Magyar Polgár, 1868. január-június (2. évfolyam, 1-76. szám)
1868-02-21 / 23. szám
Második évi folyam. Szerkesztőség és kiadó-hivatal ■ Szentegyház utcza 467. sz.MAGYAR POLITIKA Kolozsvárit, péntek, február 21.1868 23-ik szám. Hirdetési dijak. Ötször hasábozott sor ára 6 kr. Bélyegdij minden hirdetéstől 30 kr. Nagyobb hirdetéseknél külön kedvezményt is nyújt a kiadó hivatal. Fiók-kiadó-hivatalok: Decsen: Krómer Sámuel. Enyeden: Vokál János. Tordán: D. Papp Miklós. Szamos Tajvartt : Csausz testvérek. Kolozsvártt .* Stein János és Demjén László. Előfizetési feltételek: Évr« ............................. frt - kr. Félévre..........................® » « Neg/edévre ••••“» » Havonként......................* « * Megjelenik hetenkint háromszor:asárnap, Szerdán és Pénteken. Legújabb távirati tudósítások. Pécs, febr. 17. A mai képviselőválasztás Német Ürögben a véres összeütközés miatt félbe szakadt katonaságnak kellett interveniálni. Jelöltek valának a Kossuth által ajánlott Simonyi és Perczel Miklós. Bécs, febr. 17. A pozsonyi honvédegylet alelnöke, Udvarnoky kinyilatkoztatá, hogy ő Neipperg tábornokot nem mint honvéd, hanem mint magánember hívta ki párbajra. Pozsony, febr. 17. Azon hír, miszerint K. Wenckheim a Neipperg tábornok és a honvédegylet elnöke közötti ügyben közbenjárt, pontos tudósítások szerint egészen alaptalan. Bécs, febr. 17. Salm herczeg, Miksa császárnak volt főhadsegéde ide érkezett. A politika és az érzelem. Az emberi természet egy tulajdonát sem negjgálhatja, mert akkor maga ellen cselekszik és egy leendő forradalom magvát veti el; e philosophiai tételt azt hiszem, mindenki átérzi és átérzi. A 67- iki alkotmány alapja létezési oka éppen e tétel megtagadásában áll. A politikában nincs érzelem, a politika az exigeniták, vagy a 67 iki stylus szerint az opportunitás, a tehetlenség tudománya. Ily tételen alapszik a közösügyes alkotmány. Első tétele tehetetlenség és conclusiója a megadás. Evel az okoskodással megbukott volna még minden eszme, mely él azért, mert eszme, mert a máglyákon keresztül is él. Minden eszme első akadálya e szó volt: politika! A politika mindig azt mondta: lehetetlen! és mindig azt felelte az eszme, hogy létezni aka- Irok, cogito, ergo sum! És a történet bebizonyítá, hogy érvényesíti és érvényesíti magát. Az anyagi világban egy utazó se semmisül meg, csak átalakul a szellem történetében, ez áll, de ott mégis megsemmisül az, mely nem életrevaló, mert azt megsemmisíté az életrevaló, az öntudatosabb. Íme az ember nagysága az anyag felett: a fejlődést maga eszközli, öntudatosan itt van a fatalizmus megczáfolva. Ezt bizonyítják a tények, ezek pedig nincsenek a hatalom által subventionálva, hogy a hatalom tetszése szerént üssenek ki; ezek a philosophia alaptörvényei, a természet örök szabályai szerint történnek. Az ember létezési törvénye az egyéniség öntudatossága; a nemzet létezési törvénye az egyéniség függetlensége. A 67-iki politika szerént a létezőt el kell fo- Bécsi tárcza. Bécs, febr. 16. 1868. Az ellentét sokkal nagyobb, semhogy leírását elmulasztanék. Ne várjon azonban a kegyes olvasó delegationális referade-ot, ez nem a tárcza ügye! Az ellentéteket ott szedjük, ahol buján teremnek, és olyanokat szedünk, amelyek nem határoznak a nemzetek léterében, hanem ködképek módjára változva, a nép utczai életét mutatva, a társadalmi külszín és nyilvános élet jellemzését megengedik. Hogy az ellentét annál élesebb legyen, mindjárt szembe állítjuk Kolozsvárt Bécscsel! A kolozsvári Corso egy szép holdvilágos estve, a monostori utcza „zöld“ felén, melyen végig oly szépen illenék egy ép fasor, hogy boulevarddá legyen, s az Istvánpiacz, Graben Kohlmarkt és Kärnthnerstrasse steeple chasse’a, melyben az ember viszi a ló szerepét, nagy ellentét, mely már az illető tömegek physiognomiájában van kifejezve. És hogyne? Kolozsvári Corsoközönségünk, melynek érett korú része határozott hajlammal bir a tisztességes endonprintere, ehez képest szinte ünnepélyes modorban végzi sétáját, s ha négy férfi vagy másfél nő (csak a krinolin terjedelmét kívánom alapul venni) karonfogva igénybe veszi a járda szélességét, meg is várja, hogy a szemközt jövő egyes halandó, a többség előtt meghajolva, a gondosan ápolt 8 őrzött sárba lépjen, hogy haladhasson. Bezzeg más az Bécsben! Az emberek képe, teste, hosszúra, keskenyre van nyújtva, aki endowpointtel van áldva, kocsin jár, a véknya libasorban és oly sietséggel, hogy bátran futásnak nevezhetni. És különös, míg Kolozsvártt a veszedelmes „Schlepp“ még mindig simítja a járdákat, addig Bécsben, a forgalom óriási növekedéséhez alkalmazkodva, a felkapott, néha merészen kurta és csőszerűen keskeny női öltöny az átalános. Hogy már nőkről van a szó s az öltönyt is megemlítettük, csatoljuk az ------'■■■■■ ----- . --------— öltöny formájához még a minőséget is. Az Istvánpiaczról a Graben felé vezető jobboldali sor óriási, oszlopos kirakatai előtt megállva s a járókelő nővilágot szemügyre véve, merő bozontosságot látunk. A tornyos Coiffur borzossága, melynek mesterséges voltáról csak az a körülmény győz meg, hogy nincsen pehely benne, „szépen“ illik a bozontos kurta felöltönyhöz, mely az Asztrahhántól le a legolcsóbb Pluche anyagából készül. A csészealj nagysága kalap hol nyuszttal, de rókával is szegélyeztetik, nyoma sem marad ama szokott simaságnak, mely eddig a női öltöny jellegét képezte, s Kolozsvártt még jómódon képezi. De a tárcza tere rövid s utam hossza. Sietek hazafelé, hogy nyugalomra hajtsam fejemet, mely tele van madár és bogár formákkal a császári gyűjtemények tárából. A Lipótvárosba érve, minden léptennyomon a férfi öltönyt viselő Debardeur-sereg tódul, kaczag, dévajkodik, mégpedig az alsóbb Demimonde Debardeur természetesen álarcz nélkül. Sperlnél Ball des folies van. Egy német Bursch-öltönybe bújt női szellem éppen magyar öltönyömre szórja pajzán megjegyzéseit, a midőn a lipótvárosi főtemplom falánál egy lövés dördül. A közel álló rendőr sípja megszólal, Debardeur és járókelő összecsődül, egy pillanatban száz gyufa ég, a frakkerek kocsilámpásokkal sietnek a lövés helyére, egy szerencsétlen főbelőtte magát az utczán. Kezében a füstölő pisztoly, vére, agyveleje a járdán, körülte egy sereg Debardeur, képén csak a kíváncsiság kifejezésével, s miután pontosan megnézik, hogy csakugyan a jobb halántékon találta magát a boldogtalan, megszólal a teremben, mely alig száz lépés a halál színhelyéhez, a „Lebenslust polka,“ mely pár percz alatt tánczra lelkesíti azt a társaságot is, mely a halál színhelyéről érkezve, tánczra kerekedik, még avval sem törődve, hogy talpához vércseppek tapadtak. Legyen ez egyszer elég az ellentétekből. Herman gadni, mert a magyar nemzet nem élhet meg magára, csak úgy, ha azon cselekvési kört, melyben egy nemzet egyénisége nyilatkozhatik és érvényesülhet, másra ruházza, azaz ha a haladás akadályát haladás törvényévé emeli. Miért? Mert a politikában nincs érzelem! De én azt mondom, hogy ha nincs érzelem, nincs eszme sem, és ha ezek hiányzanak nincs, akarat, s ha ez nincs, nincs lelkesedés, nincs egyéniség A tény még nem kormányzott nemzetet soha és dicsőségére se vált a tény elfogadása. A 67-iki philosophok azt mondják, úgy de a mi létezik az okosság (ezt Hegel mondá és ügyesen felhasználó a csesarismus), tehát okszerű a létezőt elfogadni, constatirozni; mert újabban a stabilisálást evvel fejezik ki. De félreértik ez igazságot; mert a létezés tettleges és örök; az ember mindig az örököt keresi és a tettlegest rontja le; azért egy politika ran, azért nem szükség, hogy létezése a tétel törvényein alapuljon, így az el fog enyészni. Mi hibát követett hát el a többség? Azt, hogy ami átmeneti, azt megörökíteni akarja. E volt minden kormánypárt főhibája, addig vallá a haladást mig kormányra jutott; azaz addig hivatkozott a lelkesedésre, a nemzeti akaratra, (lásd a 61-iki feliratot) mig győzött azaz stabilisált valamit. De ez még helyesen van , mert úgy haladunk, hogy stabilisálunk valamit, csakhogy a Deákpárt evvel sem dicsekedhetik úgy , mint dicsekedhetik a történet bármely nemzeti pártja; mert bármely párt a nemzeti egyéniséget fogadja el alaptételéül , így megindítja azt a processust, mely jobbat akar létesítni; de a Deákpárt érei szakit és a nemzet önállását idiotismusnak kiáltja ki és annak bajnokát idiótának, mert nem kell az érzelem a politikában. E tétel helyes a helytállás kimentésére, de a haladásra nem elég. Mert ha valamit realizálni akar akár kívül akár belől, szóval tenni akar, a tett mesterére, a lelkesedésre kell hivatakoznia. De ha egyszer a lelkesedést idiotismusnak proclamálta és a forradalmat egy efféle roham ésnem természetes rázkódásnak, akkor milyen hiszen mel lelkesedjék érette a magyar? Mondják: mi most léptünk először Európa színpadára, most fogjuk szavunkat érvényesítni a Bulyegyen érdekében. De erre azt kérdem, hogy éppen azért először is retrográd és hatalmi eszmét képviseljünk szabad akaratból Európában? Hiszen ha van egyéniségünk, representáljuk saját egyéni nézeteinket külföldön, de ezek nincsenek a kormány agyában, mert azon nézeteket beolvaszta az Ausztria érdekibe. Tehát a nemzetnek nincsenek egyéni eszméi, melyekért él és hal. 0-fie! ha ezt kimondottátok (pedig ezt eclatánsul bebizonyitá minden beszéde Deák Ferencznek) akkor kimondottátok philosophice a halált magatokra, mert csak az van emberileg, mi eszmét képvisel, holott ezt éppen Ausztriáról nem lehet kimondani. Mert az európai hatalmak között Ausztria egyedül, mely eszmét nem képvisel, ha csak nem a hódítást. Hódítás, beolvasztás, megsemmisítés nem eszme, ez eszmehiány; ez olyan létezés, mely vérrel táplálkozik, ha nincs vér, akkor megszűnt lenni. Francziaország eszmét képvisel, a haladást. Azért gúnyolva mondjátok, hogy mégis caesaris Causz urai, igen! De ennek létezése csak addig marad meg, míg engedmények vagy hódítások által oly szerepet játszik, hogy nemzeti. Mikor e játékot nem űzheti többé, megszűnt lenni. Anglia eszmét képvisel: az iparkereskedés szabadságát, az anyagi fejlődést. Oroszország a panslavismust, Olaszország a nemzetiséget, a papismus elleni harcot képviseli. Görögország a nyugati műveltség praedominatioját a keleti felett. A keleti birodalom az islamot, Magyarország az alkotmányos szabadságot, nyugat és kelet közvetítését, és a civilisatiot védelmező szerepet képvisel. Erről mond le ha Ausztriának birodalmi tartománya lesz és saját egyeténiségét feláldozva, létezése feltételét eltaszítja magától és igy megsemmisíti magát. Védelmi szövetség Ausztriával még nem tesz beolvadást és ennél többet kívánni már a nemzet ellen van. A létező viszonyokkal szemben szövetség a Lajthán túl és innen, de nem ilyen alakú közös ügy, hol az individualitás postulátuma, a rendelkezési szabadság van megtagadva. Ezért helyes a baloldal erélyes ellenzéke, mert így a nemzeti energiát és akaratot, önállást adja meg. Egy a sok közül „J u n i u s levele i.“ (Tanulmány.) I. „Ő az emberiség történetének egyik legnevezetesebb korszakában, — 4— — a szabadság és önkény, szellem és előítélet közötti küzdelem döntő csatájának korában élt. E csata nem egy nemzedék, nem egyes ország ügyéért vivatott. Az emberiség sorsa s az angol nemzet szabadsága ugyanazon koczkára volt feltéve.“ Macaulay, Albion társadalom-politikai történetének egy érdek- és tanulságban fölötte gazdag lapját szándékozunk e sorokban szíves olvasóink előtt feltárni ; egy ragyogó lapot ama nemzet életéből, meg-- 1 " ■ Oláh Judith. Történelmi regény. Irta DÓZSA DÁNIEL. (Vége.) A jellemalkotás mestere szerencsés elbeszélő tehetséggel, emelkedett képzelemmel s a színezőstyl babájával sikerült regénynyé kerekíthette volna ki „Oláh Judith“nak e szegényes, egyhangú meséjét is, míg Dózsa kezéből, mint lényegében elhibázott beszély került ki. Hol itt a regény meséjének gazdagon elágazó szövedéke, mely szálaival szingazdag episodokat sző egybe, hol egy jellem, mely a lélektan örök törvényei szerint működve a mese menetével egybefürödnék ? Judith, a regény hősnője, épp oly holt, szenvedélytelen típusa a szerencsétlen szerelemnek, mint Maróthy. Oláh Miklósné őrjöngése nem kevésbbé el van ejtve szegényes lélektani kivitelében, mint Kecseti vad szenvedélyei, féktelen indulata. A felszínen úsznak az események, s a lélek titkos, legbelsőbb rugóinak zára az, olvasó elött ismeretlen, megnyitatlan hagyja az író. A költői lélektan ily gyenge kezelésénél, csak teremtő ereje jelenik meg költőnknek szegényesben. A költői teremtőerő, mely abban mutatkozik, mennyire képes tárgyát szellemben, színezésben a valóság világán felül emelni, anélkül, hogy azt a valószínűség piedestaljáról leemelné. Mily messze áll Dózsa e regénye az eszmei légkörtől, mégis mily távol a valószínűségtől. A regény meséjének fejlődésében mindig csak a véletlentől nyer lökést, s az indokolásra motívumokat nem nyert avagy nem keresett képzete a catastropha megindítását is a véletlen játékához köti. A jóhiszeműség legnagyobb tőkéjét is egyhamar kizsákmányolja az esetleg ily szabad játéka. Judith esetleg látja meg Maróthyt először, Maróthyt a véletlen hozza Judith kibédi lakába. Maróthy esetleg ott beszélget Alphonz atyával szerelmi viszonya felett, hol Kecseti vadász, s Biró Tóbiás mindig csak ott kaparászgat kincs után, hol valamit elrejtve lel: egyszer a kövek közé ásott békét, másszor Judithnak meggyilkolt gyermekét. De sőt, hogy a költői illusio utolsó csirája is kivesszen, Oláh Miklósné a 17. század végén Ányos Pálnak egy költeményét szavalja, Ányosét, ki több mint félszázaddal később született, s Kecseti lelkében ilyen képtelenség fér össze, hogy „Judithot imádta azért, hogy ártatlan becsületes nő, de el nem hihető, hogy férjéhez hű lehessen.“ Nem szerencsésb a szerző leíró tolla sem. Mily prózai particularismusban mutatja fel Koronának nagyszabású képét, mily költöietlenül festi Oláh Judithot. Egy két jellemző vonást vet a képzelem vásznára a valódi költő, s nem ellenzi az arezon a szemölcsöket, s a ruhán a sujtásokat. Horácznak „ut pictura poesis“ theoriája ma már nem számít hívőket az öntudatos írók soraiban. De az ily részletező descriptiók mégsem állítják meg annyira a mese menetét, nem csorbítják annyira a szerkezet szabatosságát, a mű egész kerekdedségét, mint a Dózsának tárgyától messze barangoló, bőbeszédű reflexiót. Mi helye egy regényben vezérczikkezni Vásárhely hadtani fontosságáról, nemzetgazdászati állásáról, a nyilvános kivégzés erkölcsrontó hatásáról, avagy a gróf Hallerék kerelő szent-páli szakállszáraztójáról. Azért, mert a regény szerzője „s mindnyájan, kik nemes Küküllővármegye karai rendei közé is tartozának, főispánjuk körében ősi szokás szerint nem ritkán száritgaták divatba újra visszajött szakállaikat“, Oláh Judithnak e szakállszáraztóhoz mi köze sincs. E sorok írója nem helyesli azon szépészek pedáns theoriáját, kik az irányregényben a költői művet kokzérnak látva alárendelve, az irányregényt a költészet lealázásának tartják. Hol a regény belszövedékének egysége, a külirány miatt nem szenved sérelmet, s az alakítás öszhangja, a conceptio tisztasága, a külzérnak nem esik áldozatává: az irányregény a szépészeten belül megőrzi jogosult álláspontját. De nincs szépészet, mely az erőszakot s a regény szerkezetén elkövetett ferdítést igazolhatná, mit Dózsa úgy látszik az irányregény szellemével összeegyeztethetőnek tart. Kettészakítja a mese eseményeinek lánczát, s nagy naivul önmaga vallja be az olvasónak: „én nem mesét beszélek, valót mondok, nem puszta mulattatásra használom a költészetet, hanem egy alap ilyen, mint a szabad szó óriási hatalmának maradandó emlékén évszázadok múlva is büszke öntudattal fogják a nemzeti függetlenség érzetétől lángoló szemeiket legeltetni John Bull ivadékai! Napjainkban már alig fogja valaki tagadni, miszerint Angliának ereje és hatalma a politikai pártok ama szívós küzdelmének köszönheti első eredetét, mely a Stuart-ház uralkodása alatt kezdett kifejlődni. Az állam összes tényezőinek állandó, jótékonyan ható súrlódása és a különböző pártoknak a legeltérőbb köz- vagy magánczélok valósítására való korlátlan egyesülhetése nélkül az angol nép talán soha sem juthatott volna a nagyságnak azon magas fokára, melyről jogosultan hangoztathatja a „Rule Britannia“ nemzeti dal önérzetteljes kifejezéseit. A pártküzdelmek leggyakrabban és legnagyobb síkénél használható fegyvere; azon közeg, melyen át a nemzeti közvélemény egész hatályosságában nyilatkozik, Angliában mindenkor a sajtó s főleg annak egyik ága, a hírlapirodalom vala. Képünk nélkülözné hátterét, ha legalább néhány szóval nem kisérnek a nemzeti érzület ezen Angolországban oly kiváló jelentőségű tényezőjének fejlődését odáig, hol annak főalakjával találkozunk. Az első angol hírlap, „The Weekly Newes“ s Jakab uralkodása végeinek egyikében (1622), a sajtó szabadságára nézve nem igen kedvező időpontban indult meg. Kegyetlen büntetésekkel üldözték a Stuartok azon hirlapírókat és nyomdászokat, kik nyilvánosság elé merték bocsátani a zsarnoki önkény s az alkotmánysértések ellen intézett nyilatkozatokat, s kevesen valának, kiket a vérpad, megcsonkítások és bélyegzések félelme viszsza nem rettentett a pályától, mely legjobb esetekben is csak töviseket teremhetett számukra. A pár évtized múlva kiütött nagy nemzeti küzdelem a sajtót is meglepő, majdnem csodaszerű virágzásnak indító. Rövid húsz év alatt— 1640—1660 — több mint harminczezer röpirat- és hírlapban nyilatkozott a bilincseit rövid időre lerázott, korlátaitól megszabadult nemzeti élet. Azonban a restauratio, a királyi család visszahelyezése véget vetett ezen élénk irodalmi tevékenységnek. A „sajtóvizsgálati törvény“ kizárólag a kormány tetszése alá rendeltetvén, annak intézkedései gyakran iszonyú embertelenséggel vétettek alkalmazásba. Macaulay, az angol történelem hallhatlan emlékű írója nagy munkájának 3-dik könyvében meghatóan szép rajzát adja az angol hírlapügy ----------