Magyar Polgár, 1868. január-június (2. évfolyam, 1-76. szám)

1868-02-21 / 23. szám

Második évi folyam. Szerkesztőség és kiadó-hivatal ■ Szentegyház­ utcza 467. sz.MAG­YAR POLITIKA Kolozsvárit, péntek, február 21.1868 23-ik szám. Hirdetési dijak. Ötször hasábozott sor ára 6 kr. Bélyegdij minden hirdetéstől 30 kr. Nagyobb hirdetéseknél külön kedvez­ményt is nyújt a kiadó­ hivatal. Fiók-kiadó-hivatalok: Decsen: Krómer Sámuel. Enyeden: Vokál János. Tordán: D. Papp Miklós. Szamos Tajvartt : Csausz testvérek. Kolozsvártt .* Stein János és Dem­­jén László. Előfizetési feltételek: Évr« ............................. frt - kr. Félévre..........................® » « Neg/edévre ••••“» » Havonként......................* « * Megjelenik hetenkint háromszor:­asárnap, Szerdán és Pénteken. Legújabb távirati tudósítások. Pécs, febr. 17. A mai képviselőválasztás Német Ürögben a véres összeütközés miatt félbe szakadt­ katonaságnak kellett interveniálni. Jelöl­tek valának a Kossuth által ajánlott Simonyi és Perczel Miklós. Bécs­, febr. 17. A pozsonyi honvédegylet alelnöke, Udvarnoky kinyilatkoztatá, hogy ő Neip­­perg tábornokot nem mint honvéd, hanem mint ma­gán­ember hívta ki párbajra. Pozsony, febr. 17. Azon hír, miszerint K. Wenckheim a Neipperg tábornok és a honvédegy­­let elnöke közötti ügyben közbenjárt, pontos tudó­sítások szerint egészen alaptalan. Bécs, febr. 17. Salm herczeg, Miksa csá­szárnak volt főhadsegéde ide érkezett. A politika és az érzelem. Az emberi természet egy tulajdonát sem neg­j­gálhatja, mert akkor maga ellen cselekszik és egy leendő forradalom magvát veti el; e philosophiai tételt azt hiszem, mindenki átérzi és átérzi. A 67- iki alkotmány alapja létezési oka éppen e tétel megtagadásában áll. A politikában nincs érzelem, a politika az exigeniták, vagy a 67 iki stylus szerint az opportunitás, a tehetlenség tudománya. Ily téte­len alapszik a közösügyes alkotmány. Első tétele tehetetlenség és conclusiója a megadás. Evel az okoskodással megbukott volna még minden eszme, mely él azért, mert eszme, mert a mág­­­­lyákon keresztül is él. Minden eszme első akadálya e szó volt: po­litika! A politika mindig azt mondta: lehetetlen! és mindig azt felelte az eszme, hogy létezni aka- I­rok, cogito, ergo sum! És a történet bebizonyítá, hogy érvényesíti és érvényesíti magát. Az anyagi világ­ban egy utazó se semmisül meg, csak átalakul a­­ szellem történetében, ez áll, de ott mégis megsem­misül az, mely nem életrevaló, mert azt megsem­­misíté az életrevaló, az öntudatosabb. Íme az em­­­­ber nagysága az anyag felett: a fejlődést maga eszközli, öntudatosan itt van a fatalizmus megczá­­folva. Ezt bizonyítják a tények, ezek pedig nincse­nek a hatalom által subventionálva, hogy a hatalom tetszése szerént üssenek ki; ezek a philosophia alaptörvényei, a természet örök szabályai szerint történnek. Az ember létezési törvénye az egyéni­ség öntudatossága; a nemzet létezési törvénye az egyéniség függetlensége. A 67-iki politika szerént a létezőt el kell fo- Bécsi tárcza. Bécs, febr. 16. 1868. Az ellentét sokkal nagyobb, semhogy leírását elmulasztanék. Ne várjon azonban a kegyes olvasó delegationális referade-ot, ez nem a tárcza ügye! Az ellentéteket ott szedjük, a­hol buján teremnek, és olyanokat szedünk, a­melyek nem határoznak a nemzetek léterében, hanem ködképek módjára változva, a nép utczai életét mutatva, a társadalmi külszín és nyilvános élet jellemzését megengedik. Hogy az ellentét annál élesebb legyen, mindjárt szembe állítjuk Kolozsvárt Bécscsel! A kolozsvári Corso egy szép holdvilágos est­ve, a monostori utcza „zöld“ felén, melyen végig oly szépen illenék egy ép fasor, hogy boulevarddá legyen, s az Istvánpiacz, Graben Kohlmarkt és Kärnthnerstrasse steeple chasse’a, melyben az em­ber viszi a ló szerepét, nagy ellentét, mely már az illető tömegek physiognomiájában van kifejezve. És hogyne? Kolozsvári Corsoközönségünk, mely­nek érett korú része határozott hajlammal bir a tisztességes endonprintere, ehez képest szinte ünne­pélyes modorban végzi sétáját, s ha négy férfi vagy másfél nő (csak a krinolin terjedelmét kívánom alapul venni) karonfogva igénybe veszi a járda szélességét, m­eg is várja, hogy a szemközt jövő egyes halandó, a többség előtt meghajolva, a gon­dosan ápolt 8 őrzött sárba lépjen, hogy haladhas­son. Bezzeg más az Bécsben! Az emberek képe, teste, hosszúra, keskenyre van nyújtva, a­ki endow­­pointtel van áldva, kocsin jár, a véknya libasorban és oly sietséggel, hogy bátran futásnak nevezhetni. És különös, míg Kolozsvártt a veszedelmes „Schlepp“ még mindig simítja a járdákat, addig Bécsben, a forgalom óriási növekedéséhez alkalmazkodva, a fel­kapott, néha merészen kurta és csőszerűen kes­keny női öltöny az átalános. Hogy már nőkről van a szó s az öltönyt is megemlítettük, csatoljuk az ------'■■■■■ ----- . --------— öltöny formájához még a minőséget is. Az István­piaczról a Graben felé vezető jobboldali sor óriási, oszlopos kirakatai előtt megállva s a járókelő nő­világot szemügyre véve, merő bozontosságot látunk. A tornyos Coiffur borzossága, melynek mesterséges voltáról csak az a körülmény győz meg, hogy nin­csen pehely benne, „szépen“ illik a bozontos kur­ta felöltönyhöz, mely az Asztrahhántól le a legol­csóbb Pluche anyagából készül. A csészealj nagy­sága kalap hol nyuszttal, de rókával is szegélyez­­tetik, nyoma sem marad ama szokott simaságnak, mely eddig a női öltöny jellegét képezte, s Kolozs­vártt még jómódon képezi. De a tárcza tere rövid s utam hossza. Sietek hazafelé, hogy nyugalomra hajtsam fejemet, mely tele van madár és bogár formákkal a császári gyűjtemények tárából. A Li­pótvárosba érve, minden léptennyomon a férfi öl­tönyt viselő Debardeur-sereg tódul, kaczag, dévaj­­kodik, mégpedig az alsóbb Demimonde Debardeur természetesen álarcz nélkül. Sperlnél Ball des folies van. Egy német Bursch-öltönybe bújt női szellem éppen magyar öl­tönyömre szórja pajzán megjegyzéseit, a midőn a lipótvárosi főtemplom falánál egy lövés dördül. A közel álló rendőr sípja megszólal, Debardeur és járókelő összecsődül, egy pillanatban száz gyufa ég, a frakkerek kocsilámpásokkal sietnek a lövés helyére, egy szerencsétlen főbelőtte magát az ut­­czán. Kezében a füstölő pisztoly, vére, agy­veleje a járdán, körülte egy sereg Debardeur, képén csak a kíváncsiság kifejezésével, s miután pontosan meg­nézik, hogy csakugyan a jobb halántékon találta magát a boldogtalan, megszólal a teremben, mely alig száz lépés a halál színhelyéhez, a „Lebenslust polka,“ mely pár percz alatt tánczra lelkesíti azt a társaságot is, mely a halál színhelyéről érkezve, tánczra kerekedik, még avval sem törődve, hogy talpához vércseppek tapadtak. Legyen ez egyszer elég az ellentétekből. Herman­­ gadni, mert a magyar nemzet nem élhet meg ma­gára, csak úgy, ha azon cselekvési kört, melyben egy nemzet egyénisége nyilatkozhatik és érvénye­sülhet, másra ruházza, azaz ha a haladás aka­dályát haladás törvényévé emeli. Miért? Mert a politikában nincs érzelem! De én azt mon­dom, hogy ha nincs érzelem, nincs eszme sem, és ha ezek hiányzanak nincs, akarat, s ha ez nincs, nincs lelkesedés, nincs egyéniség A tény még nem kormányzott nemzetet soha és dicsőségére se vált a tény elfogadása. A 67-iki philosophok azt mond­ják, úgy de a mi létezik az okosság (ezt Hegel mon­­dá és ügyesen felhasználó a csesarismus), tehát ok­szerű a létezőt elfogadni, constatirozni; mert újab­ban a stabilisálást evvel fejezik ki. De félreértik ez igazságot; mert a létezés tettleges és örök; az ember mindig az örököt keresi és a tettlegest rontja le; a­zért egy politika ran, azért nem szük­ség, hogy létezése a tétel törvényein alapul­jon, így az el fog enyészni. Mi hibát követett hát el a többség? Azt, hogy a­mi átmeneti, azt meg­örökíteni akarja. E volt minden kormánypárt főhibája, addig vallá a haladást mig kormányra jutott; azaz ad­dig hivatkozott a lelkesedésre, a nemzeti akaratra, (lásd a 61-iki feliratot) mig győzött azaz stabili­sált valamit. De ez még helyesen van , mert úgy haladunk, hogy stabilisálunk valamit, csakhogy a Deákpárt evvel sem dicsekedhetik úgy , mint di­csekedhetik a történet bár­mely nemzeti pártja; mert bármely párt a nemzeti egyéniséget fogadja el alapté­teléül , így megindítja azt a processust, mely job­bat akar létesítni; de a Deákpárt érei szakit és a nemzet önállását idiotismusnak kiáltja ki és annak bajnokát idiótának, mert nem kell az érzelem a politikában. E tétel helyes a helytállás kimen­tésére, de a haladásra nem elég. Mert ha valamit realizálni akar akár kívül akár belől, szóval tenni akar, a tett mesterére, a lelkesedésre kell hivata­­­koznia. De ha egyszer a lelkesedést idiotismusnak­ proclamálta és a forradalmat egy efféle roham és­nem természetes rázkódásnak, akkor milyen hiszen mel lelkesedjék érette a magyar? Mondják: mi most léptünk először Európa színpadára, most fog­juk szavunkat érvényesítni a Bulyegyen érdeké­ben. De erre azt kérdem, hogy éppen azért először is retrográd és hatalmi eszmét képviseljünk sza­bad akaratból Európában? Hiszen ha van egyéniségünk, repr­esentáljuk saját egyéni nézeteinket külföldön, de ezek nincse­nek a kormány agyában, mert azon nézeteket be­­olvaszta az Ausztria érdekibe. Tehát a nemzetnek nincsenek egyéni eszméi, melyekért él és hal. 0-fie! ha ezt kimondottátok (pedig ezt eclatánsul be­bizonyitá minden beszéde Deák Ferencznek) akkor kimondottátok philosophice a halált ma­gatokra, mert csak az van emberileg, mi eszmét képvisel, holott ezt éppen Ausztriáról nem lehet kimondani. Mert az európai hatalmak között Ausz­tria egyedül, mely eszmét nem képvisel, ha csak nem a hódítást. Hódítás, beolvasztás, megsemmisí­tés nem eszme, ez eszmehiány; ez olyan létezés, mely vérrel táplálkozik, ha nincs vér, akkor meg­szűnt lenni. Francziaország eszmét képvisel, a ha­ladást. A­zért gúnyolva mondjátok, hogy mégis caesaris Causz urai, igen! De ennek létezése csak addig marad meg, míg engedmények vagy hódítá­sok által oly szerepet játszik, hogy nemze­ti. Mikor e játékot nem űzheti többé, megszűnt lenni. Anglia eszmét képvisel: az ipar­kereskedés szabadságát, az anyagi fejlődést. Oroszország a panslavismust, Olaszország a nemzetiséget, a papis­­mus elleni harc­ot képviseli. Görögország a nyu­gati műveltség praedominatioját a keleti felett. A keleti birodalom az islamot, Magyarország az al­kotmányos szabadságot, nyugat és kelet közve­títését, és a civilisatiot védelmező szerepet képvisel. Erről mond le ha Ausztriának birodalmi tartománya lesz és saját egyeténiségét feláldozva, létezése feltételét eltaszítja magától és igy meg­semmisíti magát. Védelmi szövetség Ausztriával még nem tesz beolvadást és ennél többet kívánni már a nemzet ellen van. A létező viszonyokkal szemben szövetség a Lajthán túl és innen, de nem ilyen alakú közös ügy, hol az individualitás postulátuma, a rendelkezési szabadság van megtagadva. Ezért helyes a baloldal erélyes ellenzéke, mert így a nemzeti energiát és akaratot, önállást adja meg. Egy a sok közül „J u n i u s levele i.“ (Tanulmány.) I. „Ő az emberiség történetének egyik legnevezetesebb korszakában, — 4— — a szabadság és önkény, szellem é­s előítélet közötti küzdelem döntő csatájának korá­ban élt. E csata nem egy nemzedék, nem egyes ország ügyéért vivatott. Az em­beriség sorsa s az angol nemzet szabadsága ugyanazon koczká­­ra volt feltéve.“ Macaulay, Albion társadalom-politikai történetének egy érdek- és tanulságban fölötte gazdag lapját szán­dékozunk e sorokban szíves olvasóink előtt feltár­ni ; egy ragyogó lapot ama nemzet életéből, me­­g-- 1 " ■­ Oláh Judith. Történelmi regény. Irta DÓZSA DÁNIEL. (Vége.) A jellemalkotás mestere szerencsés elbeszélő­­ tehetséggel, emelkedett képzelemmel s a színező­­­styl babájával sikerült regénynyé kerekíthette volna ki „Oláh Judith“nak e szegényes, egyhangú me­séjét is, míg Dózsa kezéből, mint lényegében el­hibázott beszély került ki. Hol itt a regény me­séjének gazdagon elágazó szövedéke, mely szálai­val szingazdag episodokat sző egybe, hol egy jel­lem, mely a lélektan örök törvényei szerint mű­ködve a mese menetével egybefürödnék ? Judith, a regény hősnője, épp oly holt, szenvedélytelen tí­­pusa a szerencsétlen szerelemnek, mint Maróthy. Oláh Miklósné őrjöngése nem kevésbbé el van ejtve szegényes lélektani kivitelében, mint Kecseti vad szenvedélyei, féktelen indulata. A felszínen úsznak az események, s a lélek titkos, legbelsőbb rugói­nak zára az, olvasó elött ismeretlen, megnyitatlan hagyja az író. A költői lélektan ily gyenge keze­lésénél, csak teremtő ereje jelenik meg költőnknek szegényesben. A költői teremtőerő, mely abban mutatkozik, mennyire képes tárgyát szellemben, színezésben a valóság világán felül emelni, a­nél­kül, hogy azt a valószínűség piedestaljáról leemel­né. Mily messze áll Dózsa e regénye az eszmei légkörtől,­­ mégis mily távol a valószínűségtől. A regény meséjének fejlődésében mindig csak a vé­letlentől nyer lökést, s az indokolásra motívu­mokat nem nyert avagy nem keresett képzete a catastropha megindítását is a véletlen játékához köti. A jóhiszeműség legnagyobb tőkéjét is egyha­mar kizsákmányolja az esetleg ily szabad játéka. Judith esetleg látja meg Maróthyt először, Maró­­thyt a véletlen hozza Judith kibédi lakába. Maró­­thy esetleg ott beszélget Alphonz atyával szerelmi viszonya felett, hol Kecseti vadász, s Biró Tóbiás mindig csak ott kaparászgat kincs után, hol vala­mit elrejtve lel: egyszer a kövek közé ásott békét, másszor Judithnak meggyilkolt gyermekét. De sőt, hogy a költői illusio utolsó csirája is kivesszen, Oláh Miklósné a 17. század végén Ányos Pálnak egy költeményét szavalja, Ányosét, ki több mint félszázaddal később született, s Kecseti lel­kében ilyen képtelenség fér össze, hogy „Judithot imádta azért, hogy ártatlan becsületes nő, de el nem hihető, hogy férjéhez hű lehessen.“ Nem szerencsésb a szerző leíró tolla sem. Mily prózai particularismusban mutatja fel Koroná­nak nagyszabású képét, mily költöietlenül festi Oláh Judithot. Egy két jellemző vonást vet a kép­zelem vásznára a valódi költő, s nem ellenzi az arezon a szemölcsöket, s a ruhán a sujtásokat. Horácznak „ut pictura poesis“ theoriája ma már nem számít hívőket az öntudatos írók soraiban. De az ily részletező descriptiók még­sem állítják meg annyira a mese menetét, nem csorbítják annyira a szerkezet szabatosságát, a mű egész kerekdedsé­­gét, mint a Dózsának tárgyától messze barangoló, bőbeszédű reflexiót. Mi helye egy regényben ve­­zérczikkezni Vásárhely hadtani fontosságáról, nem­­zetgazdászati állásáról, a nyilvános kivégzés er­kölcsrontó hatásáról, avagy a gróf Hallerék kere­­lő szent-páli szakállszáraztójáról. Azért, mert a re­gény szerzője „s mindnyájan, kik nemes Küküllő­­vármegye karai­­ rendei közé is tartozának, főis­pánjuk körében ősi szokás szerint nem ritkán szá­­ritgaták divatba újra visszajött szakállaikat“, Oláh Judithnak e szakállszáraztóhoz mi köze sincs. E sorok írója nem helyesli azon szépészek pedáns theoriáját, kik az irányregényben a költői művet kok­zérnak látva alárendelve, az irányregényt a költészet lealázásának tartják. Hol a regény bel­­szövedékének egysége, a külirány miatt nem szen­ved sérelmet, s az alakítás öszhangja, a conceptio tisztasága, a kül­zérnak nem esik áldozatává: az irányregény a szépészeten belül megőrzi jogosult álláspontját. De nincs szépészet, mely az erőszakot s a regény szerkezetén elkövetett ferdí­tést igazolhatná, mit Dózsa úgy látszik az irányre­gény szellemével összeegyeztethetőnek tart. Ketté­szakítja a mese eseményeinek lánczát, s nagy nai­vul önmaga vallja be az olvasónak: „én nem me­sét beszélek, valót mondok, nem puszta mulatta­­tásra használom a költészetet, hanem egy alap i­lyen, mint a szabad szó óriási hatalmának mara­dandó emlékén évszázadok múlva is büszke öntu­dattal fogják a nemzeti függetlenség érzetétől lán­goló szemeiket legeltetni John Bull ivadékai! Napjainkban már alig fogja valaki tagadni, miszerint Angliának ereje és hatalma a politikai pártok ama szívós küzdelmének köszönheti első eredetét, mely a Stuart-ház uralkodása alatt kez­dett kifejlődni. Az állam összes tényezőinek állan­dó, jótékonyan ható súrlódása és a különböző pár­toknak a legeltérőbb köz- vagy magánczélok való­sítására való korlátlan egyesülhetése nélkül az an­gol nép talán soha sem juthatott volna a nagyság­nak azon magas fokára, melyről jogosultan han­goztathatja a „Rule Britannia“ nemzeti dal ön­érzetteljes kifejezéseit. A pártküzdelmek leggyakrabban és legna­gyobb síkénél használható fegyvere; azon közeg, melyen át a nemzeti közvélemény egész hatályos­ságában nyilatkozik, Angliában mindenkor a sajtó s főleg annak egyik ága, a hírlapirodalom vala. Képünk nélkülözné hátterét, ha legalább né­hány szóval nem kisérnek a nemzeti érzület ezen Angolországban oly kiváló jelentőségű tényezőjé­nek fejlődését odáig, hol annak főalakjával talál­kozunk. Az első angol hírlap, „The Weekly Ne­­wes“ s Jakab uralkodása végeinek egyikében (1622), a sajtó szabadságára nézve nem igen ked­vező időpontban indult meg. Kegyetlen büntetések­kel üldözték a Stuartok azon hirlapírókat és nyom­dászokat, kik nyilvánosság elé merték bocsátani a zsarnoki önkény s az alkotmánysértések ellen in­tézett nyilatkozatokat, s kevesen valának, kiket a vérpad, megcsonkítások és bélyegzések félelme visz­­sza nem rettentett a pályától, mely legjobb esetek­ben is csak töviseket teremhetett számukra. A pár évtized múlva kiütött nagy nemzeti küzdelem a sajtót is meglepő, majdnem csodaszerű virágzásnak indító. Rövid húsz év alatt— 1640—1660 — több mint harminczezer röpirat- és hírlapban nyilatko­zott a bilincseit rövid időre lerázott, korlátaitól meg­szabadult nemzeti élet. Azonban a restauratio, a királyi család visszahelyezése véget vetett ezen élénk irodalmi tevékenységnek. A „sajtó­vizsgálati törvény“ kizárólag a kormány tetszése alá rendel­tetvén, annak intézkedései gyakran iszonyú ember­telenséggel vétettek alkalmazásba. Macaulay, az angol történelem hallhatlan emlékű írója nagy munkájának 3-dik könyvében meghatóan szép rajzát adja az angol hírlapügy ----------­

Next