Magyar Nyelv – 103. évfolyam – 2007.
1. szám - Keszler Borbála. Írásjeltan és interdiszciplinaritás
keztető mellérendelő összetétel tagmondatai között (Nem megyünk kirándulni: esik az eső; Esik az eső: nem megyünk kirándulni), valamint az elöl álló időhatározói, feltételes és megengedő alárendelt mondatok után: Mikor esik az eső, otthon maradunk; Ha ott fetrengek lenn az utcaporba: Boruljon rám, és óvjon átkarolva (Ady Endre: Az én menyasszonyom). Bár esik az eső, elindulunk. Az írásjelek alkalmasak arra is, hogy a mondatok úgynevezett szervetlen részeit elválasszák a mondat szerves részeitől. - Mit jelentenek a szervetlen részek? A mondattól elkülönülő szervetlen részek nem grammatikai, hanem szemantikai és kommunikatív kapcsolatban vannak csupán a mondattal. Ilyenkor az elkülönülő (azaz előrevetett, közbevetett és hátravetett részek) gyakran a kettős közlés eszközei. A „szervetlen, más nyelvi szférából származó rész", mint ahogy a QuicK-GREENBAIM-féle angol grammatika nevezi (1977: 459) kifejezheti a szerzőnek, a szöveg alkotójának a mellékes megjegyzéseit, a beszélőnek a közléssel kapcsolatos érzelmeit (szerencsére, sajnos, ne adj Isten!), értékelhetik a közlés valóságtartalmát (igaz, valóban, lehet, láthatóan, kétségkívül úgy hiszem), vonatkozhatnak a gondolatok megformálására (röviden szólva, egyszerűen), a közlés eredetére (azt mondják, a szóbeszéd szerint, úgy hírlik, mint kiderült, mint értesültem), a közölt esemény előfordulására (megesik, szokás szerint), vagy lehetetnek a cselekményt továbbvivő fő résszel szemben a közönséghez fordulás, a figyelem felhívásának eszközei is (hallod; látod; apropó; elnézést; ha hiszed, ha nem; mi tűrés, tagadás stb.). FÓNAGY említi, hogy Leo Spitzert Proust zárójelei (a zárójelek köztudomásúan a közbevetés legkifejezőbb eszközei) kerek ablakocskákra emlékeztették, melyeken át az író bizalmasan közel hatol olvasójához (FÓNAGY 1977: 117-8). 3. Szoros a kapcsolat az írásjeltan, a grammatika és a szupraszegmentális fonetika között is, bár nem egészen úgy, ahogy régebben sokan feltételezték, tehát például, hogy a tagmondatok vagy a kötőszó nélküli egymásnak mellérendelt tagok közé azért kell írásjelet tenni, mert azokat a beszédben szünet választja el, vagy mert ott új dallamszakasz kezdődik. A kísérleti fonetikai vizsgálatok már régen bebizonyították, hogy a szünet gyakran nem tagmondathatáron, hanem éppen a kötőszó után van (vö. pl. SALLAI-SZENDE 1975: 3, BFRGER 1979: 203-22), vagy hogy a mellérendelő szintagmák közötti szünet megléte vagy hiánya függ a tagok grammatikai viszonyától is, például a lisztet, cukrot, sót vett kapcsolatos mellérendelő szintagma tagjai között nincs szünet, de a nem ő, a barátom jött el kizáró ellentétes viszonyban álló tagok között van. Mindezt tudták a régiek is, hiszen abban az időben, amikor az írásjelhasználat elsősorban intonáció- és szünetjelölő volt, az írásjelet a tagmondathatáron gyakran elhagyták, viszont olykor a kötőszó után kitették. Ebben az időben éppen az írásjelhasználatnak a hangosítást, felolvasást irányító szerepe miatt viszont gyakran találunk írásjelet ott is, ahova a mai (főként grammatikai-logikai) írásjelhasználat alapján nem teszünk, bár a szupraszegmentális sajátosságok esetleg ezt indokolnák. Az írásjelhasználat és a szupraszegmentális fonetika összefüggése tehát nagyon összetett probléma, és még további vizsgálatokat igényel. Most csupán két példával (1., 2. ábra) szeretném bizonyítani, hogy az írásjelek kitétele vagy hiánya (de a különböző megválasztása is) más-más szupraszegmentális megvalósítást kíván. Természetesen megfogalmazható ez fordítva is: az írásjelhasználatnak törekednie kell arra (természetesen a szabályok adta lehetőségeken belül), hogy a szupraszegmentális sajátosságokat a lehető legpontosabban tükrözze.