Magyar Polgár, 1871. január-június (5. évfolyam, 1-145. szám)

1871-02-21 / 42. szám

y­m évfolyam. MÁOOM­iUkt.i feltétaltk. i vre . . . .. . IC frt f'élévr­e . . .CD tingyelévr« 60 Víavonkéz. , • • • « ICO Megjelenik minden nnp ínnepi napoka: kivéve. Szerkesztőség is kiad » hivatal: Monostorotok , l. lUnyoi hét alatt. 42-ik «tűim Kolozsvárit. kedd februir 21.1871 MAGYAR POLGÁR POLITIKAI NAPILAP. Hirdetési dijak. Ötször hasábozott sor­­ra 6 kr Bélyegdij minden hirdetésből 30 kr. Nagyobb hirdetéseknél külön kedvez­m­ényt is nyújt a kiadó-hivatal­i sokkkép-tavalnok • Tordán: Retemár és Harmathnil. Jessem: krémer tűmmel, Enyeden: Vékör János. Iianosújvártt: Csauna testvérek. Kolonavártt • Stein J. és Demj­én L. M.-Vásárhelytt: Wittich Józ térnél. KOLOZSVÁR, FEBRUÁR 20. Fővárosi levelek. XVII. Pest, febr. 18. 1871. Kedves barátom! A nagyobb vihar, úgy lát­szik, elvonult a jobboldal feje fölül. Miután To Keowarth a Belot-féle külügyi programmot elfo­gadta, nincsen ok reá, hogy Benat búcsúzzék s eb­ből egy hosszú lánczolat visszahúzása következik ily sorban: marad Andrássy, marad Lónyai etce­tera gracca. A kis viharocskák, az apró jégesők azonban, mintegy szárnyául az elvonult nagy veszélynek, még folyton tartanak. Arról már hihetőleg értesül­tetek, hogy Pulszky F., az egykor szabadelvű, forradalmár, garibaldista, carbonari­s tudj’ Isten még micsoda, egyszerre beállott retrograd feuda­­listának, ez által jelezvén — a természettudós — a természet azon törvényének átalános érvényét, hogy a generatiók lassanként kivénülnek, átidomulnak, mielőtt végképen elpusztulnának. Pulszky F. a codificationális öszszeg megsza­vazása alkalmából, melynek megadását Deák F. sürgette, kijelenté saját dlubbjában, hogy ő ezt nem mint bizalmat szavazza meg Horváth iránt, ki elég vakmerő volt oly úrbéri törvényc­ikkelyeket ter­jeszteni be, melyek a volt földesurak megrablását czélozzák. Erre Horváth kijelenti, hogy már úgy is lemondott, mi oly vihart támasztott, hogy Pulsz­­kynak szaladnia kellett, — mint mondják, saját felső kabátja helyett egy inas libériájában. Így büntette a sors a feudal földesúri gőgöt,­­ egy inasi libériával. Kedvünk lett volna, vállára ütve egy pohár friss vizet kérni tőle. Ez volt az első periodicus vihar. Tegnap be­következett a második is, a honvédelmi kérdésben, midőn Bánó, Szüllő és Szeniczey kijelentették meg nem elégedésüket a honvédelemre vonatkozó tör­vényjavaslattal. Sőt „horrendum dictu!“ volt a­ki azon alázatos nézetét fejezte ki, hogy jobb lenne a magyar honvédség ágyúit itthon tartani és nem a cs. kir. közös hadseregnél. Erre aztán oly magas homlokkal fordultak a minister urak az illetők felé, mint Boz szakácsmestere a szegény Twist Oliver felé, ki „újra mert kérni.“ Beszélik, hogy maga a honvédelmi titkár kimutatta, hogy magyar tüzérsé­get nem is lehet másutt nevelni, mint az osz­trák hadseregben (!) Brr! Tehát mi esünk az „Angsb. Allgemeine“ szerepébe, mely hajdan a magyar barbárságról beszélt. Hát a 48 iki honvéd tüzérséget ki tanította? Mégis jobb volt az osztrák és orosznál. Képviselőházunkban a közoktatási budget tárgyalása foly, sokkal szelidebb hangon, mint ed­dig, minek oka az elhalt minister emléke iránti kegyelet. E kegyeletnek azonban — nézetünk szerint — bármily nagy legyen is, nem szabad annyira men­nie, hogy miatta a közoktatásügyben csak egyet­len észrevehető káros vagy hasznos jelenség is el­­vonassék a közfigyelem elöl. Ez nem is történik; a vitatkozás elég élénk, bár az érdekeltség csakis 50—60 embert tart benn a házban. Ez is egyik jele a „decadange“ nak. Némelyek — ott a széljobbon — nem is akarják a népnevelést; a nagy többség pedig azt tartja: „ott a kormány, ott vannak a tanítók, végezzék; pedig szegény Eötvös váltig és mindegyre hangoztatta, „hogy Magyarország „közműveltsége“ csakis úgy emelhető európai színvo­nalra, ha a kormánynak a társadalom minden osztályának rétegével jobbjai segédkezet nyújtanak „a szent és nagy ez él elérésére.“ Bizony ez magától nem terem. Ma már, mint említem, a részletekre mentünk át. Főbb momentumok voltak ez ideig a közigaz­gatási túl-kiadások megtámadása (Schwarz), a ke­rületi főtanfelügyelők feleslegessége (Szathmáry) és a tanfelügyelők visszaélései (Tisza). Kemény megtámadások lesznek még a tankönyvek gyarló­ságai, felekezetiessége stb. ellen is. Közintézeteink körül is lesz kétségkívül élénkebb vita. * A Duna kezd Pesten is aggodalmakat kelte­ni. Tegnap már összeült a biztonsági bizottság s tett is némely intézkedéseket, — de nézetünk sze­rint ezek olyanok, hogy a nagy veszélyt nehezen tudnák megelőzni. Reméljük, oda fenn jobb in­tézkedések fognak történni. P. Szathmári Károly: másra volnának utalva, mint Németország és a ma­gyar-osztrák monarchia. Németország a legújabb események folytán kivívott helyzetét csak úgy tart­hatja meg, ha bizton számíthat közelében egy oly szövetségesre, melyet az érdekek azonossága állít oldala mellé, ha majdan közte és egyetlen képzel-' hető vetélytársa, Oroszország között kenyértörésre kerül a sor. A magyar osztrák monarchiának vi­szont főleg az adhat megnyugvást a jövő legag­­gasztóbb esélyeivel, a keleti kérdés megoldásaival szemben, ha előre tudni fogja, hogy a válság beáll­takor háta mögött nem ellenség, de az érdekegység legerőssebb kapcsával hozzá fűzött jó barát fog állani. Aligha csalódunk, midőn azt hiszszük, hogy e felfogás volt legnagyobb mértékben előidézete azon közeledésnek, mely a versaillesi porosz és a bécsi udvar között egy pár sürgönyváltással egé­szen barátságos viszonylatokat létesített. Ámde a magyar osztrák monarchia nem azért „birodalma a valószínűtlenségeknek“, hogy benne egy helyes politikai áramlat állandóan érvényesül­hessen. Azokat, a­kik ebben még kételkedni tud­tak, eléggé kiábrándíthatta a Habietinek Srecsek­­ szörnyministerium kinevezése. E minisztériumnak hozzá kétségkívül igen kö­zel álló tagjairól azt írja a prágai „Politik“ hogy kormányra jutásuk a magyar osztrák monarchiának el­tá­vo­l­o­dá­sá­t jelzi Poroszországtól. A sorok között kiolvashatóan azt is tudtunkra adja a cse­hek nevezett orgánuma, hogy e távolodás egyér­telmű a közeledéssel Oroszországhozz! Nem tudjuk mennyi a való e föltevésben, s tudható be belőle pusztán Habietinek Irecsek ura­­lmék ru­sophil érzelmeinek, de legyen bármi kis rész is e combinatióból alapos, oly idétlenséget, oly égbekiáltó absurdumot tartalmaz magában egy magyar-osztrák orosz szövetség eszméje, hogy mel­lette még a Habietinek-Irecsek minisztérium kor­mányra jutásának ténye is alig észrevehető törpe­­séggé silányul. Ily politicai absurdumok melyekért az embert — ha történetesen nem ülne a kormány rudja mel­lett — az őrültek házába zárnák, vetkőztették ki a magyar-osztrák monarchiát nagyhatalmi állásából, s vezették hadsergeit vereségről vereségre. Még egy experimentálás velők vajmi könnyen végveszélybe sodorhatná az egész birodalmat s ben­ne hazánkat is. . . . Molnár Antal. • * * A „valószínűtlenségek birodalma” is. Midőn a befejezéséhez közeledő válságos bá­bom egyik forduló­pontjának, a metzi catastrophá­­nak hirét vette Magyarország felejthetetlen emléke­zetű zagy fia, Eötvös, — mint egy magán­nyilat­kozatából tudjuk — avval vigasztalta magát a po­roszoknak immár kétségtelen győzelme fölött, hogy azáltal megszabadulunk a kelet felől fenyegető bá­bomtól, s közeledni fogunk Poroszországhoz, mint a­melynek ezután már csak egy, velünk is közös, veszélyes ellensége lesz — az orosz. E felfogást mi teljesen magunkévá teszszük. Nézetünk szerint Európa mai helyzetében nem ta­lálkozhatunk oly két állammal, melyek inkább egy.­ ­ Szü­kséges-e a reáliskola nők számára ? Pest, febr. 14-én 1871. Hazánkban, mint az egész mivelt világban, tért nyert végre azon meggyőződés, hogy a női nevelés hiányos, hogy át kell alakítani, hogy a mostan dívó modorban folytatva, sem a családi élet boldogitására, sem a mostani viszonyok által nehezített élet követelményei enyhítésére, nem nyújt elegendő biztosítékot. Hazánkban sok minden, de főleg ezen az előítéletekbe ütköző kérdés megoldása, igen sok nehézségekre talál. A vagyonos osztály mindent úgy lát jónak a­mint van, nőink nagyobb része,­­ nem akar komolyan gondolkozni, a pipere asztal kielégíti s elegendő foglalkozást nyújt neki, s ha még­is olvasni is óhajt, az eledel mit lelkének választ, legtöbbnyire sikamlós, émelygős, belérték nélküli külföldi regény, mely lelkében azon hatást gyakorolja, mint az ínyt csiklandó, de nehezen, vagy meg sem emészthető strassburgi pástétomnak, mérték nélküli élvezése. A szegényebb sorsnak pedig, fájdalom nem egészen képesek ezen ügyet felfogni, csak kézzelfogható eredmények felmuta­tása tudná őket meggyőzni, de ezeket mi még nem tudjuk felmutatni, mert iskoláink, melyek ezen értelemben működnének, nincsenek! Azonban ezen segíteni még­is égető szükség. Már mi is érezzük az élet nagyon súlyosodó terheit, pedig alig két évtized múlt el csak, midőn hazánk­ról a külföld ugyanis azt mondá, hogy „barbár“, de azt is: „extra Hungáriám non est vita, si est­­ vita, non est ita. Akkor mi még birtokaink kiskirályai, minden tehertől ment, csak az élet örömeit ös­serő, csak akaratú ok által korlátolt vagy kényszerített igazi kiskirályok valtak. Mind­ez most megváltozott, az arány egész­ben véve igazságosabb az emberi méltósággal megegyezőbb, s a szabadság szellemétől áthatott.­­ Ma már a hazának minden polgára egyenlő! Tőke, a­mely a nemzetgazdászatban egyformán számit, él , és cselekszik. De épen, mert az egykori „kiskirályok“­­ vállaira több teher szállott, szükséges, hogy az emberi nem második fele egyéb is legyen mint hitves és anya. De ennek eszközlésére csak úgy képes, ha tanul, rendszeresen, alaposan s nem úgy mint mi tanulánk felületesen. Otthon a családi körben is tanulhat ugyan, de annyi költséggel, melyre kevesen képesek, és a­kik azok, nem tartják szükségesnek, hogy leányai­kat reáltudományban neveltessék. Szerintünk nincs igazuk! Az ember jövendője a gondviselés titka, és igen lehető, hogy a leg­gazdagabb, legdúsabb, legelőkelőbb ház gyermeke,­­ a sors végzése által oda vezettetik, hogy ilyen boldog lenne, ha nem az élet iskolája, a nyomor, tanította volna oly valamire mivel életét fentart­­hatja, de ha az élet rózsaszín ködében úszva, a fátyolt mely előtte minden örömtelent eltakar, szerető anyai kéz felrebbentve, m­egösmertette vol­na az élet komoly oldalaival, sőt nyomorával is, és arra mutatott volna, mi egyedül képes ötét ettől megóvni: az alapos tudásra a mindenkit boldogító munkára!! ! Csak az által, hogy reáliskolákat állítunk, melyekben a nők a reáltudományokban képeztetné­­nek, kivihető a munka diadala. Azonban itt is nagy nehézségekre akadunk, mert a kormány ki a fiúk nevelését szivén hordja s az egész országot tanfelügyelőkkel elárasztja, mindent a tanítási rend­szer javításáért megtesz, szóval a népnevelésre figyelmét fordítja; a nép alatt az emberiség egyik felét érti csak, s azt hiszi, hogy a Budán s az országban 2—3 helyen felállított tanitónő­ képez­­déje által minden tartozását lerótta, az emberiség azon másik felével szemben, ki majdan a jövő nemzedék anyja leend. Nincs tehát más mód, mint hogy az ország­ban nő­egyletek a reál­iskolák előteremtésén mű­ködjenek. Ma már minden megye, bárminő kis székvárosában van, olyan a milyen nevelő intézet. Igyekezzék minden egylet oda hazni, hogy a város­kában működő intézet eddigi irányát megváltoz­tassa és az eddig dívó rendszert megszüntesse, mely szerint 15 évvel a leány nevelését befejezett­nek tartották és a contuli rendeltetése abban állott, hogy fegyleni és magának mentői előnyösebb férj­­hezmeneteit eszközölni tudjon. Nagy hiba volna azt hinni és követelni, hogy egyedül az intézet tulajdonosok változtassanak nézeteiken és csak ők változtassák eljárásaikat, mert az annyit tenne, mint minden intézetet lehet­­lenné tenni és megbuktatni. Változtassák leányaik nevelésénél nézeteiket a szülők is, tegyenek le azon hiúságból eredt felfogásról, hogy ha­bár felületesen is, leányaik sokat, tudjanak, ne fektes­sék külső csillogásra a fősúlyt, mert mind­addig, míg az intézet tulajdonos fennállása tekintetéből ezeknek engedni kénytelen, addig a nő nevelés alapossága iránt táplált óhajok épen csak óhajok fognak maradni. „Tegyenek a nők munkaképesítésére az egy­letek bár­mit, mindig azon nehézségekkel fognak küzdeni, hogy a mostani munkakereső nők csak idősebb korukban ismerkednek meg a munka komolyságával míg ifjúságuk csak­is játéknak, volt szentelve,“ mond Freytag Josepha egy a nők reáliskoláját tárgyaló czikkében, és tökéletesen igaza van, azért kell a gyermekeket már kiskoruk­ban komoly irányban novelni és a szülőknek azon balfogalomról letenni, hogy leányaikat 8—10 éves korukig mire sem tanítva csak kényeztetve, akkor intézetbe küldik s azt kívánják, hogy egy ilyen tudás minden alapját nélkülöző gyermek 15 évet korában tökéletesen nevelt legyen és mindens tudjon. Nagyon hiszem, hogy néhány, a természettől kiválólag éles felfogással megáldott, sokat felülete­sen, sőt talán valamit alaposan is megtanult, de semmi esetre nem úgy és nem annyit, mint a­mennyit egy lassabban haladó alapos tanítás foly­tán tudna, ha már kis korában komolyan és észszerű szeretettel foglalkozott volna anyja vele, és nem kívánná, hogy néhány év alatt mind­azt alaposan megtanulja, mire az életben szüksége van. A mai anyák feladata nehéz és csak az anyai szeretet képesítheti őket annak helyes telje­sítésére, miután önnön maguknak is előbb tanul­niok kell, hogy leányaikon egy reális irányú taní­tás alapját, tehessék. Mi csak a jövő nemzedék sikerében lelhetjük örömünket, azért kell gyermekeinket reális irány­ban nevelni, mert a haladó művelődés bejegye­zésünket nem kérdi — halad — az előítéleket le­rombolja a valódi műveltség templomát fölállítva. Tehát tanuljunk és szerezzük meg mindazon segédeszközöket, melyek gyermekeink nevelésénél oly elkerülhetlenek, és ha nemzetünk mindkét neme egyiránt munkához nevelt és munkaképes leend, csak akkor hihetjük, hogy nemzetünk erős leend és élni fog. Úgy hiszem a női reáliskolák szükségét eléggé bebizonyítoni, nemsokára ezeknek berende­zésük és működésükről a nézeteimet közlendőm. Báró Egloffstein Amália, követjelölt, vagy a balpártból valaki oda merne menni, fogják el, ha védői magát verjék le.*) Az ostromzárlatnak ezen főczélja mellett másik az volt, hogy e faluknak a jó szánnttal havasra igyekező népét a választás napjára otthon marasztalja és ez ostrom­zár oly szigora volt ki- és befelé, hogy a 17 falusiakat, kiknek a havasra Zetelakán kell átmenni fáért menő szekereikkel, visszaüzték­ az oroszhegyieket, kiknek az angolokkal vasútra szál­lítandó hidfákra vinculumos szerződésük volt, a fa­­szállításban megakadályozta s a írt büntetés terhe alatt kötelezte a jobboldali követjelöltre szavazni. A zetelakiaknak a városba való faszállítást tiltotta be. Úgy látszik, hogy ez által akarta a szabad eszmék melletti lelkesedés tüzét megfagylalni. A polgári hatalom mellé a katonai is jároit, mert Török Pál, honvédhadnagy ur testőrséget szerzett magának nem épen a legpéldásabb életű­ emberekből, s azokkal faluról-falura járt, hogy a baloldali corteseket elfogassa, hogy pedig ezen cirkálása mily irányú volt, tanúsítja az, hogy Szent-Tamáson Orbán Ottót, a balol­dali követjelölt öcscsét elfogatta, s midőn ez üldö­zői kezéből kimenekült, testörségét „üssétek agyon“ kiáltással biztatta hátulról, mi hogy meg nem történt, azt az szőbe vettnek a paphoz való gyors bemenekülése gátolta meg. ** **) Ily előkészülettel a papjai által három héten át folytatott fanatizálás s 3 napon át való hivatalos itatás által a havasalji nép oly állapotban indult el, hogy az inkább hasonlított prédára kiszálló martalócz-sereghez, mint alkotmányos érzelmű pol­gároknak a választás jogát gyakorolni menő csa­patához, mit valószínűbbé tett azon körülmény, hogy a febr. - én Török Gáspár személyes ve­zénylete alatt Udvarhelyre a Bethlen utczán bevo­nult 7—800 főnyi csapat csákányokkal, dorongok­kal, cséphadarókkal és késekkel voltak felfegyver­kezve, hogy pedig e csapat minő hangulatban ment politikai jogait gyakorolni, azt az ideigtatott bi­zonyítvány leginkább kitünteti. Bizonyítvány! Alólírtak, mint szemmel látott tényt bizonyít­juk. Folyó hó 10-én délelőtt tizenegy órakor a Bethlen-utczában az úgynevezett Mihálytelek­elibe kiálltunk nézni a Török Gáspár hulló úr kerületé­ből vezetése alatt jövő választókat. Ott beszélgetve­­ egymás közt, várjon melyik párthoz tartozik, az úgynevezett jobb vagy balpárthoz-e? Beszéd közt Csép István szomszédunk Kis Béla „éljen a bal­­párt“ kiáltá, mire az összes választószemélyzet nagy dühvel reánk rohant, nem kímélve nőt férfit, agyba főbe verni be egészen a telekre, hol Szalai Sámuelt agyba főbe verték s csak futással mene­külhetett, Szalai Birit, bethlenfalvi Pál Ferencz pofonverte, s csak házába szaladva menthette meg magát, tibodi lakos Bereczky Ferencz zsellérje Török Pál urnak, kevésbe mult, hogy csákányával többeket le nem vagdalt, mire összesen futásnak eredtünk, mikor láttak kadicsfalvi Tibáld Antal urat is, ki mint vezetőjük kiáltá: üssétek agyba főbe a kutya baloldaliakat, erre a pálinka által el­­mámorult nép még nagyobb dühbe jött, • az egé­szet szétverte. — A fennirtakat, mint tényt bizo­nyítjuk, Sz.-Udvarhelyt, febr. 13. 1871. (következik a Mihálytelken lakó 10 egyénnek sajátkezű alá­írása jobbról, a két ceramizálóé balról.) •**) Ha a bevonulásnál a hulló úr személyes ve­zetése alatt igy féktelenkedtek a nem választó bé­kés polgárokkal, mit várhattunk mi baloldali vá­lasztók? azt a mi megtörtént, hogy a hallója és a vezénylő honvéd hadnagy úr által kiadott napi pa­rancsra, a­mi úgy hangzott, „hogy a ki a bal­oldalt élteti üssétek le“, kifejlődött azon vé­rengzés, a­melynek egy emberélet, s vagy 20 ki­­­­sebb nagyobb sérülés lett gyászos eredménye, sőt a szerkesztő úrnak bizalmasan megsúghatom, hogy az országgyűlés elébe terjesztendő bizonyítványok közt olyanok is vannak, a­melyekből tisztán kivi­láglik, hogy a tettlegességbe is a kezdeményező maga volt a három mázsás hulló Török Gás­pár úr. Láthatja tisztelt Szerkesztő úr, hogy mi itt egészen kezdetleges állapotban vagyunk, hol az ököljog uralkodik; a hulló ur ostromállapotba, helyet, a hulló ur juhnyájként tereli a népet, a hulló ur int,­­ minket gyilkolnak; szomorú állapot lesz ez, de alig remélhetjük, hogy jobb időket éljünk, mert hisz a bűnösök itt nálunk győzelmi segélylyel fennhordják fejüket; de hát ki is hozná világos­ságra galád tettüket, a fökirálybiró ? Ez szegény ártatlan egy ember, ki alattvalói befolyásának rabja, az államügyész? ki maga is a vérengzés nap­ján szét akarta tépetni a baloldaliakat*), avagy az egyesbiró ur, a ki maga is egyike volt a leg­­dühösebb jobboldali korteseknek. Bizonnyal egyiköb­ben, mert hisz kiszállt az egyesbiró ur a sebesül­tek megvizsgálására s a kinek két életveszélyes késszurása van, a kinek karja lába el van zúzva, azt könnyen sebetültnek irta be J®fgy* könyvébe. Az államügyész ur, vagy afearom mondani Kemény Pál ur a „Kolozsvári K­ölöny **) S ez az úr még most is honvédtiszt. •**) As­ eredeti, a melyből szóról szóra kiirtom s bal­t elterjesztetni. ♦) A mint • bizonyítványt erről is láttam az óvás tétel mellékletei közt. •) A mint ez Oroszhegyben keresztúri asztalosmester ilcs&rral történt, ki deszkát Tenn­ 'nl'n . ° J. 6 *. °?^ * uba belépett, s szreik leverték . kevésbe mult, hogy ron nem veretett. Utóhangok az Udvarhelyszéki választásról. Napról-napra szaporodnak az adatok, s azok­kal tisztán a homály a hivatalnoki ármánynak el­járása körül, a honpolgár pedig, kinek az alkot­mányos életről némi fogalma van, fájdalommal, sőt kétségbeesve tekint a mi Királyhágón inneni álla­potainkra, a­melyek olyanok, hogy Ázsia távol tar­tományaiban is páratlanok lennének, mert ott sem lehetne valamely vad kurd törzs felett uralkodó oly szilaj török puskát találni, mint egynémely hulló nálunk, mert nem hiszem, hogy ott el merné próbálni azt, mit Török Gáspár farczád járási hulló tett, ki hivatal­ czimének hajdani jelentését a szó szoros értelmében véve dúlt, miként civilizált or­szágban még soha sem mertek, s oly hatalmasko­dást fejtett ki, mi a miniszerelnök jogkörét is fe­lülmúlja. Ugyanis ezen ember, ki értelmiség tekin­tetében az eszme fagypontján jóval alul áll, az egész havasalját ostromállapotba helyezte, minden falut pénzen fogadott fegyveres őrökkel vétetett körül, s rendeletet adott ki, hogy ha a baloldali

Next