Magyar Polgár, 1875. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)

1875-02-14 / 36. szám

­ IX. évfolyam. 36-dik szám. Kolozsvárit, vasárnap, 1875. február ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK. "2. Egész évre . Félém . . Egy negyedre . Egy hónapra 16 ft­e­kr. 15 ua. SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A lyceu­m nyomdába­n. IvimIóliiYr£ital : A lyceumi nyomda „ központi irodájában“ főtér gr. * Teleki Domokos-h­áz. 1.­sz . HIRDETÉSI DIJAK:­­ Ötször hasábozott garmond sor ára,­­vagy annak területe 0 kr. Minden hirdetés után 30 kr. bélyegilleték külön számittatik. Nagy hirdetéseknél kedvezmények: 4. 13. soronként, vagy annak helye 26 kr. Reclamok: hirfüzérbe soronként 1 frt. KOLOZSVÁR, FEBRUÁR 18. Fővárosi levelek. Budapest, febr. 11-én 1876. Kedves barátom! A nagy esemény meg­történt : a Bittó-minisz­terium­ beje­lentette visszavonulását. De hogy ne előzzem meg az eseményeket, abban a sorrendben mondom el, a­mint a dolog tör­tént. Okosabb emberek belátták, hogy nincs ideje a szószátyárkodásnak s a mai ülésen egész sora állott el a feljegyzett szónokoknak, de Simonyi Ernő nem; neki még ha a parla­mentház alatt lőpor lenne is felhalmozva, el kell mondania egy két három órai beszédet; és még akkor is, ha a ház minden oldalán ásiznak és­­elállta­­ kiáltoznak. Rendesen egy egész halom apró fidikust szokott maga elé halmozni, melyre magas gondolatait fel szokta jegyezni s már beszéde elején szent borza­lommal tekint mindenki ez Arany János-féle ,nagy rakás* felé, hogy mikor apad már az osztag; de hát az csak igen lassan fogy, mint­ha villával hánynák lefelé, mig elvégre a ház türelme elfogy, s az egykor kedves szónok be­szédét még saját pártja is átalja megélje­nezni. No, de mint mindennek, ennek is vége lett valahára és Simonyi után Tisza Kálmán állott fel, hogy nehány evidens meggyőző érv­vel részint Simonéinak a bankügy és vám­szerződésre vonatkozó félreértéseit s részben ferdítéseit helyreigazítsa, másfelől Ghyczy Kál­mánnak feleljen különösen két állítására: elő­­­ször arra, mint ha a parlament és nemzet az ország javára teendő áldozatoktól vonakodnék, mintha ő pusztán a luxusadókból 5 millió forintot helyezett volna kilátásba. Az elsőre nézve hivatkozott arra, hogy a nagy Paczo­­lain kívül a háznak egyetlen szónoka sem volt, ki a financziális zavarok elenyésztetésé­­re, ha más eszköz nincs, az adó­felemelést is ellenezte volna; a másodikra nézve hivatko­zott saját beszédére, melyben nemcsak a lu­xusadókra, hanem átalában Ghyczy elfoga­dott adójavaslataira hivatkozott s ezek öszsze­­gére jelölte ki az 5 milliót. Lehet, úgymond, hogy számításában csa­lódott, mert számítását a pénzügyminisztérium calculustica alapította, melyek annyira meg nem bízhatók, hogy két heti idő különbséggel a szállítási eszközök adójával 2 millió különb­séget mutattak fel. Beszéde végén tiltakozott az ellen, mintha ő csak a jobboldalt szólítot­ta volna fel közös ad­ióra az ország pénz­ügyei és közigazgatása eszközlésére, mert ő a háznak és a nemzetnek minden hazafias ér­zelmű tagjához fordult az országnak e nagy nyomorból kiszabadítását illetőleg. Beszéde leg­végén pedig hivatkozik a nemzetnek két elis­mert jótulajdonságára: a józan észre és haza­­fiságra. Tisza beszédét a költségvetés fölötti áta­­lános szavazás követte, mely, valószínűleg elő­­­leges megegyezés szerint, az egykori Deák­párt nagy szavazattöbbségével szavaztatott meg. Csak ezután állt fel Bittó s nem várt ékesen szólással, melyet csak is a feladat nagysága és igazsága fejthet meg, monda el, hogy a bárha a ház nagy többsége a jelen kormány finánczpoliti­­kája mellett nyilatkozik: a kormány nem érez­heti magát hivatva, hogy azon áldásos moz­galomnak, mely a költségvetési viták közben ér­vényre emelkedett, ellentálljon, s a háztól pár­napi szünetet kért, mely alatt a koronával érintkezve, újabb eseményeknek megfelelő meg­oldást találhasson. A miniszterelnök kivonatára Tisza állott fel kijelentve, hogy bár a kormánynak hason­ló kijelentései nem ilyen többség esetében szok­tak történni, nincs kifogása ellene, hogy az engedély megadassák , annyival kevésbé, mert a ház húsz tagjának — ha a ház szünetelése hosszasabban tartana — mindenkor jogában állana az elnökségtől az ülések folytatását követelni. p. Szathmáry Károly. — A képviselőház tegnapelőtt elfogadta a budgetet részletes tárgyalás alapjául. Schwarcz Gyula beszéde után Tóth Kálmán, Lázár Ádám, Babes Vincze, Miletics és dr. Liptay előadó eláll­tak a szótól, zajos éljenzést aratva ezért minden oldalról. Egyedül Simonyi szegült ellen a ház óhajtásának, élvén zárszavával. A mily türelmet­lenséggel viseltetett a ház Simonyi beszéde iránt, annál feszültebb figyelemmel és nagy érdekkel hall­gatta Tisza Kálmánt, kinek beszédét jövő szá­munkban egész terjedelmében közöljük. Következett ezután a szavazás. A házban az izgatottság a tetőpontját érte el. A miniszterek — míg a jegyzők az indítványokat olvasták fel — ideges arc­c­al értekeztek egymással. A kérdés föltétetvén, a jobboldal egy pár ember kivételével az elfogadás mellett nyilatkozott. A konservativok s Lónyaysták egyaránt vele szavaztak. Elnök kimondván a határozatot, mely szerint a budget átalánosságban elfogadtatott. Bittó miniszterelnök emelkedett föl s ki­jelentette, hogy a kormány be fogja adni lemon­dását, s kéri a házat, addig, mig Ő felsége hatá­rozata megtörténik, függeszsze fel üléseit. Ezt a ház — Tisza azon felszólalása után, melyben a ház jogára utalt, hogy ha a ház szü­netelése a szükségnél tovább tartana, 20 tag ülést követelhetne - elfogadta s hitelesíttetett az ülés jegyzőkönyve s '/1­3-kor az ülés a legfokozottabb izgalom mellett véget ért. — A válságról írja a „Pesti Napló :* „A képv. ház ma a válság befejeztéig elnapolta ülé­seit, s e néhány napi szünet az aggódás, a talál­gatás — tegyük hozzá — a remény napjait képezi az egész országra nézve A d. u. órákban miniszter­tanács tar­tatott, melyben a cabinet lemondása formálisan is elhatároztatott. A min. elnöki palota ugyanazon „zöld“ termében történt az, mely már a Lónyay- és a Szlávy-kormányok lemondásának színhelye volt, a minisztérium legtöbb tagja részt vett az akkori s a mostani lemondási adtásban is. Az államtitkárok a tegnapi s a mai nap folyamában nyújtják át lemondásukat illető minisztereiknek. A mint elnök Bécsbe utazik, s általánosan azt hiszik, hogy ő felsége a király néhány nap múlva lejön Budára, s itt, az egyes meghí­vott államférfiakkal való tárgyalások után fog a válság eldöntetni. Ma Szlávy látogatást tett a min. elnöknél s hosszabb ideig értekezett vele. Ebből azt következ­tették, hogy Bittó első­sorban Szlávyt fogja ő Felségének ajánlani. (?) Ha jól tudjuk, ilyesmi előleges beszélgetés volt a min. elnök és Szlávy között már három nappal ez­előtt,és Szlávy akkor is ma is, arra kérte a min. el­nököt, hogy az ő nevét minden combinatióból hagyná ki. A kőnyomatú „Orsz. Értesítő“ a válságról a következő híreket tartalmazza: Bittó miniszterelnök a ma esti vonattal szán­dékozik Kovách László háznagy kíséretében Bécs­be utazni, hogy a helyzetről a koronának jelen­tést tegyen. Minthogy pedig félő, hogy a hósiva­­tag a közlekedést megakadályozta, esti 7 órakor táviratoztatott a pozsonyi és marcheggi állomások­­ra, várjon járható-e az út? A választól függ hogy ma vagy holnap indul-e útra.“ TARCZA: Adatok a magyar szabadságharcz történetéhez. (Folytatás.) [M. G.) A küzdött két felhívás román nyel­ven adatott ki s románból fordítottuk le. Különös magyarázatot igényel az a két ok­mány, melyekre Janku hivatkozik, s a melyeket leveléhez A. és B. betűk alá csatol. Ezek,valamint a következő levelek magyarázatát egy utolsó czikk­­re tartjuk fenn. III. Az ország kormányzója Simonffy József alezredes urnak. Pest, július 5-én 1849. Önnek, az oláh lázadás kibékitése iránt Av­ramis láncú lázadási fénnökkel váltott levelezései­re a miniszteri tanács hozzájárultával válaszolom: Hogy én szívből sajnálva azon elnyomatást, melyben hazánknak román ajkú népe századokon át szenvedett, politikai elvrokonaimmal egyetértő­­en a közös jognak, közös szabadságnak reájuk is kiterjesztéséért egész életemen át küzdöttem, tud­hatja mindenki. Hogy a tavaly június elején megkezdetett s folyvást tartó országgyűlésen mint követ, mint miniszter, mint kormányfők minden honlakosnak bármi nyelvű és vallású legyen) az omág státusz­egységével megegyezhető jogszerű kivonatait min­dig és minden alkalommal pártoltam, támogattam,­­ gyámolítottam, Istenre és a nyilvános­ságra hivatkozom. Egy nézetet azonban soha sem tudtam meg­érteni, azt, hogy egy országban különböző politi­kai nemzetiségek létezhessenek. Hogy nyelv és vallás semmi politikai jogok élvezetében különbséget ne tegyen, ez hitem és vallásom. Hogy nyelvét minden népség nemcsak a ma­gán­életben, hanem egyházában, iskoláiban, köz­ségében ne csak szabadon használhassa, hanem ennek a civilisatió érdekébeni kifejlesztését a stá­tustól igénybe vehesse, ezt is hiszem és vallom. De hogy egy országban több diplomatikai nyelv lehessen, ha azon ország egy test akar len­ni, és nem külön souverain cantonokra feloszlani, ezt nem érthetem. Kivált nem érthetem ott, a­hol a különböző nyelvű népfajok nem külön arrendírozott területe­ken, egymástól elválasztva, hanem vegyesen, és keverve laknak. Ily országot nyelvek szerint sem fölosztani, sem kormányozni nem lehet, hacsak az országot eldarabolni nem akarjuk. Kinek jutna eszébe a kis (!) Moldvában lakó nagyszámú (!!) csángó magyarok számára külön politikai nemzetiséget követelni? Senkinek, mert ez Moldvának dismembratiója volna, így van ez Magyarországgal is. a politikai nemzetiség csak arrendírozott territórium alapján képzelhető, egy országnak egy territóriuma lehet csak, e territóriumon lehet akármennyi nyelv, akár­mennyi vallás, s ha szabadságot akarunk, minden­kinek nyelv és vallás különbség nélkül egyenlő­nek kell lenni jogban, törvényben, szabadságban, de egy országot nyelv szerint felosztani, s min­­denik résznek külön territóriumon külön politikai nemzetiséget adni, annyit tesz, mint azon országot feldarabolni, azaz megszüntetni. Hazánknak azon öngyilkolására tehát,hogy az egy és osztatlan Magyarországból külön magyar, tót, német, szász, román, szerb, orosz tartományo­kat alkossunk, az ország kormánya soha reá nem állhat, de ha ezt az ország román ajkú lakossai nem akarják, a­mint józanul nem akarhatják, úgy meg kell vallaniok, hogy ok nélkül vakeszköz gya­nánt pazarolják véröket, fellázadván azon törvé­nyek ellen, melyek nekik minden más lakosokkal közös és egyenlő szabadságot adjanak. De nekik talán a foederatio eszméje forog homályosan szemeik előtt. Foederatio két külön or­szág közt lehet, Magyarország lehet foederatioban Oláhországgal, Szerbiával, stb. De Magyarország maga­ magával azaz a kebelében lakó polgárok­kal foederatioba nem léphet. Ez képtelenség. Közös törvény, közös jog, közös szabadság, ezt ad az ország kormánya. Ennél többet senki­nem adhat, mert többet senki sem bírhat. Ez volt örökké hitvallásom, ezt nyilatkoztat­tam ki minden alkalommal, ezt a saját vérei ál­tal barbár módon meggyilkolt szerencsétlen Drá­gos országgyűlési követnek is, midőn kérdést tett hozzám: minő sorsra számíthatna a fellázadt oláh­­ajkú nép, ha a fegyvert letéve a kormány iránti engedelmességre, s a magyar Status iránti hűség­re visszatérne? És azért boszankodással veszem az önnel levelezésben álló oláh lázadási főnöknek azon ra­vasz ármánykodását, miszerint azzal mer rágal­mazni, mintha én a Drágoshoz írott levelemben kinyilatkoztatott engedményeket a Hatvanihoz írott rendeletemben visszavontam vagy megmásítottam volna, ez nem igaz. Drágos midőn legelébb nálam jelenté magát a végett, hogy az oláh lázadásnak lecsilapítását saját merényletére megkísérteni óhajtja, arra kért fel, hogy míg ezen iparkodása tart, fegyverszüne­tet engednék, én erre már akkor is kinyilatkoz­tattam, hogy az ily bizonytalan kísérletek miatt fegyverszünetet adni soha nem fogok, s a hadi­­munkálatokat megakasztani nem engedem, mert a haza, törvény és szabadság ellen fellázadt román, szerb és tót pártütőknél mindig azt tapasztaltam, hogy minden idő pihenési engedély, melyet, midőn szorítva voltak, gyakran kértek, csak erejük ösz­­pontosítására, véletlen megrohanásra használták, és fegyvernyugvást nem adok azért is, mert nem ismerek senkit, kinek szava, vagy kötelezettsége a fegyvernyugvási feltételeknek, a­­pártütők részérőli megtartását garantírozhatná. És azért alkudozásokba nem bocsátkozom, mert én más alternatívát nem ismerek, mint vagy büntetni minden pártütőt, vagy megbocsátva a kö­zös törvény alapján, egyenlő jogú polgároknak el­ismerni. E szerint tehát alkudozásnak, s több vagy kevesebb engedély megadásának helye sem lehet, mert én sem többet, sem kevesebbet, mint a kö­zös jogot s egyenlő szabadságot ígérni s adni sen­kinek nem fogok. De nem lehet alkudozásról szó azért is, mert nincs és nem lehet a pártütő olá­hok közt senki, aki másnak mint saját magának nevében bármi kötelezettséget biztosíthatna, vagy adott szavának a fegyveres tömegek részérőli el­fogadását biztosíthatná. Azért tehát sem alkudozásokról, sem fegy­vernyugvásokról tudni sem akarhatok, hanem mindent, a­mit a béke kedvéért biztosítani akarok, a­mit szóval nyilvánosan mindig megmondtam, úgy Drágosnak vagy akárkinek is írásban szint­úgy kinyilatkoztatom, a­kinek tetszik ezen kinyi­latkoztatás alapján a fegyvert letenni, és a haza iránti hűséghez a törvény iránti engedelmességhez azonnal visszatérni, annak politikai vétségeiért amnestiát is adok, a ki pedig a fegyvert le nem teszi, az ellen harcz lesz, mely részükre szabad­sággal sem győzelem sem legyőzetes esetében nem végződhetik. A szerencsétlen Drágos ezzel elmenvén a lázadók közé, kik neki jóakaratjáért orgyilkolás­­sal fizettek, ismét fegyverszünetre, az amestia magyarázatára, alkudozásokra szólított fel, mire úgy mint elébb s úgy neki mint Hatvaninak tud­­tokra adom­, hogy én alkudozásokba, fegyvernyug­vásokba, magyarázatokba nem ereszkedem, s a Drágos eljárása miatt a hadi operatióknak gátat vetni nem engedek. A­mit mondtam mondtam, — aki biztosítá­saim alapján a fegyvert leteszi s kegyelemért fo­lyamodik, a nemzet tud kegyelmes lenni, a­ki pe­dig ezt nem teszi, ő lássa. Hamis és ravasz ráfogás tehát, hogy én aján­lataimmal játszanék, vagy azokkal cselt vetni akár­kinek is nem átallanám, ez becsületemmel és a nemzet becsületével meg nem fér. Most is azt mondom tehát, a­mit mindig mondottam, a­mit Drágosnak írott levelemben ki­­nyilatkoztatok, azt a fegyverletétel, béke s enge- Lapunk mai számához van mellékelve a „Történeti Lapok“ 46-dik száma. Levelezés. Sülelmed, febr. 8-án 1875. Tekintetes szerkesztő úri Tudtommal a „Magyar Polgár“ vidékünkről egyetlen tudósítóval sem rendelkezik. Pedig ná­lunk is történnek emlékezetre méltó dolgok, me­lyek azt hiszem a t. szerkesztő urat is érdekelni fogják; épen azért bátor leszek egyet mást a ne­vezetesebbek közül felemlítni, nehogy valamikép elévüljenek és a hallgatás által jóknak ismertes­senek el. Amint a t. szerkesztő úr is tudhatja, most mindenütt legnevezetesebb esemény a választók összeírása ; így tehát én is erről, mint igen fon­tos tárgyról fogok legelőbb is pár szót szólani. Az összeírások nálunk is, mint az ország legtöbb ré­szében egész rohammal folynak, s hogy mily meg­

Next