Magyar Polgár, 1868. július-december (2. évfolyam, 77-154. szám)

1868-07-10 / 81. szám

Második évi folyam. Előfizetési feltételek: 12 frt —­kr. Évre • • • 6 Félévre...........................a ” ____ ” Negyedévre • ‘ ' ’ ^ ” _ " Havonként • • • * * n n Megjelenik hetenkint h­iromsz­or. Vasárnap, Szerdánés Pénteken. Szerkesztőség és kiadó­hivatal: 81-ik szava. Kolozsvárit,pénteki julius 10. [1868. Szentegyház-utca a 467. sz.MAGYAR POLGÁR P­OLITIKAI LAP. Hirdetési dijak. Ötször hasábozott sor ára 6 kr. Bélyegdij minden hirdetéstől 30 kr. Nagyobb hirdetéseknél külön kedvez­ményt is nyújt a kiadó-hivatal. Fiókkiadó-hivatalok: Déésen, Krémer Rémnél. Enyeden: Vokál János. Tordán: D. Papp Miklós. Slamoaújvártt: Csausz testvérek. Kolozsvárit: Stein János és Dem­­jén László. Legújabb távirati tudósítások. Pária, jul. 8. A „Corresp. du Nord-Est“-nek írják Berlinből, miszerint Mörder orosz tábornok oda érkezett, hogy az orosz czár, a porosz király és Napóleon császár között eszközlendő összejöve­tel iránt alkudozzék. Az itteni diplomatiai körök azonban határozottan kétségbevonják e terv léte­zését. Grácz, jul. 8 Tegnapelőtt 2000 egyén rész­véte mellett népgyű­lés tartatott. Csak egy része a népgyű­lésen részt venni akaróknak férhetett a zsú­folásig megtelt terembe. A pápai allocutio el­leni tiltakozás és a concordatum végleges eltörlé­sét illető határozat egyhangúlag elfogadtatott. Bécsi ágro, július 7. Arany 5.52. Ezlist 112.75. Urb. köt. Magyarországi 74.6. Erdélyi 69.50 Pest, jul. 1. 1868. A múlt hó 26-ikán a képviselőházban Tóth Kálmán ellenzéki képviselő határozati indítványt tett, hogy a lapbélyeg, melyet az osztrák kormány barátságos indulata hozott nyakunkra, a jövő évben eltöröltessék. Olvasóink tudják mi történt, indítványa 124 szavazattal 103 ellenében elvettetett. Egy hang sem emelkedett az indítvány ellen föl, kivévén a pénzü­gyminiszer köteles erőlködéseit; mégis elvettetett az, mert a Deák-kör így határozta. Mindenki ismeri irodalmunk betegségeit. A hazai sajtó mai állapotában nem azon út, mely a nép értelmi világán is átvonul. Po­litikai lapjaink nemcsak hogy nem verse­nyezhetnek a külfölddel, hanem csekély ki­vétellel egyik napról a másikra is alig ten­gődhetnek. Gyönge erők a napszámosai, a te­hetségesebbek a fárasztó munka és potom jövedelemben nem találván kárpótlást, köny­­nyebb és előnyösebb pálya kellemeiért el­hagyják a tért , elfelejtik az álmodott di­­­­csőséget. Vizenyős divat- s képes­lapjaink mel­lett nincs egy tiszta szépirodalmi lapunk sem. Nincs ma, a messze haladott Magyarorszá­gon egy kritikai lap, nincs ma a harminc­as évek Atheneuma sem meg. A csekély közönség, a mostoha anyagi viszonyok okozzák, hogy lapjaink nem bír­ják el az adót úgy, mint pl. a francziáké, hazánkban nem bírja meg azt a közértelmi­ség, mert a nagy teher szárnyát szegi röp­tének. Továbbá megérzik ez adó úgy a gaz­dag napi­lapján, mint a szegény iparos heti lapocskáján. Mert alapossággal állíthatom, TÁRCZA. Még egyszer Kossuth Lajosról. (Vázlatké­p­ek a nagyszámüzöttnek kül­földi köréből.) Bartha Gyulától. (Folytatás.) II. Kossuth Lajos Turinban. Kevés dologról költenek hazánkban oly va­lótlan meséket, mint a tulajdonképpi házikör­ről, melyben Kossuth Turinban él. Udvartar­tás, nagyszerű palota sat., ezek, s ezekhez ha­sonló variátiók futják át rendszerint a képei mit magának népünk nagy fiának külföldi tar­tózkodásáról alkot. Része van ebben okvetlei a tiszteletérzésnek is, s e tekintetben tehát képzeletalkotta képről, bármennyire is ismerjük azt valótlannak, nyugodt lelkiismerettel hallgat­hatnánk, de nagyban befoly annak alkotásán egy más tényező is, mely kevésbbé tisztes, mi a nyelven roszhiszem­nek szoktak nevezn­ s­­ a melyet tehát törekvéseiben a jó ügyt nezve károsnak kell ismernünk. A részhmzemnek érdeke van költeményei az országban lehetőleg szétjuttatni; neki ezért a talapzatot, mire a nemzet szemeiben Kossuth Lajost honszerelme állitá, lerontani,­e vesze­delmes vállalkozásnak azonban, mely idő előtt napvilágra jutásában irtózatos visszahatást szül­­et vala kellő útja a nyílt támadás nem le­hete. Azoknak, kik a háládatlan munkának rég­rehajtására vállalkoztak volt, még nagyon fü­leikben csengettek a koszorúsnak nemzetébe intézett következő jellemző szavai: Tatros G. Am hogy Lónyay úr tévedett, nagyon roszul volt értesülve, mikor a képviselőházban kö­vetkezőleg nyilatkozott: „egyébiránt hirlap­­bélyeggel csak is a politikai lapok terhel­­ték, még itt is ki van mondva, hogy csak azok, melyek többször jelennek meg.“ Nem szabad nekünk a szellem elébe gátakat emelni, hogy annál nehezebben fér­hessen a nép erkölcsi és értelmi világához. A könnyen pótolható anyagi veszteségnél nagyobb százalékot fog az önkényes hata­lomnak és a félrevezetőknek kamatozni. Vannak, kik, mikor a szellemi életünket ezután is a részakarat kovácsolta bilincsek­ben hagyják senyvedni, azt hiszik, az irók és kiadók kincses palotáit döntötték le sza­vazatukkal. És ugyan miért nem engedhet­nék meg az ország képviselői, hogy az irók önhazájukban ne csak tengődjenek, hanem élhessenek is már. Istenem! számtalanon vannak, kik azt hirdetik: a magyar nemzet ébred. Ezek csa­lódnak, vagy ámitók. Mi behunyt szemmel keressük az igaz utat, s ezért könnyen ve­zethetnek félre. A szájhősök és kétségbe­esettek akarják megmenteni a jövendőnek a hazát, a nemzetet és egyik sem képes erre. Miért? Mert a mivelt népet számításuk­ból feledik. Uraim! nem a quota, nem a de­­legatio intézménye van hivatva arra, hanem a közmiveltség. Avagy tagadják meg ezt és szavazzák le a múltak keserves tapasztalá­sait, szavazzák le a jelen kínos helyzetét! Csakhogy ezeket nem lehet a szavazó urná­ba temetni, ezek a történelemé lettek, mi­ként a jelen eset is ott fogja szigorú bírá­latát lelni, a­honnan nem lehet sem a lelki­ismeret szava, sem az elnök csengetyűje elöl a folyosók távoli zugaiba menekülni. Az egyetemes zsinat. I. A keresztény időszámítás 325-ik évében Konstantin, kit a történelem nagynak nevez, egy egyházi gyülekezetet hívott össze Nicheába azon dogmaticus viszálkodások megszüntetése végett, me­lyek az elnyomatásból állami elismerésre csak ismént fölemelkedett két­ egyházban jelentkeztek. A római­­birodalom uralkodója attól tartott, hogy a vallási pártok politicaiakká alakulván át, könnyen veszélyeztetik alattvalóinak békéjét. Midőn a püspökök és presbyterek—mert a haj­dani egyházban ezen utódiak a jelenleginél sokkal magasabb állást foglaltak el —a császár fölhívásá­nak engedve, összegyűltek, ez a gyűlést egy be­széddel, melyet ma trónbeszédnek neveznének, nyitotta meg, s ebben hivatkozván a gyülekezet feladatának fontosságára, egyetértésre inte annak tagjait. Hogy mily szükséges volt ezen in­tés, arról tanúskodik egyebek között Özséb egy­­házatya is, ki „Konstantin élete“ czímű munkájá­ban azt írja, miszerint a császárnak minden erejét meg kellett feszítenie, hogy csak némileg lecsen­­desíthesse is az egyházi főurakat. A utcaai püspöki „meeting“et, melyen Arius tévtanai elvettettek s kárhozatosaknak találtattak, az egyháztörténelem első egyetemes zsinatnak nevezi. Pedig e gyűlés az „egyetemes“ melléknevet már azon körülménynél fogva sem érdemli meg, mert a spanyol N­os­iis kivételével, ki mint a csá­szár „bizalmi férfi“a benne kiváló szerepet ját­szott, egyetlen egy nyugati püspök sem volt jelen Nicaában. A keleti egyházfőknek poli­tikai irányú párt összejövetele volt e concilium, melynek közvetítésével Konstantin körülbelül hason­ló módon akará az arianusokat elnyomni, mint ezt napjainkban az angol kormány és parlament az iz­­landi catholicusokkal téve. A római püspök, kinek későbbi hatalomigényeiről a negyedik század egy­házi fogalommal sem bírt, nemcsak a tanácskozá­sokon nem volt jelen, hanem még véleményét sem kérdezé meg senki sem. Harmincz évvel később, 355-ben ismét egy nagy zsinat tartatott Milanóban, melyet azonban az egyház nem ismer el egyetemesnek. Miért? Mert Nagy Konstantinnak fia ariánus volt, és ő hívta össze a milánói zsinatot, a Nicnában kimon­dott egyházi átok érvénytelenítése végett. Habár egyenesen ellenkezőjét akará annak, a­mit elődje kieszközölt, az egyház főnökeinél éppen oly fé­nyes sikert aratott, mint amaz. A Milanóban ösz­­szegyűlt háromszáz püspök közül csak ö­t szava­zott Arius ellen, a többiek kivétel nélkül he­l­y­es­nek, igaznak nyilvánították tanát. Később megváltoztak az idők. Már nem a császárok, hanem a pápák hívták össze a zsina­tokat. Róma növekedő, az elleneivel folytatott győ­zelmes harcrok által megedzett hatalma túlszár­nyalta az eredeti egyházi intézményeket. Előbb mint az államban, ébredt föl az egy­ház terén a despotismus szelleme, s évszázadokkal azelőtt, hogy XIV. Lajos elmondható: „L’état c’est moi“ (az állam én vagyok), a pápák leg­nagyobbika, midőn a cluny-i zárda csöndes cellá­jából a pápai trón lépcsőire lépett, e jelmondatot tartó szeme előtt: „Az egyház én vagyok!“ A nőtlenség intézményének fölállítása bete­tőzte a hierarchia épületét, az „Isten szolgáinak szolgája“ testvéreinek korlátlan ura lön. Ezek azonban még nem hagyták föl ellenzé­ki álláspontokat. A papság az egyetemes zsina­tokban keresett kényura ellen védelmet, s a római zsarnoksággal az egyesülés erejét állítá szembe. A pisai zsinat pápákat fosztott meg méltóságuk-Im­e, ez a népnek gondolkodása; igy sze­reti e nagyjait, nem a palotáknak fényében; apja­ és dédapjáról szállottak rá a hagyomá­nyok, hogy innen jót ne igen várjon; s azért én azt hiszem, bűnt követ el az igazság ügye ellen, ki igaztalanul, e gyűlöletes sziliben akarja a magyar nép elé állítani azon Kossuth Lajost, kit az „édesapj­á“ nak nevez. A mese Kossuthnak fényes háztartásáról nálunk olyan átalánosságra vergődött, hogy ez megfejti némileg a kíváncsiságot, mely Turinba érkeztemkor a nagy magyarnak lakása felé vezetett. Nem restellem beismerni, hogy ezt ke­­restemben egy olasz úri­embertől Kossuthnak palotáját kérdezem. Az rám bámult nagy csu­­dálkozva, s úgy mond: „Ön talán Kossuthnak lakását keresi?“ Igen, viszonzám megzavarodva. „Úgy menjen ön az Angelnes utc­ába, s ott a 22-dik szám alatt, a hadi törvényszéki épülettel szemben, megjelendi azt, kit keres.“ Én a nyert instructiót megköszönve, illusióim­­ban, megvallom, kissé megingatva, siettem az Angelnes-utcza felé. „Hogyan, hát Kossuthnak nincs palotája ? hiszen nálunk azt mondják, hogy így, meg amúgy,“... ilyképp okoskodom útközben, mi, azt hiszem elég méltó volt egy jámbor Kossuth-tisztelőhöz, kit otthon a mese­költők kétségtelen sikerrel elbolondítottak volt. A hosszú utczán végig ballagva, végre a 22-ik szám, egy csínnal épült kétemeletes ház elé ér­kezem, a kapu előtt néhány fegyveres katona álldogált, meglehetősen hanyag positióban, ár­tatlan egyszerűségem ezeket ide rendelt őröknek képzelő, csak később esett érzésemre, hogy kiz ezek a hadi törvényszék épülete előtti őrcsa­patot képezik, s mert a másik oldalon a nap­sugarai teljes erejükben pompáz­nak, átjöttek ide pihenni; egy illusióval ismét kevesebb, de tót, s a constanzin határozott kifejezést nyert azon elv, miszerint az egyetemes zsinat a pápa fölött áll. Csak a legutoljára tartott egyetemes conciliumon, Tridentben emelkedett ismét túlsúlyra a pápai hatalom, mert az ellenállás eddigi föfész­­ke, Észak-Németország a protestantizmus zászlója alá szegődött. Olvasóink bizonyára nem fogják időszerűt­lennek találni, hogy ma, midőn IX. Pius pápának egyetemes zsinatot összehívó bullája egész terje­delmében előttünk fekszik, ily történelmi tényeket idézünk emlékezetükbe. Láthatják ezekből, miként növeli a pápaság időnként hatalom utáni törekvé­sét, s mennél erősebb a tiltakozás az ellen, annál erőszakosabb kezekkel nyúl a vallás, a népek, az emberiség szentélyébe. De Róma követelései nem növekedtek párhuzamosan hatalmával. A pápaság ereje csak a reformatioig növekedett, és azóta foly­vást apad, pedig Péter utódjának követelései azóta is mindig túlcsigázottabbak lőnek. —1. „Oh nemzetem, bizom te benned, Bízom, — de mégis féltelek. Bizod — megáldva duserével — A férfiasság zálogát. A nyújtott vaskértyűs maroktól kezed még vissza nem vonád. Edzett, erős vagy, oh de jó is, Hamar bizalmas, gyermeteg, Nem a kemény szorítás­, a lágy Simogatástól féltelek.“ Az erőszakos támadásnak helyette egy si­mább, a hasoncsúszó-mászó amphibiumhoz méltó eszközt kelle választaniok és elkezdék a mesé­ket Kossuthnak udvartartásáról, s e mesék, ki tagadná, csakhamar befutották az országot. Jól tudták az urak, hogy hova törekszenek; nem lévén titok előttük, hogy a múltnak emlékei a palotaszerü irányában, a népnek keblében a ke­gyeletnek nagyon csekély értelmét hagyák meg, czéljuknak hasznot látának benne, a költött valótlanságokat ily fénylő színben vetni a sze­­retetet ellensúlyozó mérleg-serpenyőbe, hogy ébredjen bár pillanatnyira a bámulat, s ennek következésében hogy következzék be azután utóbb az elhidegülés. A népnek gondolkodásmenete sokkal in­kább hajol az egyenlőségi elvek felé, semhogy annak illusioira a tudat, hogy kegyencze, kit a száműzetésben szenvedőnek képzelt, vele szólva, „parádéban él“, zavarólag ne hatna; ismerek egy tót népdalt, mely II. Rákóczy Ferencz hon­­szerelmét törekedvén ecsetelni, egyszerű naivsá­­gában következőleg szól: „A mikor Rákóczy szép Magyarországból Búcsúzott, búcsúzott, búcsúzott, búcsúzott, Habár előbb minden vén bocskort elnyuzott, Elnyuzott, elnyuzott, elnyuzott. Mégis az országra, mégis az országra Visszanézegetett, visszanézegetett.“ (folytatjuk.) Küküllüm­egyei dolgok. (Vége.) Nem kevéssé volt fontos egynéhány tisztvi­selő ellen irt újsági czikk és panasz folytán tett eljárás. Voltak olyanok, melyek az okmányok hely­­benléte miatt elintéztettek, melyekben vizsgálat rendeltetett. Egyneműek lévén, együttesen közlöm annyi­val inkább, hogy a nyilvánosságra juttatott pana­szok feletti eljárás nyilvánosan ismertessék. ‘ Főbíró Pines János, egy ellene a „Magyar Polgár“ tavalyi számában írt czikk miatt vizsgá­latot kérvén, az azon tárgyban kiküldött bizott­mány jelentése szerint a vád alaptalansága éljen­zések között kiderülvén, a rágalom bebizonyulván, szabadságában áll illetőn törvényes elégtételt venni; ugyanezen vizsgálat rendén azon nemű vád és pa­nasz merülvén fel, hogy Mikeszásza községében Boér Kálmán alispán és szolgabiró Kinizsi István, bizonyos határ praevaricatio következtében a bün­tetéspénzt felszedve, elvették volna; a tisztség meg­­bízatott ezen ügy kinyomozására. Ugyanekkor Boér Kálmán előadja maga s K. I. sz.-biró nevében, hogy egy perczig is a hivatali visszaélés gyanújá­ban ne lehessen, miként ők csak annyi pénzt vet­tek fel, mennyi a tiszti kiszállásért őket illeti, mi a gyűlésnél helyesléssel hitelre találván, egyszer mindenkorra kimondatott, hogy a tiszti kiszállási dijak a vesztes félen felveendők; a hajtópénzből gyűlt összegek a községi, a büntetéspénzből be­jöttek pedig a megyei pénztárba beszolgáltatandók. Főjegyző Andrássy István ellen még szolga­biró korában véghezvitt eljárásáért fegyelmi kere­set lévén indíttatva, a kormányszék leküldi ez ügyet az iratokkal együtt a bizottmány elébe. Egy bizottmánynak adattak ki az irományok megvizs­a végén még nem valók. A kapun belépve, a kapualjnak valóban palotaszerü alakja ismét uj erővel ébresztő hitemet Kossuth palotája iránt, s már kezdek megnyugodni, midőn egy jobb­kéznek eső ajtón egy nőalak lépett ki, s sej­tem­, hogy a házfelügyelőnő volt tulajdonosa, s kérdő, hogy várjon az én bámulásom mit je­lentsen? Egész büszkén vetem neki oda, hogy Kossuth urat keresem. „A harmadik emeleten lakik,s ez volt a minden fellengző reményeimet hideg zuhataggal lehűtő válasz. Ez tehát az az állítólagos udvartartás, gondolom magamban, miről nálunk oly sokat tudnak regélni; egy tisztességes lakás, egy háznak harmadik, vagy minthogy nálunk a földszint számításba nem veszik, második emeletén, ez is szöget üt né­melyek fejében, erre is ráköltik a palota ne­vet? Bizony úgy néz ki az egész dolog, mintha ez urak irigyelnék a nagy hazafitól még a nyu­galmas pihenő ágyat is, hol a hosszú fárado­zásban sebektől megszaggatott testének némi­leg ápolást szerezhessen! „C’est une accusation brutale,“ fogja erre mondani egy már csak szeméremből is egészen szint vallani nem merő kilencz gombos czimeres gavallér, de nekem úgy tetszik, hogy e vád durvának elég durva, de igaznak is igaz. Ex ungue leonem, mondja a közmondás, és csakugyan, legalább ez esetben a rész az egészszel összhangzásban van. A mint a költe­ménynek első részében a valótlanságok terem­tésében határt nem ismerő, úgy a többiben is, kivételt el nem fogadva, igaztalannak bizonyul.

Next