Magyar Polgár, 1872. július-december (6. évfolyam, 148-299. szám)

1872-10-18 / 239. szám

* Erdélyi protestáns egyetem a XVIII-ik században. (Felolv. az akad. pct 14. osztály­ ülésében.) A kolozsvári egyetem felállítását folyó 1872- ben, a tudomány s hazai műveltség érdekében egyaránt fontos és nagy jelentőséggel biró, valamint örvendetes eseménynek kell tekinteni. A mult században Mária Therézia királyné W JD‘ CD CD 00 00 ISI SD" 3 SD DJ D3 CD CD KOLOZSVÁR, OKT. 17. 1872. A tőke mindent elnyeléssel fenyeget! (Elmefuttatások az eisenachi socialista kongressus alkalmából) Kolozsvár, okt. 15. — T. szerkesztő ur! Lapja, a „Polgár“, volt még eddig az egyetlen a tiszteségesebb magyar­­ hirlap-irodalomban, mely híven nevéhez, a szel­lemi- és közmunkások ügyét, tehetségéhez mérten, s a napi körülményekhez képest igyekezett párt­­i fogása alá venni. Európaszerte megindult a moz­galom a tőke hatalmaskodásai ellen, s bár mi ma-­a­gyarok, s főleg a magyar munkások,, távol esünk attól, s bár minálunk csak az egyes legfőbb vá­rosokban jöttek öntudatra a munkások, ideje ná­lunk is terjeszteni azon eszméket, mik odakinnn nagy Németországban mérvadókká kezdenek válni. Ideje azért, mert ma már a magyar iparos, a ma­gyar munkás nem az, ki évekkel ezelőtt volt; a magyar iparos ma már bátran nekimegy a világ­nak, s külföldön nincs nevezetesebb város, mely­ben százával ne lehetne találni őket, kik a mes­terek, a gyárosok részéről keresett munkások. Ezt magam is tapasztalom­ külföldön mulatásom alkal­mával ; tapasztalata továbbá, hogy a magyar ipa­ros hazája iránti szeretetét odakinnn sokkal in­kább megőrzi, megtartja, mint a más osztálybeliek; míg a külföldi egyetemeket hallgató magyar úr­­fiak ellen a pesti egyetem tiszta magyarságát, a magyar tudományos irodalom tekintélyes voltát kellett oltalmam alá vennem, addig az iparosok közé bármikor elmentem, ők mindig valamely ünne­pélyen tanácskoztak, mi­által magyarságukat kitün­tessék. Igen­is — ki merem mondani — a kül­földön megfordult magyar iparosaink hazajőve haza­­fiságukat is magukkal hozzák, belátják ugyan hazai állapotaink hiányos voltát, de azért nem kürtölik megvetésüket azok iránt után útfélen, mert jelsza­vuk „a haza minden előtt.“ Igenis, iparosainkban meg van a tiszta hazafiság és a buzgóság, az igyekezet — minden állam segedelem nélkül! — javítva saját sorsukon, javitni a hazai állapotokat. Iparosainkban egy oly egészséges törzszsel bírunk, melyre a magyar államférfi számításaiban mindig bizton támaszkodhat, miután azok, — ismétlem: államsegély nélkül, a nélkül, hogy mint ama rakás hivatalnoksereg, tudós tanár, stb. mindenféle ál­lami javadalmazásban részesittetnének, önerejük­ből vagyont szereznek s ezáltal növelik a nemzeti vagyonosodást. Hogy iparosaink körében a moz­galom,­gyártmányaikon javutni, azokat az újabb ta­lálmányok szerint módosítani,­­hogy iparosaink kö­zött az ilyetén mozgalom megindult, azt ki merné tagadni, ki a hét majdnem minden napjára eső, majd itt, majd amott a széles magyar hazában tar­tott ipar­tárlatokról hall. De megindult a mozgalom, bár nem oly nagy mérvben, mint az előbbi, s nem is oly minden ol­­dalróli támogatásra találva, a részben is, hogy a munkások és iparosok szellemi­ és anyagi állapo­ta javíttassék. A szellemi állapot — a tudás te­rén — azért, mert a felvilágosodottság, az isme­retek adják meg az iparosnak a képességet, gyárt­mányán, közmunkáján javítva, saját sorsán javítni; az anyagi állapot azért, mert e nélkül hasztalan minden igyekezet, hasztalan minden fáradozás, mert míg az iparos saját és családja sorsát és előhala­­dását biztosítva nem tudja, addig egy generation túl magának az iparnak előhaladása sincs bizto­sítva, mert angyali tulajdonokat embertől kivánni nem lehet, nem lehet követelni, feltételezni a mun­kástól — a mint ezt a vagyonosabb és felsőbb osztálybeliek sokszor teszik — hogy mint egy iga­vonó állat, minden bővebb jutalomra, anyagi elő­menetelre való kilátás nélkül, kedvvel dolgozzék s kötelességeinek pontosan megfeleljen, sőt még előre is gondoskodjék. Hála istennek, nálunk már a földmives napszámos sincs oly helyzetben, hogy munkája után ne bírjon megélni, tehát az éhen­­halástól mentve van , mentve ettől az iparos mun­kás is; csakhogy gondoljuk, megelégedhetik ez­zel, ennyivel egy ember?! Nem lehetnek-e neki jogos követelményei arra, hogy, mint más osztály­beliek, családi tűzhelyt alkotva, abban a vagyono­sodást és jóllétet előmozdíthassák ! Nem kell, hogy boszantó és elkeserítő legyen a kisebb munkásra nézve, midőn minden igyekezete, minden fárado­zása daczára , — rajta kívül eső okok mi­att — látji, hogy nem bir zöld ágra jutni. S itt a bökkenő, ezért, e kissé hosszas elmefuttatás : mi­­kép odajöjjünk, hogy lássuk azt, a mi elől ma már a mérvadó körökben sem hunyhatják be szemei­ket, azt t. i. hogy ma már a tőke, széles e vi­lágon, hazánkban úgy, mint máshelytt, féktelen uralkodik. A szabad concurrentia korában élünk, oly időben, midőn a M­a­n­­chester-iskola tanait valamennyi egyetemek és felsőbb tanintézetek tanszékeiről, hírlapok út­ján hirdetik, s a legfelsőbb kormánykörök a gya­korlatban kímélet nélkül alkalmazzák. ÍD­zsi CD" CD CD" CD" CD" DJ CD 5T 3 CD CD CD 09 CD is TARCZA. Képek Páris 1871-ki forradalmából. Ugron Gábortól. Kirándulás Saint Denisbe. Páris. 1871. május. 19. Levelet küldeni léghajóval, melyet átlát­szó könnyű papirra írunk,is kényelmesen néz­ni mint száll fel a posta embere a madarak fölé a tudomány szárnyán , távirat galamb ál­tal, mely több ezer kis táviratot visz farba egy tollán, s a választ minden a légben röp­ködő galambtól várni, mind költői; de levél kereső karavánokkal utazni nagyon prózai. Párisba levél kívülről postán nem jön, az ide czimzetteket Versaillesba szállítják, hol szépen raktározzák. Párisban lakónak csak egy mód marad leveléhez jutni: útra kelni s vadászatott tartani reá. Sok ügynökség ajánl­kozik elhozatalukra, de vagy az ügynök urak csalók, vagy a posta­hivatal nem adja ki ne­­­k a levelet, személyes megjelenést követel­­v­e okán Versaillesba, mások csak Szt. Dé­­kft7Pk«wtf,iak Az olvasó ismervén Szt Dénis azonban 'elbeszélésen^ “ "fTM SZÓt hasz0íil001; akár az elvesz« h°Sy 1 • i-.i * , 001, akar fáradságait te­kintjük, utazás a neve mór, r­ságos ver­mé. Pedig nyomorú­ Délkor megérkeztem az északi udvarba. Egy óra múlva indult­­ vonat e pénztár előtt már egy hosszú sor tolongott egymás hátán. Nők, öreg urak (ifjúságnak nem szabad Párist elhagyni) igyekeztek egymás sajtóbaszorítása által egy kis tért nyerni, a sor végére beállók, egy negyed óra nulva olyan tömeg gyűlt a hátamra, milyen már előttem volt és szorongásában csak rengett kezeimet nem tudtam felemelni, egy borotvált képűnek terjedelmes termete támaszkodván egyfelől karomra, másfelől egy vén kofa vete­ményes kosárból improvisált oldalvédje a moz­dulatlanság elhagyása esetén spanische Reiter nevű fonat szélével fenyegetvén. A kosár maga igen egészséges fokhagymaszag volt, melyet csak alig szűrődött a vöröshagymáé­rt. Megnyitják a pénztárt. Rögtön megindul a föld velünk, hol jobbra, hol balra tántor­gott a tömeg oszlopa, mint az activ és pas­siv tolongok kifejtett ereje itt vagy ott dia­dalmaskodott. Szép leányok aszszonyok épen úgy tolongtak, furakodtak, mint az ifjú ka­maszok, s nem hozta zavarba őket, ha egy 40, 41 éves férfihoz bármely oldalon lapítot­ta az áramlat. Csak előre, előre és jegyre gondoltak, mintha tatárok lettek volna, nyo­mukban. Öt percz múlva csukják be a pénz­­tárt, engem az áramlat már jó előre hozott Még két pé­cz van. Valóságos dulakodás kez­dődik. Egy leánykát úgy a rács karfájához nyomnak, hogy felsikoltás után elájul. Vizet­ fejtet­t ,de jegyet hoznak neki, rögtön felocsúdik. Tizenöten még lehettek előttem, midőn a pénztár ablakát becsapta a tárnok tessék várni a másik vonatig. Tíz percz múlva újból kezdődött a jegy­zetel s a tolongás. Én hamar megszabadultam és siettem a váróterembe. Az ajtónál a nem­zetőrök megállítanak minden férfi fajtát, ha Matuzsálem volna bár, hogy igazolja magát a rendőrségi irodában. Mutatom útlevelem. Nem használ. Sietek a rendőrséghez, hogy a félóra múlva induló vonattal mehessek. Az irodához is oly tömeg állott, hogy mire reám került a sor, egy negyedórája már elment volt a vo­nat. Itt az útlevelem mellé egy darabka pa­pírra írt jelszót adtak: Carolus. A váróterem folyosójánál a jelszót elve­szik. A váróterem­ ajtajánál zsebeimet meg­­motózák, hogy nem viszek-e levelet Versailles­ba. A nőknél derék honleányi matrónák ta­pogatják meg hivatalos szemérmetlenséggel, hogy szivök helyt van-e, vagy abroncsszok­nyát viselnek-e ? A robogó vonatot St. Denis határán a poroszok fogadták, kik a töltésen őrt álltak, a töltés oldalán pedig két ágyú nézett velünk farkasszemet. Az indóházban a poroszok is, a franczia csendőrök is megvizsgálták a vonatot. Jaj annak a párisi hazafinak, ki fejében fe­lejtette nemzetőrsipkáját. Rögtön gyalog sé­táltatják meg vele azon utat Versaillesig, melyre bérkocsis, omnibus és más mindenféle fajtájú, alakú járművek tulajdonosai nyelvper­­regtetve hívnak fel, ajánlgatván szekerüket. Öt frankért hatodmagával az ember egy olyan két nagykerekű taligán utazhatik, melyiknek primitívsége feltételeznünk engedi, hogy a di­vatos „americain“-ek kelt származása őse. A kérdés eldöntését a régészekre bízzuk, de azt már én laikus is tudom, hogy Versaillesba ér­kezve, Römer Florisnak is nem a szíve, de a de­reka fájt volna a megválásnál. A leszállás után szalad mindenki a pos­tahivatalnak. Ugyan miért szalad? Mert a busz különböző betű hoszszú ablaksorához csak egy a tolongást kisebbítő deszka-laby­­rinten juthatni. Ki előbb ér oda, hamarább az ablakhoz juthat, vagyis nagyobb bizonyság­gal benne lesz azon 30 —40 személyből álló reteszben, melyet egy porosz fika kegyelme szabályoz, minek megszakadtat egy hatalmas „halt“ s az elöl állók elébe dobott puskaagy csörömpölése jelenti. Az Approbata III-dik része, 14-dik czime azoknak, „kik idegen országba deáki tudománynak, nyelveknek tanulásáért, peregrinálásért — — — ki akarnának menni“, azt megengedte, egyszers­mind azok számára az útlevél — salvus conductus — kiadását is rendelte. Mikor az ember itt a vevény nélküli leveleknél leőrölte a maga óráját, mehet és újból kezdheti a vevényeseknél. Este hatkor megkísértem visszatérni Pá­risba. Az indóház tele. Most érkeztek meg Páris járdahölgyei, lebegő ruhájuk suhogása figyelmezteti a porosz tiszteket, hogy ebéd ideje van. A tisztek megértik a selyem nyel­vét és elég udvariasok a lenge hölgyről sem feledkezni meg. A béke megköttetik a két nemzet között. A hadi költségek most a po­roszok zsebét sújtják. Az indóházban meggyőződöm, hogy lehe­tetlen helyhez jutni, mert Páris hölgyei elég harcziasak az ajtóból is lerántva, egy kis vá­rakozásra kérni, bár indirekt után, de most első a hely, s aztán majd következik a di Se­cretio. Ezen bajon segítő módon töröm árva fe­jem, midőn eszembe jut, hogy láttam St. Penis utczáján, midőn a bazilikából jöttem, Parisba járó omnibusz. Visszatérek. Az omnibusz fe­delén még volt hely. Elfoglalom Ezek a fe­délhelyek szokásban vannak Párisban, mint nálunk lóvonatuaknál. Csak­hogy ezen régi módi, szükségből használatba vett bárkák oly törpék voltak, hogy térdeim és orrom a ten­ger szine fölötti egyenlő magasságban osztoz­kodtak. A társaság igen kitűnő volt. Egyik oldalon egy minden reakcionáriust felköttetni, föbelyvetni akaró pozsgás öreg franczia, más­felől a communet nem csekélyebb erélylyel­ szidó csinos asszony. Én csak hallgattam, s gyönyörködtem a vitatkozásnak is,veszekedés­nek is nevezhető szóváltásukon. És mikor hoz­zám fordult mindkettő, fejbiczczentésekkel ad­tam igazat mindkettőnek, egy pár elemmel színezvén azt. Az illatgyáraknál, hol megta­nultam, mennyi bűz közt születik az illat, asz- A legújabb képezdei tanári kinevezésekről. A „Budapesti Közlöny “‘233. számában a val­lás- és közoktatás­ügyi minisztérium tömeges kép­­tanár kinevezéssel lepte meg a közönséget. Azt előre tudtuk, hogy a képezdei tanárságért folyamo­dók számosok, de épen mert sok, rem­éltük hogy a sok közül a hivatottak és legképesebbek fognak az oly nagy fontosságú pályára kineveztetni. Hittük, hogy a mostani kinevezés oly tanerőkkel fogja szaporí­tani a tanári testület számát, mely, ha fel­ül nem is múlja, képesség tekintetében — az eddig kine­vezetteket, de bizonyosan egy színvonalon állanak azokkal. Csalódtunk. Ha végig nézzük a kinevezet­tek névsorát,— tisztelet a kivételeknek — oly ne­vekkel találkozunk, kik nem tudják mi után-mó­­don képesítek magukat kép tanárságra. Bizonyo­san k őket is meglepte kineveztetésük. Hói szerezte meg a kép­ tanárságra képesítő oklevelet Borbély S. László Zs. Petrisor etc. toll­­nak? Szeretnénk látni bár az „elemi népiskola-ta­nítóságra“ képesítő okleveleket. Különben ez ma­gába véve nem lenne nagy baj, ha huzamos­ ide­ig működtek volna a tanügy terén. De fájdalom, járatlan itt ez előttök, s ismeretlen is. Mi azt tart­juk, hogy holmi idétlen hírlapi levelek még nem képesítenek senkit e pályára, sőt határozottan egy nézeten vagyunk B. S.-el, ki a „Népn. Lapja“ ez évi 11. számában „Népnevelés ügyünkre vonatkozó böjti elmélkedések” czi­­mű értekezésében ezt mondja : Hogy képezdéink a gyakorlati képességhez jó alapot vethessenek, igen természetesen megkövetelendő, hogy a képezdei tanerők a népnevelés és oktatás mesterségét gya­korlatilag ismerjék. Kérdezzük most már: hány képezdénk igazgatója ismeri a népoktatás mester­ségét minden részleteiben saját közvetlen gyakor­lati tapasztalatai után, s műveli azt gyakorlatilag folytonosan ? Tegyük ugyan ezen kérdést a képez­­dék többi tanárait illetőleg. A­ki pedig ezen mes­terséggel nem foglalkozott elegendő ideig, s nem foglalkozik folytonosan egyenesen annak tanulmá­nyozása - nem pedig kénytelenségből csak kenyér kereset okáért, - annak gyakorlati utasításai e té­ren nélkülözik a meggyőződésen alapuló biztossá­got, nélkülözik a jogosultságot. Nem mindenki, a­ki — betanulván — el tudja mondani a tanítás mód­ját, képezhet tanítókat, hanem a­ki cselekedni is tudja a józan elmélet törvényeit. Azért kívánnám én, hogy minden képezdei tanár gyakorlati népta­nító legyen, a­kik már a képezdei előadásokat is oly modorban tartanák, a­mely modor a népiskolai ok­tatásnál követendő. És most jogosan kérdhetjük, hogy hányan vannak a most kinevezett tanárok között olyanok kik népiskolában gyakorlati tanítással foglalkoztak volna? Kétségtelenül megszámlálhatnék fel kezünk újain ! Az elemi oktatásnak hogy sikere legyen,gya­korlatinak és szem­léltetőnek kell lennie; ilyen le­gyen a képezdei oktatás is ; mert miképen lehet követelni az ifjaktól, hogy ők úgy tanítsanak, ha ők nem úgy taníttatnak; ez annyit tenne, mint azon utasítást adni nektek, hogy ha jó tanítók akarnak lenni, épen ellenkező eljárást kövessenek azzal, a­mint ők vezettettek az intézetben, ezzel a képezde elitélné magát, s ily tanerők mellett bizonyosan el is fogja ítélni. A gyakorlati tanításbani tökéletes jártasság mellett, megkivántatik, hogy egy képezdei tanár, az alapos tanításban, a gondolatok értelemre vitt, vagy onnan lehozott kifejtésében, elemzésében, a szabatos, tiszta, természetes és könnyű előadásban otthonos, mondhatni, mester legyen. Hisszük, ahogy a kinevezett tollnok tanárok mesterek voltak főnökeik fogalmazásainak lemáso­lásában. Kár volt őket oly térről elvonni, hol még használhattak — talán — valamit, s oly térre von­szolni, hol egy oly szent ügynek mint a népneve­lés ügye, roppant kárára lehetnek. Mintha látnók mily pöffeszkedve foglalják el tanári széküket­ a képezdékhez kinevezett laicus ta­nárok. Mintha látnók — és itt elborul lelkünk — mint oltják ki a népnevelés iránti szeretet szent tüzét számos jóravaló ifjú kebléből, e télenni já­ratlan­, és tapasztalatlanságuk által, s teszik tönk­re a tanári tekintélyt. Ha így haladunk, megérjük, hogy a néptaní­tói póttanfolyamaok mellett, még egy kép, tanári póttanfolyam terheit is kell hogy viselje az állam. Sőt már most is megy az e pályára vonszolt lak­o­­sok száma annyira, hogy ezt már a jövő nyáron ki lehet vinni. Szomorú, de megfontolandó kérdés ? Hiába hangoztatjuk mi, hogy­­ népneve­­lés jöjj­ön el a te országod“, ha a­mikor fe­lénk kezdi fordítani arczát, ily érzékeny­­nyak­levest­ adunk neki, mint a­milyen a legköze­lebbi kinevezés is voló. Veracitas alatt a kormány hasonló tervvel foglalkozott,­­ az említett hazában, még­pedig a protestánsok szá­mára, egy főtanintézetet akart alapítni. Ennek történelmi múltjára visszatekinteni az akkori időt, viszonyokat, törekvéseket, s a czélt a­mit az államhatalom elérni akart, ismertetni, szán­­dékozom a tek. Akadémia előtt tartandó felolvasá­somban, vagy inkább eralékbeszédben, melynek czi­­me: „Erdélyi protestáns egyetem XVIII-dik századba­n.“ Az összehasonlítás a mult s jelen század két egyetemének idő­s jogi viszonyai közt, mire az értekezés alkalmatosságot ad, úgy hiszem, nincs minden érdek és tanúság nélkül. Óhajtottam volna egyszersmind az akkori er­­délyi tanügy állását is a tek. Akadémia előtt elő­adni. De egyfelől, az arra vonatkozó s részben terjedelmes okmányokban foglalt adatoknak hal­maza azt nem engedi, másfelől pedig­­ ha Isten engedi, — szándékozom a mult századi erdélyi egyetemről egy külön s lehetőleg a tanügyet is kimerítő monographiát készitni, mivől annak ide­­jében a tekintetes Akadémiának számot adni el nem mulasztom. Az 176­1-dik esztendő septemberében külföl­di egyetemekre tanulás végett kimenni szándéko­zó, s engedelemért, valamint útlevélért az udvar­hoz folyamodó több erdélyi prot. ifjak ügye ter­jesztetett fel Mária Therésia királynéhoz, ki az arra nézve folyt tárgyalások következtében az er­délyi udvari kanczelláriához e kéziratát, illetőleg legfensőbb határozatát intézte: „Én felette üdvösnek tartom Erdélyben, va­lamint az ágostai hitvallásnak theologiája, úgy más tudományoknak is tanítása végett egyetemek fel­állításáról komolyan gondoskodni. Ezáltal elejét lehetne venni azon uj és fonák hitágazatoknak s a katholikus vallás sőt a kormány elleni gyülölsé­­get is tápláló igen gonosz elveknek, miket a ta­nuló ifjak beszinak, s midőn a hazába visszatér­nek, magukkal oda bevisznek. S mivel a tanárok fizetésüket az udvartól fogják kapni, s igy attól függnének, az új, veszélyes hitágazatok elterjedé­sének gátat lehetne vetni.“ A királyné azért, midőn e rendeletet kibo­csátás s a protestáns ifjakat a külföldre járásról visszatartóztatni akaró, egyszersmind szükséges­nek tartá számukra a hazában állítni fel egy fő­tanintézetet, mely az idegen államveszélyes egye­temeket pótolja, s a kormány „üdvös“ czéljának szolgáljon, az erdélyi udvari kanczelláriának pa­rancsod, ez ügyben véleményes tudósítást ter­jeszteni fel. Valóban érdekes körülmény az, hogy a bé­csi udvari körökben akkor az erdélyi protestáns főiskolákra, mint szintén a külországi egyetemek­re nézve is, oly vélemény uralkodott, mintha azok­nak feladata s hivatása kártékony, sőt államfelfor­­gató tanok terjesztése volna. Miután e körülmény volt a kérdéses egye­tem fölállításában a kormány kiindulási pontja, szük­ség megismerkedni azon különböző intézkedések­kel, mik az erdélyi törvényekben a tanuló ifjak­nak külországi akadémiákra járása felől talál­tatnak.

Next