Magyar Polgár, 1874. július-december (8. évfolyam, 146-297. szám)

1874-10-18 / 237. szám

Vílt. évfolyam. 237-dik sirám. Kolozsvárit, 1874. vasárnap, október 18. POLITIKAI NAPILAP. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK. Egész évre ..................................16 ft. — kr. Félévre................................................8 „ — „ Egy negyedre............................ i „ — „ Egy hónapra ...............................1 „ 60 „ In & SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A lyceumi nyomdában K­iadóhiivatal: A lyceumi nyomda­­központi irodájáéban főtér gr Teleki Domokos­hoz. i «5. HIRDETÉSI DIJAK: ^ ^ Ötször hasábozott garmond sor ára, vagy annak területe 6 kr. Minden hirdetés után 80 kr. bélyegilleték külön számittatik. Nagy hirdetéseknél _ kedce*ntémj/ek. *2_______________________________________ s* 4 NYILTTÉR soronként, vagy annak helye 26 kr. Reclainok: hirfüzérbe soronként 1 firt.1 KOLOZSVÁR, OKTÓBER M. Az egyetemi rector székfoglalója, m. Az eddig előadottak eléggé bizonyítják, hogy a uj rector saját érdeke előmozdítása s illetőleg Derének megörökítése, tudományossága a bátorsága fitogtatása szempontjából magát az egyetem szent ügyét áldozta fel; belső és külső bajainak kitárá­sával pellengérre tette azt és arról győzte meg a tudománybarátokat s azokat, a­kik önfeláldo­­zóst küzdöttek a kolozsvári egyetem felállításá­ért, hogy hazánk második egyetemének — annyi belső és külső bajjal — jövője nem lehet, vagy legalább igen sok idő fog kelleni, a­mig kiforrja a magát, hogy rendes mederbe jutva, a tudomá­nyoknak világot terjesztő fáklyája lehessen. Nem tartjuk e bajokat orvosolhatatlanoknak s már természetüknél fogja sokkal szelidebbek, semhogy oly nagy hű­hó nélkül azokon segíteni se lehessen. De érdekében állott az uj rectornak mind e bajokat oly vastagon kiszínezni ; e szí­nezés okvetlenül szükséges volt egyéniségére néz­ve, hogy a tudós tanári kar s az egész ország előtt felkiálthasson:­­mind e bajok között sze­rencsétek, hogy én lettem ez egyetem rectora, mert én ember vagyok a gáton“, a­mint ígéri is, hogy ő egy maga e bajokon segíteni fog,­an hozzá bátorsága és 25 éven át szerzett ta­­pasztalata és tudománya. Tudom becsülni a nemes ambitiót és néha az egoizmust is — bizonyos határig — meg tu­dom bocsátani, de midőn valaki egy szent ügyet, — a rectorról szólva — az egyetemet állítja pel­lengérre, hogy kimutathassa „é­n"-jének hatalmas voltát, ezt megbocsátani nem lehet; nem bocsát­tatom meg különösen Finály úrnak, akit — száj­­hős­eeségét leszámítva — legkevésbé tartok ké­­­pesnek egy egyetem reorganizálására, újjáterem­­tésére. Ily körülmények között, mert egyebet nem tehetünk — fájlalnunk kell, hogy egyetemünk ügyén oly nagy csapásokat mért egy ember egoismusa A rector, ki állásának magasságáról oly ki­csinylő, s a rectori oly mélyen jellemző módon tudta a tudós tanári kart meglec­kéztetni , a­ki a kolozsvári rectori beszédek méltóságát a „h­ú­­sos fa­zé­k a­k i­g“ nem átallotta lealjasitani, nem késik — az egyetem ügye érdekében, vagy hatal­massága fitogtatása czéljából, — a tanári karnak jó tanácsokkal szolgálni­a ezt mintegy megsérte­ni, azáltal, hogy tagjait nem tartja olyanoknak, a­kik — mint okos műveit emberek — a társadalmi viszonyokhoz simulni tudnának bárhol és bármily körülmények között. Midőn az egyetem belső bajait színezi, úgy találja, hogy a tanárok Budapest „h u s é s fazé­­k­a­i“-hoz vágyódnak, s hogy ezek Kolozsvár vá­ros társadalmi viszonyaihoz simulni nem tudnak. A rector e simulást nem tudja eléggé tanácsolni, mert Kolozsvár igen jó és nem háládatlan város, a rector maga is küzdött a bajjal, a­mig végre csak ide lapult s úgy találja most, hogy e város igen nemesszivü tud lenni. Itt nem mulaszthatjuk el sajnálkozásunkat kifejezni azon kellemetlenségekért, melyek Finály urat mindjárt idejövetele alkalmával a rögtöni el­múlásban akadályozták ; másfelől örömünket fejez­zük ki, hogy daczára ezen kellemetlenségeknek, Finály ur áldozatot hozott Kolozsvár városa ré­szére s idesimulásával, ha nem is akkor mindjárt, de legalább most öregbítette a felvilágosodott fák számát, a kegyeskedett is úgy akkor, mint most oly állásokat fogadni el, melyek a közművelődést hatalmasan előmozdítják ; hisszük is, hogy Kolozs­vár város — Fihály úr ezen nemes önfeláldozása és hozott áldozataiért — ily nyilatkozata után si­etni fog lábaihoz lerakni legbensőbb hála és kö­szönetnyilvánítását. De bármennyire is lekötelezve érezzük ma­gunkat Finály úr irányában, nem vagyunk képe­sek még sem elpalástolni boszankodásunkat és nagy mértékben való megbotránkozásunkat, hogy Finály Henrik úr a rectori székfoglalóban olya­noknak sejteti Kolozsvár polgárait és azok társa­dalmi viszonyait, hogy azokhoz csak nagy önküz­­delem után sikerül a simulás ; és épen Finály úr sejtesse ezt, a­kit e nemes város — ismeretlenül is — nem mondom meg nem érdem­­lett, de ismeretlen voltához képest igen szép kitüntetésekben részesített és számára meglehetős nagy „fazekakból“ igen szép „h­u­b falato­kat“ tálalt. Másfelől a rector úr ebbeli észrevételeit ma­gával a tanári karral szemben nagy tapítatlanság­­nak tartjuk. Mert hiszen ki tehet arról, hogy sok­nak „húsos fazék­a“ Budapesten fő, ott szü­letvén vagy családjaik ott lakván; a nélkül, hogy Kolozsvár város társadalmi viszonyait fumigálnák, vagy épen a kolozsvári egyetem cathedráit kicsi­nyelnék, csak jobb volna ott a megszokott „hú­sos fazékok“ körül időzni, mint más helyt. Egyébiránt Kolozsvár város lakossága nem érezte ez idegenkedést s hogy sokan másfelé vágy­nak arról épen semmi tudomása nem volt, sőt épen arról győződött meg, hogy a tudós tanári kar tagjai Kolozsvár társadalmi viszonyaihoz csa­ládi kötelékek felvétele által siettek simulni. De ha lennének is olyanok, a­kik Budapestre vágy­nak, nem bírom felfogni, e vágy miért ébresztette Finály urban a legrosszabb gondolatot, a­midőn elég okot kaphatott volna annak igazolására. Ezek szintén azt mondhatják : Finály urnak, könnyű már, mert a „húsos fazeka“ Kolozsvárt melegszik s ha mind kergetnék, sem tudná ott hagyni. A rector e szerint vastag hibát követett el a tanári karral szemben, mert ezt mintegy azzal vádolja, hogy kötelességét kellőleg nem teljesíti, miután a Budapesttel való kacsintásban tölti ide­jét, vagy kötelességét itt nálunk csak félvállról s unatkozva, kényszerűségből teljesiti. Másfelől csak feltehetett Finály úr tudós tatártársaiban annyi műveltséget és férfiasságot, melynél fogva városunk viszonyaihoz mindenféle figyelmeztetés és tanácsadás nélkül is simulni tud és akar. Hisszük, hogy Finály úr tanszékének betöl­tésére a váltójog lefordítása az az 1858-ki pénz­­változás ismertetése, máskülönben 25 éven át szerzett tapasztalatai által eléggé képesítve van; nem vonjuk kétségbe és hisszük, hogy tanszéké­nek elég jó kedvvel kíván megfelelni, de másfe­lől — habár a rectori széken legyen is — nem állíthat ellenkezőt tanártársairól sem, nincs jogo­sítva különösen rectori beszédében azzal gyanúsí­tani tanártársait, hogy másfelé vágynak, s ezzel mintegy azt erősíteni, hogy tanszékeiket csak kényszerűségből töltik be. A rectori székfoglalóval szemben az érde­kelt tanárok érdekeinek megvédése szempontjából azt hiszem városunk polgárainak, s az egyetemi ifjúság erős meggyőződését fejezem ki, midőn azt mondom, hogy a kolozsvári kir. tudomány-egye­tem egyetlen egy catedrája — ide értve a Finály űrét is — sincs kényszerűségből betöltve; a ta­nárok egyenként és összesen — ide értve Finály urat mumismaticájával, Szász Béla urat a „Ke­lettel“ — önfeláldozóan, egész odaadással s a leg­nagyobb lelkiismerettel iparkodnak e tanszékeket betölteni Ki kellett jelenteni azokért, a­kik Finály urnak a székfoglalóba befektetett dolgokért s az ezáltal tanintott bátorságáért tapsolni siettek. Finály úr kijelöli az irányt tudós társai szá­mára, hogy azok disputáik közben meddig mehet­nek, hogy ne sértsenek. Ez furcsán veszi ki ma­gát a rector szájából, mert először ő nem gymná­­ziumi rector, másodszor meg a tanárok nem gym­­náziumi tanulók. De a­mi legérdekesebb, a nagy­ságos rector úr fontos dictiójával épen azon hibá­ba esik, a­melynek elkerülésétől tanártársait óva inti. Vagy kell-e vastagabb sértés annál, mint midőn az egyes tanárokra díszes közönség előtt, a lefolyt évben tanúsított cselekményeiket helyte­lenítve, mintegy ujjal mutat, az egyetemi tanári méltóság lealacsonyítására és megsértésére kell-e súlyosabb cselekmény annál, mint midőn a rector, ezen kihágások és vétségek mintegy megbüntetése és megszüntetése iránt, a díszes közönség előtt mintegy kezességet vállal? Már ezek után van elég és alapos indokunk hinni, hogy Finály úr — a­mire ígérkezett — az egyetem méltósága meg­védését nem fogja eszközölni, sőt rectorsága alatt e méltóság fényének halványulására számíthatunk. Világos, hogy mindezeknek felemlítését a rectori beszédben nem vártuk. A­míg Finály úr gyanúsításait szórja minden irányban s szelet vet, tüzet gyújt, ellenségeske­dést szít, addig tudományos álláspontja előttünk teljesen ismeretlen marad. Mert ha még a fenneb­­biek mellett tudományos álláspontját is körvona­­lazza, némileg ki lennénk békülve; de így fájda­lommal tapasztaljuk azt, hogy Finály úr kisiklott kezeink közül, s az egyedüli alkalom tudományos álláspontjának körvonalazására, egy huszár haj­vágással el van ütve. Igaz, hogy sokan ezt tőle ügyességnek ve­szik, de a szemlélődő előtt nem mosódik el jelen­tőség nélkül e körülmény, s azt következteti, hogy Finály úr azért lépett fel nagy dob, réztányér és trombitával, hogy a zajban elfelejtse az ember azt, a­minek meghallgatásáért az ünnepélyre tulajdon­­képen elment. A kolozsvári egyetem mindenesetre a kezdet nehézségeivel küzd, ezt bizonyára tudta volna TARCZA. A csillag jós. DR. MALTZAN HENRICTŐL. Épen az angol-arab Adenben tartózkodtam, föidön egyszer késő éjjel kedélyes társaságból ha­zatérve, a nagyobb terek egyikén nem csekély meg­lepetésemre mintegy hatvan férfi és ifjúból álló csoportra találtam. Mindnyájan titokteljes hallga­tásba voltak merülve, melyet csak néh­a -néha tört meg mystikus sugdosódás. Ez alkalmasint kapcso­latban állt egy a szomszédos ház födelén feltűnő saját­­ságos jelenséggel, melyre tiszteletteljesen mutattak időről-időre a jelenlevők. A hold, utolsó negyedé­­ben lévén, még nem jött fel, de a csillagos éj oly dolgos vol, hogy az emmett födélén tisztán ki lehetett venni egy fehérbe burkolt magas alakot, mert majd állott, majd körüljárt, de folyton égnek emelt arczczal. Jobbjában, a mennyire kivehetem, pálczát, baljában egy háromszögöt tartott. Egy illettem álló arab, kihez kérdőleg fordultam, meg­magyarázta a dolgot. »Az alak amott Hadsi Monker, a nagy bü- 7®Sz- Most idézi a csillagokat. Átlátszó pálczája előtt feltárulnak az ég titkai s az a másik há­­­tószögű tárgy pontosan tudatja vele a csillagok Mását, melyekből jósolni akar.“ E meglehetősen homályos felvilágosításból­­ következtetem, hogy a „pálcza“ távcső, a há­romszög pedig csillagtávmérő kell hogy legyen. A­z tehát csillagvizsgáló volt és pedig valószínű­­csillagjós, mert a tudományos csillagászat a mostani arabok előtt majdnem ismeretlen. Még­is, kik sejtenek erről valamit, inkább csillag­­jóslással foglalkoznak, lévén ez igen jövedelmező térség Arábiában. „Hadsi Monker — folytató rövid idő múlva az arab— Yemen legnagyobb csillagjósa. Minden arab, kinek valami baja van, csak őhozzá fordul tanács­ért. Hadsi Monker pontosan meg tudja határozni az órát is, mikor valakinek egy vagy más dolgot véghez kell vinnie, s azt, hogy ez vagy amaz mi­kor és hogy történik. Előtte nem titok a jövendő. Jóslatai mindig teljesülnek. Oh! ő nagy ember. Minden arab tiszteli őt s még maga az angol kor­mányzó sem tesz semmit a nélkül, hogy ki ne kérné tanácsát.“ (Ez utóbbi persze nem egyéb reclamnál.) — Már rég elfeledem Hadsi Monkert és az arab szavait, midőn egy élményem ismét emlékembe hozta. Az ország belsejébe akartam utazni s e végből pár arab vezetőt vettem szolgálatom­ba. Az elutazás előtt pár nappal ezek hozzám jöttek s tafitomra adták, hogy addig ők nem me­hetnek, mig a nagy csillagjós felvilágosítást nem ad nekik az iránt, hogy kedvező-e vagy kedvezőt­len az óra, melyben útnak indulni akarnak. „Ez nélkülem is megeshetik“, mondom, de ők nem osztották véleményemet. Hadsi Monger csak úgy jósol, ha én is ott éízek. No persze, mert így nagyobb t­iszteletdíjra volt kilátása. Né­mi habozás után végre beleegyeztem. Nem kevéssé aggasztott azon gondolat, hogy a nagy ember ho­­kus-pokusainál nehezen fogom megőrizhetni a meg­­kívántató komolyságot, mi sértőleg hathatna Had­­sira, ki aztán egy kedvezőtlen jóslattal igen kön­nyen meghiúsíthatja elutazásomat. Másrészt nem tagadhattam meg bizonyos kíváncsiságot, mely ar­ra ösztönzött, hogy a csillagjóslás részleteivel sze­mélyesen megismerkedjem. Egy szép estén, épen midőn a csillagok föl­­tünedeztek az égen , megérkeztünk a csillagjós házához. Bejutni nem volt könnyű. Már véresre ütöttük kezeinket az ajtón, mig végre belül moz­gást haltánk. Az ajtó megnyílt s a küszöbön meg­jelent egy vén négernő. A csúnya boszorkány nyitányképen jónak látta a szidalmak egész özö­nét zúdítani árva fejünkre a háborgatásért. Oly szébőséggel téve ezt, hogy más körülmények kö­zött megbámulom beszélő tehetségét, de most sem időm sem kedvem nem volt ehez. Pár pénzdarabot, nyomtam kezébe, melyet előbb erővel kellett ba­tal­­­­iámba kerítenem (valami sajátságos, félvad tar­tózkodást mutatott). Erre kissé megszelídült. Sőt annyira ment, hogy minden további etiquette-elle­­nes szavak mellőzésével kérdé, hogy mi járatban vagyunk. „Tanácsot akarunk kérni a csillagjóstól — felelém. E szavakra fekete cerberusunk fürkészeleg szemügyre vett bennünket. A benyomás, mit ki­sér­­m tettek rá, meglátszott őt­ nyugtatni, de én, daczára annak, hogy olyan jámbor arczot csinál­tam, a­mint csak tőlem kitelhetett, nem nagy bi­zalmat kelthettem benne, s miért újra barátságtala­nul kezdé viselne magát. Ismét erszényembe kel­lett nyadnom, mi legalább annyival közelebb vitt czélunkhoz, hogy megígérte, miszerint utánanéz, várjon lehet, Hadsi Monkerrel beszélni. (Folyt, következik.) Egyveleg.­ ­ (Örök ifjúság.) Laferriére,egyike Fran­­cziaország legnépszerűbb színészeinek, megírta emlékiratait s közelebb sajtó alá is rendezte. A Figaro, kinek alkalma volt a kefelevonatokba pil­an­­tani, egyik közelebbi számában a műből muta­t - nyúl egy fejezetet közöl, melynek czime: » ju .Lomutk.­■ 1653.b.n Laferriére Servertt időzött. Egy este magábosan ült otthon midőn egyszerre m­. ejti­k»e­n állt s egy 25-28 éves szép nő lép szobájába. A hölgy minden előző be­vezetés nélkül megszólítja Laferriéret: Uram azt mondják, hogy az ön viszonya G.... herczeg fiá­hoz nagy befolyást biztosít önnek a rendőrminist­­nél. Férjemet politikai vétség miatt közelebb el­fogták Moszkvában; itt vannak papírjai — ezek­ből a tényálladékot megtudja. Nos én arra kérem önt használja föl befolyását, mentse meg férjemet , apa s veszteségem kétszeres.“ Ezzel a nő zsebéből kivett pár papirost, az asztalra tette s eltávozott. Laferriérenek sikerült megszabadítani a titokteljes nő férjét. Pár hó múlva ismét egyedül ült otthon a művész, midőn ama nő, kisérve pár évvel fiata­­labbnak látszó hölgy által, nyitott be hozzá. „Uram szólita meg a nő Laferriére-t, némileg háladatos akarok lenni nemes tettéért. Im fogadja e levelet s holnap, ha egyedül lesz, bontsa föl s olvassa el. Az abban említett növények bőven teremnek Olasz­országban s Kaukázusban. Isten önnel uraml“ Alig hogy a két hölgy elhagyta a művész lakását, La­­ferriére a kíváncsiságtól üldöztetve rögtön felbon­totta e levelet, mely körülbelül ilyforma tartalmú volt. „Ön látott engem s leányomat. Én hatvan éves vagyok. Női ösztönöm titkot fedezett föl évek­kel ezelőtt — az ifjúság állandósítását. Használja ez utasítást, mit alább közlök önnel — s azt hi­szem, nem bánandja meg!“ Laferriére használta k­z utasítást s most 40 éves korában is alig néz ki többnek 22 évesnél, írja, hogy néha, ha a gyön­­geségtől majd összeroskadt, csak zsebkendőjével, melyet az ifjitó B­erbe márt, arczát kell megtérül­nie s az egész test uj erőre éled. D’ Annay Al­fréd azt írja, hogy egyszer Laferriérenél volt ép, midőn ez valami tégelyt akart elrejteni. D’ An­nay a tégely tartama iránt tudakozódott, mire Laferriére egy cseppet csöppentett D’ Annay ke­zére az ifjitó szerből. A hatás meglepő volt. D’ Annay kéjes érzetet érzett végigfutni egész testén , azon helyen hová a csepp esett, bőre bársony si­ma lett s puha mint a selyem. E szer, melynek titkát Laferriére nem akarja elárulni, egészen szag-

Next