jankóm, Jankó(fic), my dear Dzsenko. Ami az irodalmi névadást illeti, fel kell figyelnünk mindenekelőtt arra, mennyire számos azoknak a Petőfi-műveknek a sora, amelyekben a névanyag fontos szerephez jut. Van, amikor szokatlanságával ragadja meg a figyelmet (Okatoptáia, 1847); máskor ref­rénbe helyezve egy életút összefoglalójává válik: „Sári néni, hej, mikor kendet még / Sárikámnak, húgomnak nevezték!" (Sári néni, 1847), ugyanígy már-már dramaturgiai jelentőséget kap a Kukorica Jancsi­k János vitéz névváltoztatás (János vitéz, 1844). Arra is akad példa, hogy éppen a néven nevezés elmaradása teszi a közismert, Angyal Bandi­hoz kötődő betyártörténetet egyetemesebb érvényű jellemképpé (Pusztai találkozás, 1845). Érdekesebb a Bolond Istók (1847) esete. Petőfi, aki verses epikai művekkel szokta ösz­szegezni pályaszakaszait, ezúttal legényéletét zárta elbeszélő költeménnyel, és ehhez kapóra jött a címadó „hős", akinek neve mindössze egyetlen szóláshasonlatból volt már akkor is közismert („Bekukkant, mint Bolond Istók Debrecenbe."), ám hasonló népszerű­ségű történet nem fűződött hozzá, és így a költői ábrázolás szabadságát, beleértve az ön­életrajzi ihletés mértékét, nem korlátozta, mint utóbb, bevallottan, Arany Jánosnál sem. (A Bolond Istók-témára 1. BENEDEK RÓZSA és KARDOS LAJOS közleményeit: Ethn. 1911: 72—80 és 1912: 177—8.) KOVALOVSZKY már emlékeztetett a beszélő név felbukkanására a fiatal Petőfinél (i. m. 39), példának említve Harangláb-vn, „a fondor lelkületű egyházfi"-t „A helység kalapácsáéból (1844). Mellé állítható Bagarja uram is, „a csizmacsinálás / Érdemkoszo­rúzta művésze", aki utóbb már csak díszítő megnevezésével szerepel, mint „a béke ba­rátja", foglalkozására ezentúl csupán beszélő neve utal. A beszélő nevek használata ok­kal-joggal idézi fel az eposztravesztia olvasójában a kollégiumi diákirodalom semmit nem tisztelő, mindent „lerántó" szabadszájúságát, amely itt Petőfinek is legfőbb előképe volt. A KOVALOVSZKY említette másik módszerre, hogy tudniillik a név hangalakja kel­tette hangulat jellemez, ő is csak egyetlen példát hozott (i. m. 46), az „Orbán" c. verset (1845): „Komor, mogorva férfiú / Volt Orbán..." A korai, népdalköltői korszakban Petőfi is úgy alkotott nevet, ahogyan a korszak betyárballadáinak névtelen alkotói. Családnév helyett a személyiség alaptulajdonságára közvetlenül vagy közkeletű szimbólummal utaló ragadványnév szerepelt, amelyet az utó­név becézett formája követett: Liliom Peti (1844), Szilaj Pista (1845). Ebbe a sorba tar­

Next