Magyar Nyelv – 113. évfolyam – 2017.
2017 / 2. szám - Simon Gábor: Áttekintés a műfajkutatás tendenciáiról és lehetőségeiről: útban egy kognitív szemléletű műfajelmélet felé
Simon Gábor szóból (SoLIN 2011: 120. 1, még Szili 1997: 13), egy másik szerint azonban a franciadévai ’emberek’ kifejezésből (Cohen 2003: v), amely a műfaji sokszínűség népszerűbb, az emberek által kedvelt és megvalósított formáira utalna, előtérbe helyezve a műfaj és a befogadó közösség viszonyát. Az etimológiai koncepciók is azt szemléltetik, hogy a műfajelméletben hol a szövegek, hol a szövegeket megalkotó és befogadó emberek viselkedésére esik a hangsúly. A műfajelmélet legfőbb tendenciája szerint a diszciplína „rendező elv: az irodalmat és az irodalomtörténetet nem idő vagy hely (kor vagy nemzeti nyelv) szerint, hanem a szervezettség vagy struktúra sajátos irodalmi típusai szerint osztályozza” (Wellek-Warren 2002: 232). E taxonomikus célkitűzés hátterében a műfajelmélet tárgyának a szépirodalomra történő korlátozása áll: egészen a huszadik századig kell várni arra, hogy a nem szépirodalmi diskurzustípusok is helyet kapjanak a műfajelméleti gondolkodásban. A rendszerezés szempontjai természetesen idővel változtak. Az antik műfajelmélet megalapozói, Platón és Arisztotelész elsődleges szempontnak az alkotó személyiségét tekintették. Minden alkotó saját egyéniségének megfelelő műfajban alkot, ezért egyazon szerző nem lehet sikeres különböző műfajokban (Platón, A köztársaság, 394e—395 b). Mivel pedig az alkotás alapja az imitáció vagy mimézis, minden szerző olyan cselekvést utánoz, amely személyiségének leginkább tetsző, azaz amelynek végrehajtója leginkább hasonló az alkotói karakterhez (Arisztotelész, Poétika, 1448b; összefoglalóan a két szerzőről 1. Genette 1988; Farrell 2003: 384-386). E tekintetben az ókori műfajelmélet esszencialista volt (más megfogalmazásban reduktív; Caballero 2008: 16), a műfajfogalom lényegének az alkotói személyiséget és az azt tükröző metrumot tekintette (Farrell 2003: 383). A taxonómia igénye kevéssé változik az újkori gondolkodásig, azonban míg az ókori műfajelmélet egyértelmű kapcsolatot látott a műfaj és a művek lényege között, addig a 18. századra a műfaji kategóriák olyannyira megsokasodnak, hogy az esszencialista attitűd elbizonytalanodik. Ennek következtében az egyes műfajok létének és jelentőségének alátámasztása lesz a cél, a kritikai attitűd pedig felerősödik (Prince 2003: 454; a klasszicista poétikák esszencializmusáról 1. Genette 1988: 222). A műfajelmélet a legösszetettebb és leginkább részletező taxonomikus állapotában, a klasszicizmus poétikája során átadja a helyet a műfajkritikának, a teória pedig inkább a praxist előíró és szabályozó műveletté válik, szigorú műfaji kategóriahatárokkal és a műfaji tisztaság uralkodó elvével. A kiteljesedés azonban egyben átalakulást is magával hoz, s a 19. század modern műfajelmélete már a leírás, az utólagos magyarázat céljával vizsgálja a műfajokat (Wellek-Warren 2002: 240-241). A klasszikus műfajok túlzott tekintélye, a nem szankcionált műfajok (mint a regény) terjedése és népszerűvé válása, a régi és új műfajok meghódítása a női alkotók által, a fokozódó igény a nyomtatott irodalom iránt, és a műkritikai diskurzus élénkülése azok a destabilizáló tényezők, amelyek a klasszikus műfajelméletet modern értelemben vett kutatási tereppé avatták (Prince 2003: 455; Caballero 2008: 16). Az irodalom, valamint az irodalomtudomány nemzeti intézménnyé válása a 19. században, az irodalmi művek elméleti megközelítésének modern kori sokfé