Magyar Polgár, 1874. július-december (8. évfolyam, 146-297. szám)

1874-10-18 / 237. szám

mindenkir­e szükségünk Finály úr pattogtatásaira egyáltalában nem volt. De miután már az esemé­nyen túl vagyunk, igen óhajtanók, hogy a Finály úr által elmondottakban nem mi kolozsváriak, hanem azok távol, a­kik Finály úr privát szenvedélyeit nem ismerik, ne lássák és következtessék egye­temünk hanyatlását. Az egyetem megsértett tudós tanári karának minden egyes tagját szellemben, műveltségben és tudományban sokkal felülemelkedettebbnek tartjuk, semhogy azt higyjük, miszerint Finály úr székfog­lalója által tekintélyén ejtett sérelem miatt az egyetem felvirágzását gátló cselekményeket tanu­­sítandnak. Meg vagyunk győződve, hogy a tudós tanári kar a rector úr beszédét kiáltó szónak ve­­endi, mely ha elhangzott, létezését semmi sem jelöli. A rector beszéde méltó okot nyújt a meg­botránkozásra, boszankodásra a bátorság és me­részség, de ezek indoka — a kedves lény előto­lása, csak mosolyt kelthet az okos embereknél. Ez indokát tekintve alapos reményünk van, hogy a rectori beszéd miatt egyetemünk ügye tete­mes károkat szenvedni nem fog. És itt a­nélkül, hogy Finály úr többi tapin­tatlanságait taglalnák, szomorúan letehetnék a tollat, ha Finály úr beszéde ne adna sejtelmet olyan dolgokról, melyek eléggé nem kárhoztatha­­tók. Értjük ezek alatt a kormány eljárását a ko­lozsvári egyetemmel szemben. Mert bármiként is forgassuk a dolgot, bármint iparkodjunk menteni a kormány mulasztásait, azokat sehogy sem tud­juk kimenteni egyetemünkkel szemben. A­midőn egyetemünk feliratai ellátatlanul ott porosodnak a minisztérium irodáiban , s azok kemény sürge­tések daczára sem nyernek elintézést, nem mondhatja a kormány, hogy azok azért nem lát­tatnak el, mert nincs pénz. Tehát a kevésbé jó­akarat egyetemünkkel szemben tisztán kitetszik. Igaz, a hogy terhes pénzügyi viszonyok között nehéz a kolozsvári egyetemnek akkénti dotálása, hogy semmi hiányt ne szenvedjen. De lássa el a kormány bár a legszükségesebb eszközökkel, hogy bár ez istentiája legyen biztosítva , mert különben azt kell hinnünk, hogy akkor az erdélyiek szem­­kápráztatása szempontjából, kortesfogásból csupán felállította a kormány egyetemünket és most, mint törvénytelen gyermeket, nem részesíti a kellő ápo­lásban és segélyben. Ahoz sem kell pénz, hogy a törvényhez ra­gaszkodva, a kolozsvári egyetem egyenjogúságát a pestivel fentartsa. Mert habár igaz is, hogy a törvény nem biztosít és szerez tekintélyt is, de az is igaz, hogy a kolozsvári egyetem tanári ereje e tekintélyt nem tette koc­kára és nem adott okot arra, hogy bárki egy grádussal alább tartsa a bu­dapesti egyetemnél A kormány egyrészről törvénytelenül, más részről igen tapintatlanul jár el ez ügyben, midőn leirataiban a kolozsvári egyetem másodrangúságát sejteti; ez rész­vért csinál mindenütt, és megsérti a tanári kart és munkakedvét elöli. Meg vagyunk győződve, hogy e tapintatlan­ság a kormány részéről el nem követtetik többé, valamint reményünket fejezzük ki a felett is, hogy a kormány mostohasága a kolozsvári egyetem iránt meg nem szűnik s azon helyzetbe juttatandja, hol a tudományok fénylő oszlopaként fog világlani. Ezzel befejezzük a szomorú rectori beszéd is­mertetését ; a mint látja Finály ur, czélt ért, beszél­tetett magáról s modern Herostratesként egy évig pihen babérjain; — csak azután neve örök fele­­dékenységnek ne menjen. Meg vagyunk győződve, hogy Finály úr kapni fog még alkalmat az „én előtolására, csak akkor aligha nevét érdemesnek találandják felvenni és ventillálni. ” J. — Az államtisztviselők helyzete. Az I. magyar általános tisztviselő egylet választmánya az állami tisztviselők anyagi viszonyainak javítá­sa, illetőleg fizetéseik felemelése tárgyában ismé­telve kérvényt intézett az országgyűléshez, a mi­niszter­tanácshoz s ezen kérvény benyújtásával Ruzitska Ede, Szuper László, Szabó Ignácz és Weszely Ede választmányi tagokat bízta meg. A küldöttség a miniszterelnök távolléte mi­att egyelőre csak a pénzügyminiszternél tisztel­gett, kinél a küldöttség vezetője , Ruzitska Ede a következő beszédet tartotta: „Nörgy miniszter ur, k. urunk ! Az I. magy. ált. tisztviselő egylet igaz­gató választmánya megbízásából s annak nevében van szerencsénk hódoló tisztelettel következőket előadni. A magyar állami tisztviselők 1872. év junius 16-án Budapesten tartott országos gyülekezetének egyhangú határozata alapján annak állandó bi­zottsága, melynek egyletünk választmánya kiegé­szítő részét képezi, ő cs. és apost. kir. felsége, a nn. miniszt. tanács és a m. képviselőház elé 1872. évi okt. havában mély tisztelettel előterjesztett emlékiratában bátor volt előadni azon kérelmét, hogy szolgálati viszonyai, fizetései, saját n­agy özvegyeinek nyugdijai a kor igényeihez mérten törvény utján szabályoztatnának, addig pedig, miu­tán ez hosszabb tárgyalásokat igényel, tekintve a naponkénti áremelkedést, aránylagos drágasági pótlékokban részesittetnének. Miután ezen kére­lem eredménytelen maradt, egyletünk választmá­nya 1873. évi martiua havában ugyanezt szor­­galmazá. Szlávy József akkori miniszterelnök ur ő excja a közös ügyek tárgyalására kiküldött magyar orez. bizottság előtt 1873. év május 8-án tett azon beismerő nyilatkozata, hogy a magyar állami tisztviselők fizetésének 1875. évtől leendő javítást a kormány gondjai közé sorolta, s említett állan­dó bizottsághoz 1873. év julius hó 4-én 1682. I. alatt intézett válasza ia már e tekintetben re­ményre jogositá, annyival inkább, mert a lajthán­­tuli tartományok úgy a közös kormány tisztviselői­nek fizetései immár tényleg szabályoztattak, ille­tőleg megjavíttattak. De fájdalom! a jövő 1875. évre szóló állam­­költségvetésekben ebbeli reményünket meghiúsítva látjuk s azt tapasztaljuk, hogy érdekünkben ed­­digelé semmi se történt. Minthogy pedig egyletünk igazgató választ­mánya a tisztviselőkkel naponként történő érint­kezése alkalmával arról győződött meg, hogy a tisztviselők sorában a nyomor naponként fokozó­dik, a­mit a fővárosban újabban előfordult vérfa­gyasztó események is bizonyítanak, ezeknek folyo­­mányaként pedig a tiszviselők közt­ a corruptio már is mutatkozik, mindezeknél fogva alázatos ké­relmünk oda terjed miszerint Ngod hathatós be­folyású állásánál fogva kieszközölni méltóztassék, hogy az állami tisztviselők 1875. évtől kezdve leg­alább is aránylagos drágasági pótlékokban részel­tessenek, annyival inkább, minthogy e tekintetben már horvát testvéreink által is megelőztettünk. Mely alkalommal el nem mulaszthatjuk fel­említeni, miszerint nem ismeretlen előttünk, hogy az állam érdeke a legnagyobb takarékosságot igény­li, de tudjuk azt is, hogy ott, a­hol az állam tszt­­viselői nyomorral küzdenek, ott jó gyors és pon­tos adminisztratióra számítani alig lehet. Ezek után fogadja kegyesen a maged a m. mi­nisztertanácshoz intézett kérvényünk, valamint Hői hivatkozott emlékiratunknak egy példányát kije­lentvén egyúttal, hogy egy hason kérvénynyel a miniszterelnök úr ő exciájához is járulni fogunk valamint egy ily kérvényt a m. képviselőház elé is terjesztendünk.“ A pénzügyminiszternek erre tett válasza a következőkben foglalható össze: „Nem merek erre nézve előre határozottan nyilatkozni, miután e tárgynak elintézése a mi­nisztertanács határozatától függ; tudom én, hogy különösen a kisebb tisztviselőknek helyzete nehéz de legyenek megnyugodva, hogy a minisztertanács ezt, miután az ügy „nagyon komoly és fontos,* érdemleges tárgyalás alá fogja venni.* eseménynek néz a város elébe. Délután 1 órakor a piaci közepére s a város végére a díszkapukhoz állított ágyuk lövése hirdeté, hogy a főherczeg a város határa felé közeleg. Városunk szeretve tisztelt főispánja Lázár Mihály ur vezetése alatt, mintegy 30 tagú díszes bandérium, városi hivatali-, képviselő-testü­­let, nagyszámú polgárok, iparosok lobogóikkal, si­ettek a város végére felállított nagyszerű díszka­puhoz. ő fensége közeledtével 21 ágyulévén tisz­telgő a magas vendégnek. Ennek elnémultával közszeretetben álló főispánunk körülbelül ily tar­talmú üdvözlő beszédet mondott. Cs. kir. főherczeg, m. kir. honvédségünk fő­parancsnoka, fenséges ur! A magas királyi házhoz mindig hű, a hazai eretetben­­ felsőbbek iránti tiszteletben páratlan, a bán boldogitására a felvi­rágzására törekvő K.-Vásárhely tiszta székely vá­ros polgárai hódolatát, őszinte bszafitisztelet és ragaszkodásszülte üdvözletét van szerencsém cs. kir. fenséged magas személye előtt tolmácsolni mint e város főispánja a város megbízásából Fenséges url Nem erőltetett, nem a hatalom szavai teremték ez ünnepélyt; alkotmányos szabad polgárok, lelkek, szivök sugallatát követték midőn fenséged magas személye fogadtatására jelen ha­zafias tüntetést rendezték, ettől a rendeletek, a katonai szabványok értelmében kiadott napipa­rancsok sem valának képesek e város népét visz­­szatartóztatni. Nem, mert tudta e nép, hogy Jó­zsef ő is. kir. fenségét, honvédségünk imádott főpa­rancsnokát lesz szerencséje üdvözölni; tudta, hogy a m. kir. honvédség sorsával hazánk, nemzetünk s e város sorsa is azonos; tudta, hogy ezen hazai intézmény ő cs. kir. fensége kezei közé van le­téve, biztosítva lévén a fejlődés felvirágzása iránt, mert cs. kir. fenséged magasztos lelke, a magyar nemzet iránt tettekben tanúsított szeretete a várt eredményt fel fogja mutatni. Igen, mert a nemzet lelkében, a hazafiak szivében örök időkre kitöröl­hetetlen ragyogó gyémánt-betűkkel van följegyez­ve az, hogy dicső megboldogult József cs. kir. ő fenségének, Magyarország imádott nádorának ki­rályi szülöttje, utódja fenséged. Egy szív s egy lélekkel kiáltjuk tehát, hogy József Cs. kir ő fensége, m. kir. honvédségünk főparancsnoka, hazánk dicsőségére, nemzetünk büszkeségére soká-soká éljen 11! Mire ő fensége kegyteljes, királyunk iránti hit, hazánk s nemzetünk iránti meleg érzelmeit, he ragaszkodását, jó magyarzamati megköszönő szavakban fejezte ki. Tartalomdús beszédéből kie­meljük azon kifejezéseket, melyeket nekünk, igaz székelyeknek lelkünk öröme, boldogsága volt hal­lani. Azt hangsúlyozta ugyanis, hogy: tudja kik­hez szól, a vitéz székely nemzethez, kik királyuk­hoz, hazájukhoz mindig hívek voltak, kik, ha harcz­­ba hivattak, derék katonákat adtak s derék hon­védeket adnak ma. A honvédségről büszkén nyi­latkozott , a város fogadását köszönte. Taraczkok dörgése, harangok zúgása, szűnni nem akaró lel­kes éljenzések között diszes szállására kísértetett, hol 16 fehérbe öltözött, s virágkoszorukkal díszí­tett növendékleány fogadta, kisérete is a város díszesebb, jobb házaihoz helyeztetett el. Estve a város nagyszerűen kivilágittatott s 100 fáklyával menet rendeztetett, zene, dalárda közreműködésé­vel s városi alkapitány ifj. Kovács Dániel szóno­kolt ő fenségének valóban lelkes szép szavakban ; ezt az ezernyi egybesereglett nép szivéből jött él­­jenei követték, mire emeletes szállása ablakából felelt a fenség, itt is, mint a város díszkapujánál nagyszerű, kegyteljes szavakban. Másnap, 10-én Bereczk- és Soósmezőre rán­dult ő fensége­s kísérete, K.-Vásárhely és az út­közben eső faluk, főleg Nyújtód és Bereczk közsé­gek bandériumot, zöldágazott díszkapukat állítot­tak. K.-Vásárhely város szép székely lovakkal el­látott számos fogatain, lelkes tisztviselői s polgá­rai kisérték el oda és vissza ő felségét s élén e diszmenetnek főispánunk elegáns fogata volt a ma­gas vendéggel. Az ojtorontúli u. n. Rákóczy-vár­­hoz, mely meglehetős magaslaton fekszik, ő fen­­sége bámulatos könnyűséggel felment a kíséreté­ben levő katonai és polgári egyének által követve. E helyről ő fensége a romok közül két szál füvet szakítva emlékül ejtette. Soósmezőn, hol az oláh lakosság részéről is nagy lelkesedéssel fogadtatott, a feldíszített m. k. s és moldva-oláhországi vám-veszteg-intézeti hivata­lokat megszemlélte. I­I.­Vásárhelyt és Soósmezőn ő fensége vacsora­b*i ebédeket rendelt, hova kisérete és pár honvéd­tiszt, főispánunk Lázár Mihály ur mindig hi­vatalosak voltak, úgyszintén a város polgármeste­re és kapitánya is. 11-én Kézdivásárhelyről Brassó­ felé menő út­jában a komor esős idő daczára szintén számos diszes fogat kísérte Maksára, hol a főispán úr is­mételten kifejezést adott a város közönsége hódo­­latteljes tiszteletérzetének s a magas látogatás örö­mének, a melyre adott kegyes búcsuválaszban ő fensége azon sokáig nem felejtendő szavakat mél­­tóztatott mondani, hogy életének legkedvesebb em­lékei közé sorozza a Kézdivásárhélrel töllítt "-i napot, mire lelkes éljenzések között a szék kül­döttsége diszkiséretében tovább utazott. A lelkesedés, öröm a rend mind a 3 nap alatt kitűnő volt. Robn­g­­talan viz­s készítése nem is kerül sokba a mű­vésznek.­­ (A nők védelméhez.) Egy írónő a világ­­történet adataiból mutogatja, hogy mily igazság­talan a nőknek tulajdonítani a ruhafényűzés ere­detét, holott a divatpompát a férfiak hiúsága hozta létre. A nőkre csak elragadt. Ezer példa van rá Heliogabál római császártól XIV. Lajos franczia királyig. Ez utóbbi,hogy a nép magasabbnak lássa, találta föl az allonge parókát. Ennek elfajzása : a chignon is tehát egy férfi bűne. Fülbevalót, karpe­recet, koszorút, nyaklánczot, tollas kalapot elébb viseltek a férfiak, mint a nők. A két nem öltözé­ke és ékszere néha úgy hasonlított, hogy néha galantériából föl is cserélték maguk közt. Dioge­nes felölte Eudozia ruháit, ez pedig amazéit. Ta­citus, a komoly történetíró, őt különféle ruhában festete le magát. Tehát ő is oly hiú volt a pipe­rére, mint akármely római nő. Hortensina szónok bevádolt egy férfit, hogy tógájának mesteri redőit a tolongásban elvonta. Gr. Kaunitz miniszternek mindig nagy idő kellett álhajának finom és mes­terséges beporozására. A bársony használatát sem nők, hanem királyok és hadvezérek kezdték. Va­lamint a turbánviselet adott mintát a női mester­séges nagy frizurák csinálására is. A hitrege és nyelv is tanúsítja, hogy a férfi hiúsága nagyobb, mint a nőé. A mythológiában nincs női Nárczis s a szutternek, piperköcnek nincs női pendantja. A papoktól sajátították el a nők a tunikát, csip­két, hímzett felső ruhát, övét, a királyok hosszú bíbor köpenyéről az uszályt. Aztán nők sohasem hordtak topánjaikon kis tükört, mint a középkor­i s­zerzetese. Különben a papi díszruha és­­ öltöny közti hasonlatosság ma is ép úgy meg­sj-a­rr ~ rkl­aierQbb, pl.Uta»bb.«bS. «.(..“ Z^\Z' gyek, nem oly szerfölött régi dolog. 6 ' József főherczeg K.-Vásárhelyit. Kézdi-Vásárhely, mi okt. 15. Józant föherczeg a fecsige körútjában az égre székelyföldön, hol átutazott, hazafin lelkesedés é. h dúló tisztelettel, dőzkapuk “ bandériumokkal fogadtatott. Legyen szabad azon ,T, kfííréel,z 7 Bwe“k " “o«.mezén ,tr­­ténteket kissé részletezve is jelezni, mert azon mozzanatok, melyek ő fenségének itt mulatása a ott történtek, az olvasó mivei a közönség nagybe­csű figyelmére érdemesek. Csíkszeredából jőve, f. hó 9-én már kora reg­­gel K.-Vásárhely város ünnepi alakot öltött, zuid­­er övé, virágkertté varázsoltatott. Minden templom,­­ otmpók *­ nagyobb magán­házakon díszes nemzeti­­lobogók lengtek, bt,del,­ hoel fradlirtii külföldi politikai szemle. A franczia sajtó s a kormány köreib a már említett október 4-iki spanyol memorann­dum igen kellemetlen benyomást ten. Az okmán okt. 8-án nyujtatott át a franczia kormányn, mely azt, ugy látszik, szerette volna titokban­­­tani. De a spanyol kormány ezen emlékirat já­­solatát — mint a távirda siet jelenteni — g . " ben is átadta, azonkívül gondoskodott róla ha­ igen részletes, csaknem szó szerint való ismerteti­ben az angol és a német lapokban megjelenjék Párisban mindenki azt hiszi, hogy a spanyol kor­mány ezen kihívó magatartását, melyet ez emlék­irat nyilvánosságra hozatalával még inkább foko­zott, a német kormány sugalla. „Nem Franczi­­ország hibája -- mondja ez ügyben a­­Jour des Debats* — ha a spanyol czirkáló­­hajók a partokat megvédeni a a szállítmányok partra ho­zatalát megakadályozni nem képesek. Úgy látszik, hogy a spanyol kormány meg­­lehetősen rút magatartást követ, egy iskoláseg­rek magatartását, a­ki provokáló lett, mert háta mögött nagyobb és erősebb legény áll. Hogy kor­­mányunk a határokon őrködjék, ez minden, a­mit tőle joggal követelhetni, de nem köteles azon munkát végezni, melyet a madridi kormány sem képes végezni: a polgárháborút befejezni. Ha a spanyol kormány új szövetségeseket és új védő­ket talált, a­kik készek neki a szolgálatot meg­­tenni, fogadja el segélyüket.* Az angol lapok is igen kíméletlennek mondják a spanyol kormány föllépését. Spanyolországból Bilbao és Párison keresztül az a hír érkezett, hogy több karlista zászlóalj Biakajában kitűzte a békelo­bogót; gyaníthatólag ez azon bomlásnak és egye­netlenségnek a következménye, mely a napokban a karlista tábor magasabb köreiben kitört. Miu­tán Tristany karlista vezér meghalt, sőt még be­tegsége alatt megkezdődtek a czivakodások, me­lyek odavezettek, hogy Dorregaray helyébe Menderi lett a „nagyvezér.* Ez szerteszétnagy elégületlen­­séget szült a karlisták soraiban, hol Dorregaray vagy népszerűséggel bírt. Most valószínűleg tüntetni akarnak az említett zászlóaljak, illetőleg a repub­likánusokhoz való pártolás által akarják megbe­­szülni Dorregaray elmozdíttatását. Egyébiránt a republikánus táborban sincs máskép a hadvezérekkel való elbánással. Serrano csak a napokban mozdította el állomásáról Pavia tárnokot, ki az északi hadsereg centrumát (18,000 főnyi ember) vezette a karlisták ellen. Azt a Pa­­viát csapták el, ki a jan. 3 ik brutális államcsíny elkövetője, és elcsapta az a Serrano, ki Paviának köszönheti, hogy most a „spanyol végrehajtó hata­lom feje.* Hire jár Spanyolországban, mint az „Indep. belge“-nek onnan írják, hogy a republiká­nus hadsereg több tábornokai is, Mariones, Lo­pez, Dominguez és Primo de Rivera legközelebb elfognak mozdu­latói.­ ­ Külföldi vegyes hírek. — Araim gróf elfogatása ügyében két fontos nyilatkozatról tudósítanak a berlini távira­tok. A félhivatalos „Prov. Corr.“ hosszú czikket ír az ügyről s kiemeli, hogy a vád, melyet a kü­lügyminisztérium Araim ur ellen emelt, semmi összefüggésben nincs azon előbbi eseményekkel, melyek miatt a gróf nagyköveti állomásáról elmoz­­dittatott. A per egyedüli alapja az, hogy Arnim­ur olyan okmányokat vett magához, melyeket a külügyi hivatal a párisi nagykövetség tulajdonának tart. F. lépés — mondja a hivatalos lap "" az állam tekintélyének megóvására volt szükséges,* mint az ügy a törvényszéknek átadatott s az a rendes eljárást megindított», a külügymini»*^'“111 nem gyakorol többé befolyást a vizsgálat o­lyárcára. Ugyanily értelemben szól a másik figye­met érdemlő nyilatkozat, melyet Krüger a berlin városi törvényszék elnöke közölt a hivatal „Reichsauzeiger“-ben. Krüger úr azon vád­b­al védelmezi a törvényszéket, mintha ez a külügy­minisztérium részéről valami törvénytelen Ta^'_­letéktelen befolyásnak lett volna kitéve. A t^V,D^ ■zék elnöke határozottan kijelenti, hogy a bir°* a törvényes formák megtartásával járt el 8* - ben, hogy okmányok sikkasztása miatt *Ugató Arnim grófot, s hogy a vizsgáló bíró s az 9 ügyész is csak a tövényszék határozata­iv­é tek a vizsgálat gyorsítása czéljából érintkez * 8 külügyi hivatallal. Végül a nyilatkozat hogy a külügyminisztérium nem gyakorol­t folyást a bíróságokra s a városi törvényszé­kai sohasem fognénak ily jogtalan belő­lé engedni. Keleti India fővároséban mint egyetemi tanár van alkalmazva kettő,ez hazánkfia. E kitűnő nyelvudásról a „P- Li­­doni levelezője azt irja, hogy nem ismeri ág a jeles tanárt, de azt tudja, hogy » laborci n­vészeti főiskolánál olyan előkelő és dúsan jöv8 mező állást foglal el, hogy föl sem tehető, ^ hajlandó lenne elfogadni a budapesti egye*e®e ^ J .vuuv U.1UBUUUI U uauilfv... teleti nyelvek tanszékét, ha vele megkínálnák. »P- N.“ biztos forrásból az ellenkezőt hallj*­­Leitner épen legközelebb irta volt Budappa lakó nővérének, hogy minden anyagi áldozatot kő** meghozni a végből, hogy tehetségeit magyar b* zója szolgálatában értékesítse. Leitner ur

Next