Magyar Nyelv 108. (Budapest, 2012)
2012 / 2. szám - Hoffmann István: Benkő Loránd, a névkutató
Benkő Loránd, a névkutató 141 nyelv- és névtörténeti szemlélete, interdiszciplináris közelítésmódja, érvelésének, bizonyítási eljárásának a hasonlósága miatt, hanem a tárgyalt témák hely- és időviszonyainak s a bennük megjelenő személyeknek és történéseknek a kapcsolatai miatt is. Az írások között - a kapcsolódó szálak és a kölcsönös utalások sűrűségének megfelelően - vannak persze szorosabban és lazábban összetartozók is, de olyan nemigen található közöttük, amely a többitől teljesen független lenne. Amikor aztán ezeket együtt, kötetbe szerkesztve is kézbe veheti az olvasó, e kapcsolati háló szövevényessége is áttekinthetőbb lesz számára, s az írások különös erővel világítják meg egymásnak az olvasó számára addig esetleg homályban maradt részleteit is. Benkő munkáiban kedvelt korszaka, az Árpád-kor a maga összetettségében tárul föl előttünk, nemcsak nyelvi, hanem társadalmi, művelődéstörténeti, történeti földrajzi tekintetben is. A Benkő Loránd által tanulmányaiból egybeszerkesztett két kötetben - a „Név és történelem” (1998) és a „Beszélnek a múlt nevei” (2003) című könyvekben összesen 37 írása látott napvilágot. Ezek egy része kifejezetten névfejtési céllal megírt dolgozat, de a további munkák között sem igen akad olyan, amelyben ne kerülnének elő etimológiai fejtegetések. Ezen persze különösebben nincs mit csodálkozni, hiszen a tulajdonnevek elemzésében, történeti forrásként való felhasználásában a névfejtésnek már a tulajdonnevekkel való tudományos foglalkozás kezdete óta alapvető jelentősége van. A névetimológia ugyanis végigköveti a név változásait, és rekonstruálni igyekszik azt a helyzetet, amelyben a név mint motivált, szemantikailag áttetsző nyelvi elem létrejött, kifejezve az adott kor nyelvi, természeti, társadalmi, kulturális viszonyait. Az ilyen természetű munkának nagy tehát a felelőssége, hiszen segítségével a kutató nemcsak a nyelvi, hanem a társadalmi, művelődési viszonyokra is rá tud világítani. Benkő Loránd e munkái is azt mutatják, hogy a névkutatónak számos tudományágban kell valamiféle jártassággal rendelkeznie (vö. 1997), de egyúttal azt is jelzik, hogy az onomasztikának gyakran megmutatkozó segédtudományi szerepe komoly érték: a névtan sokirányú hasznosíthatóságának a legélénkebb bizonyítéka. Izenkő Loránd úgy tartotta, hogy „az etimologizálás sikamlós tudományterület” (1992: 42), s még könnyebb elcsúszni a tulajdonnevek magyarázata terén. Emiatt s másfelől azért, mert a névkutatás eredményeire más tudományok gyakran építenek további következtetéseket, fontosnak tartotta, hogy tisztázza azokat a „véres torkú” etimológiákat és „régóta hurcolt nyelvészeti babonákat”, amelyek gyakran éppen olyan nevekre vonatkozóan válnak tévedések forrásává, amelyeknek kulcsszerepe van régi történelmünk tárgyalásában is. Írásaiban harcol a 19. századi nemzeti romanticizmus tudománybeli továbbélései ellen, s a vágyak kivetítése helyett ő az adatokból kihámozható tényeket keresi. Ez a törekvés nemcsak tanulmányaiban, hanem önálló könyveiben is jelen van: a Szovárd-kérdés kapcsán például ilyen összefüggésben próbálja tisztázni a Turul nemzetség nevének eredetét (2009: 556), írásait a bíráló-javító szándék miatt ő maga gyakran vitairatnak mondja. Bírálata nemcsak tárgyszerű, hanem egyúttal megértő is, mivel úgy véli, hogy a tudós „munkásságát nem lehet, nem szabad korának körülményeitől és saját tudósi eszmevilágától elvonatkoztatva [...] szemlélni és megítélni” (2003: 168).