Magyar Polgár, 1875. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)
1875-02-14 / 36. szám
IX. évfolyam. 36-dik szám. Kolozsvárit, vasárnap, 1875. február ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK. "2. Egész évre . Félém . . Egy negyedre . Egy hónapra 16 ftekr. 15 ua. SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A lyceum nyomdában. IvimIóliiYr£ital : A lyceumi nyomda „ központi irodájában“ főtér gr. * Teleki Domokos-ház. 1.sz . HIRDETÉSI DIJAK: Ötször hasábozott garmond sor ára,vagy annak területe 0 kr. Minden hirdetés után 30 kr. bélyegilleték külön számittatik. Nagy hirdetéseknél kedvezmények: 4. 13. soronként, vagy annak helye 26 kr. Reclamok: hirfüzérbe soronként 1 frt. KOLOZSVÁR, FEBRUÁR 18. Fővárosi levelek. Budapest, febr. 11-én 1876. Kedves barátom! A nagy esemény megtörtént : a Bittó-miniszterium bejelentette visszavonulását. De hogy ne előzzem meg az eseményeket, abban a sorrendben mondom el, amint a dolog történt. Okosabb emberek belátták, hogy nincs ideje a szószátyárkodásnak s a mai ülésen egész sora állott el a feljegyzett szónokoknak, de Simonyi Ernő nem; neki még ha a parlamentház alatt lőpor lenne is felhalmozva, el kell mondania egy két három órai beszédet; és még akkor is, ha a ház minden oldalán ásiznak éselállta kiáltoznak. Rendesen egy egész halom apró fidikust szokott maga elé halmozni, melyre magas gondolatait fel szokta jegyezni s már beszéde elején szent borzalommal tekint mindenki ez Arany János-féle ,nagy rakás* felé, hogy mikor apad már az osztag; de hát az csak igen lassan fogy, mintha villával hánynák lefelé, mig elvégre a ház türelme elfogy, s az egykor kedves szónok beszédét még saját pártja is átalja megéljenezni. No, de mint mindennek, ennek is vége lett valahára és Simonyi után Tisza Kálmán állott fel, hogy nehány evidens meggyőző érvvel részint Simonéinak a bankügy és vámszerződésre vonatkozó félreértéseit s részben ferdítéseit helyreigazítsa, másfelől Ghyczy Kálmánnak feleljen különösen két állítására: először arra, mint ha a parlament és nemzet az ország javára teendő áldozatoktól vonakodnék, mintha ő pusztán a luxusadókból 5 millió forintot helyezett volna kilátásba. Az elsőre nézve hivatkozott arra, hogy a nagy Paczolain kívül a háznak egyetlen szónoka sem volt, ki a financziális zavarok elenyésztetésére, ha más eszköz nincs, az adófelemelést is ellenezte volna; a másodikra nézve hivatkozott saját beszédére, melyben nemcsak a luxusadókra, hanem átalában Ghyczy elfogadott adójavaslataira hivatkozott s ezek öszszegére jelölte ki az 5 milliót. Lehet, úgymond, hogy számításában csalódott, mert számítását a pénzügyminisztérium calculustica alapította, melyek annyira meg nem bízhatók, hogy két heti idő különbséggel a szállítási eszközök adójával 2 millió különbséget mutattak fel. Beszéde végén tiltakozott az ellen, mintha ő csak a jobboldalt szólította volna fel közös adióra az ország pénzügyei és közigazgatása eszközlésére, mert ő a háznak és a nemzetnek minden hazafias érzelmű tagjához fordult az országnak e nagy nyomorból kiszabadítását illetőleg. Beszéde legvégén pedig hivatkozik a nemzetnek két elismert jótulajdonságára: a józan észre és hazafiságra. Tisza beszédét a költségvetés fölötti átalános szavazás követte, mely, valószínűleg előleges megegyezés szerint, az egykori Deákpárt nagy szavazattöbbségével szavaztatott meg. Csak ezután állt fel Bittó s nem várt ékesen szólással, melyet csak is a feladat nagysága és igazsága fejthet meg, monda el, hogy a bárha a ház nagy többsége a jelen kormány finánczpolitikája mellett nyilatkozik: a kormány nem érezheti magát hivatva, hogy azon áldásos mozgalomnak, mely a költségvetési viták közben érvényre emelkedett, ellentálljon, s a háztól párnapi szünetet kért, mely alatt a koronával érintkezve, újabb eseményeknek megfelelő megoldást találhasson. A miniszterelnök kivonatára Tisza állott fel kijelentve, hogy bár a kormánynak hasonló kijelentései nem ilyen többség esetében szoktak történni, nincs kifogása ellene, hogy az engedély megadassák , annyival kevésbé, mert a ház húsz tagjának — ha a ház szünetelése hosszasabban tartana — mindenkor jogában állana az elnökségtől az ülések folytatását követelni. p. Szathmáry Károly. — A képviselőház tegnapelőtt elfogadta a budgetet részletes tárgyalás alapjául. Schwarcz Gyula beszéde után Tóth Kálmán, Lázár Ádám, Babes Vincze, Miletics és dr. Liptay előadó elálltak a szótól, zajos éljenzést aratva ezért minden oldalról. Egyedül Simonyi szegült ellen a ház óhajtásának, élvén zárszavával. A mily türelmetlenséggel viseltetett a ház Simonyi beszéde iránt, annál feszültebb figyelemmel és nagy érdekkel hallgatta Tisza Kálmánt, kinek beszédét jövő számunkban egész terjedelmében közöljük. Következett ezután a szavazás. A házban az izgatottság a tetőpontját érte el. A miniszterek — míg a jegyzők az indítványokat olvasták fel — ideges arccal értekeztek egymással. A kérdés föltétetvén, a jobboldal egy pár ember kivételével az elfogadás mellett nyilatkozott. A konservativok s Lónyaysták egyaránt vele szavaztak. Elnök kimondván a határozatot, mely szerint a budget átalánosságban elfogadtatott. Bittó miniszterelnök emelkedett föl s kijelentette, hogy a kormány be fogja adni lemondását, s kéri a házat, addig, mig Ő felsége határozata megtörténik, függeszsze fel üléseit. Ezt a ház — Tisza azon felszólalása után, melyben a ház jogára utalt, hogy ha a ház szünetelése a szükségnél tovább tartana, 20 tag ülést követelhetne - elfogadta s hitelesíttetett az ülés jegyzőkönyve s '/13-kor az ülés a legfokozottabb izgalom mellett véget ért. — A válságról írja a „Pesti Napló :* „A képv. ház ma a válság befejeztéig elnapolta üléseit, s e néhány napi szünet az aggódás, a találgatás — tegyük hozzá — a remény napjait képezi az egész országra nézve A d. u. órákban minisztertanács tartatott, melyben a cabinet lemondása formálisan is elhatároztatott. A min. elnöki palota ugyanazon „zöld“ termében történt az, mely már a Lónyay- és a Szlávy-kormányok lemondásának színhelye volt, a minisztérium legtöbb tagja részt vett az akkori s a mostani lemondási adtásban is. Az államtitkárok a tegnapi s a mai nap folyamában nyújtják át lemondásukat illető minisztereiknek. A mint elnök Bécsbe utazik, s általánosan azt hiszik, hogy ő felsége a király néhány nap múlva lejön Budára, s itt, az egyes meghívott államférfiakkal való tárgyalások után fog a válság eldöntetni. Ma Szlávy látogatást tett a min. elnöknél s hosszabb ideig értekezett vele. Ebből azt következtették, hogy Bittó elsősorban Szlávyt fogja ő Felségének ajánlani. (?) Ha jól tudjuk, ilyesmi előleges beszélgetés volt a min. elnök és Szlávy között már három nappal ezelőtt,és Szlávy akkor is ma is, arra kérte a min. elnököt, hogy az ő nevét minden combinatióból hagyná ki. A kőnyomatú „Orsz. Értesítő“ a válságról a következő híreket tartalmazza: Bittó miniszterelnök a ma esti vonattal szándékozik Kovách László háznagy kíséretében Bécsbe utazni, hogy a helyzetről a koronának jelentést tegyen. Minthogy pedig félő, hogy a hósivatag a közlekedést megakadályozta, esti 7 órakor táviratoztatott a pozsonyi és marcheggi állomásokra, várjon járható-e az út? A választól függ hogy ma vagy holnap indul-e útra.“ TARCZA: Adatok a magyar szabadságharcz történetéhez. (Folytatás.) [M. G.) A küzdött két felhívás román nyelven adatott ki s románból fordítottuk le. Különös magyarázatot igényel az a két okmány, melyekre Janku hivatkozik, s a melyeket leveléhez A. és B. betűk alá csatol. Ezek,valamint a következő levelek magyarázatát egy utolsó czikkre tartjuk fenn. III. Az ország kormányzója Simonffy József alezredes urnak. Pest, július 5-én 1849. Önnek, az oláh lázadás kibékitése iránt Avramis láncú lázadási fénnökkel váltott levelezéseire a miniszteri tanács hozzájárultával válaszolom: Hogy én szívből sajnálva azon elnyomatást, melyben hazánknak román ajkú népe századokon át szenvedett, politikai elvrokonaimmal egyetértően a közös jognak, közös szabadságnak reájuk is kiterjesztéséért egész életemen át küzdöttem, tudhatja mindenki. Hogy a tavaly június elején megkezdetett s folyvást tartó országgyűlésen mint követ, mint miniszter, mint kormányfők minden honlakosnak bármi nyelvű és vallású legyen) az omág státuszegységével megegyezhető jogszerű kivonatait mindig és minden alkalommal pártoltam, támogattam, gyámolítottam, Istenre és a nyilvánosságra hivatkozom. Egy nézetet azonban soha sem tudtam megérteni, azt, hogy egy országban különböző politikai nemzetiségek létezhessenek. Hogy nyelv és vallás semmi politikai jogok élvezetében különbséget ne tegyen, ez hitem és vallásom. Hogy nyelvét minden népség nemcsak a magánéletben, hanem egyházában, iskoláiban, községében ne csak szabadon használhassa, hanem ennek a civilisatió érdekébeni kifejlesztését a státustól igénybe vehesse, ezt is hiszem és vallom. De hogy egy országban több diplomatikai nyelv lehessen, ha azon ország egy test akar lenni, és nem külön souverain cantonokra feloszlani, ezt nem érthetem. Kivált nem érthetem ott, ahol a különböző nyelvű népfajok nem külön arrendírozott területeken, egymástól elválasztva, hanem vegyesen, és keverve laknak. Ily országot nyelvek szerint sem fölosztani, sem kormányozni nem lehet, hacsak az országot eldarabolni nem akarjuk. Kinek jutna eszébe a kis (!) Moldvában lakó nagyszámú (!!) csángó magyarok számára külön politikai nemzetiséget követelni? Senkinek, mert ez Moldvának dismembratiója volna, így van ez Magyarországgal is. a politikai nemzetiség csak arrendírozott territórium alapján képzelhető, egy országnak egy territóriuma lehet csak, e territóriumon lehet akármennyi nyelv, akármennyi vallás, s ha szabadságot akarunk, mindenkinek nyelv és vallás különbség nélkül egyenlőnek kell lenni jogban, törvényben, szabadságban, de egy országot nyelv szerint felosztani, s mindenik résznek külön territóriumon külön politikai nemzetiséget adni, annyit tesz, mint azon országot feldarabolni, azaz megszüntetni. Hazánknak azon öngyilkolására tehát,hogy az egy és osztatlan Magyarországból külön magyar, tót, német, szász, román, szerb, orosz tartományokat alkossunk, az ország kormánya soha reá nem állhat, de ha ezt az ország román ajkú lakossai nem akarják, amint józanul nem akarhatják, úgy meg kell vallaniok, hogy ok nélkül vakeszköz gyanánt pazarolják véröket, fellázadván azon törvények ellen, melyek nekik minden más lakosokkal közös és egyenlő szabadságot adjanak. De nekik talán a foederatio eszméje forog homályosan szemeik előtt. Foederatio két külön ország közt lehet, Magyarország lehet foederatioban Oláhországgal, Szerbiával, stb. De Magyarország maga magával azaz a kebelében lakó polgárokkal foederatioba nem léphet. Ez képtelenség. Közös törvény, közös jog, közös szabadság, ezt ad az ország kormánya. Ennél többet senkinem adhat, mert többet senki sem bírhat. Ez volt örökké hitvallásom, ezt nyilatkoztattam ki minden alkalommal, ezt a saját vérei által barbár módon meggyilkolt szerencsétlen Drágos országgyűlési követnek is, midőn kérdést tett hozzám: minő sorsra számíthatna a fellázadt oláhajkú nép, ha a fegyvert letéve a kormány iránti engedelmességre, s a magyar Status iránti hűségre visszatérne? És azért boszankodással veszem az önnel levelezésben álló oláh lázadási főnöknek azon ravasz ármánykodását, miszerint azzal mer rágalmazni, mintha én a Drágoshoz írott levelemben kinyilatkoztatott engedményeket a Hatvanihoz írott rendeletemben visszavontam vagy megmásítottam volna, ez nem igaz. Drágos midőn legelébb nálam jelenté magát a végett, hogy az oláh lázadásnak lecsilapítását saját merényletére megkísérteni óhajtja, arra kért fel, hogy míg ezen iparkodása tart, fegyverszünetet engednék, én erre már akkor is kinyilatkoztattam, hogy az ily bizonytalan kísérletek miatt fegyverszünetet adni soha nem fogok, s a hadimunkálatokat megakasztani nem engedem, mert a haza, törvény és szabadság ellen fellázadt román, szerb és tót pártütőknél mindig azt tapasztaltam, hogy minden idő pihenési engedély, melyet, midőn szorítva voltak, gyakran kértek, csak erejük öszpontosítására, véletlen megrohanásra használták, és fegyvernyugvást nem adok azért is, mert nem ismerek senkit, kinek szava, vagy kötelezettsége a fegyvernyugvási feltételeknek, apártütők részérőli megtartását garantírozhatná. És azért alkudozásokba nem bocsátkozom, mert én más alternatívát nem ismerek, mint vagy büntetni minden pártütőt, vagy megbocsátva a közös törvény alapján, egyenlő jogú polgároknak elismerni. E szerint tehát alkudozásnak, s több vagy kevesebb engedély megadásának helye sem lehet, mert én sem többet, sem kevesebbet, mint a közös jogot s egyenlő szabadságot ígérni s adni senkinek nem fogok. De nem lehet alkudozásról szó azért is, mert nincs és nem lehet a pártütő oláhok közt senki, aki másnak mint saját magának nevében bármi kötelezettséget biztosíthatna, vagy adott szavának a fegyveres tömegek részérőli elfogadását biztosíthatná. Azért tehát sem alkudozásokról, sem fegyvernyugvásokról tudni sem akarhatok, hanem mindent, amit a béke kedvéért biztosítani akarok, amit szóval nyilvánosan mindig megmondtam, úgy Drágosnak vagy akárkinek is írásban szintúgy kinyilatkoztatom, akinek tetszik ezen kinyilatkoztatás alapján a fegyvert letenni, és a haza iránti hűséghez a törvény iránti engedelmességhez azonnal visszatérni, annak politikai vétségeiért amnestiát is adok, a ki pedig a fegyvert le nem teszi, az ellen harcz lesz, mely részükre szabadsággal sem győzelem sem legyőzetes esetében nem végződhetik. A szerencsétlen Drágos ezzel elmenvén a lázadók közé, kik neki jóakaratjáért orgyilkolással fizettek, ismét fegyverszünetre, az amestia magyarázatára, alkudozásokra szólított fel, mire úgy mint elébb s úgy neki mint Hatvaninak tudtokra adom, hogy én alkudozásokba, fegyvernyugvásokba, magyarázatokba nem ereszkedem, s a Drágos eljárása miatt a hadi operatióknak gátat vetni nem engedek. Amit mondtam mondtam, — aki biztosításaim alapján a fegyvert leteszi s kegyelemért folyamodik, a nemzet tud kegyelmes lenni, aki pedig ezt nem teszi, ő lássa. Hamis és ravasz ráfogás tehát, hogy én ajánlataimmal játszanék, vagy azokkal cselt vetni akárkinek is nem átallanám, ez becsületemmel és a nemzet becsületével meg nem fér. Most is azt mondom tehát, amit mindig mondottam, amit Drágosnak írott levelemben kinyilatkoztatok, azt a fegyverletétel, béke s enge- Lapunk mai számához van mellékelve a „Történeti Lapok“ 46-dik száma. Levelezés. Sülelmed, febr. 8-án 1875. Tekintetes szerkesztő úri Tudtommal a „Magyar Polgár“ vidékünkről egyetlen tudósítóval sem rendelkezik. Pedig nálunk is történnek emlékezetre méltó dolgok, melyek azt hiszem a t. szerkesztő urat is érdekelni fogják; épen azért bátor leszek egyet mást a nevezetesebbek közül felemlítni, nehogy valamikép elévüljenek és a hallgatás által jóknak ismertessenek el. Amint a t. szerkesztő úr is tudhatja, most mindenütt legnevezetesebb esemény a választók összeírása ; így tehát én is erről, mint igen fontos tárgyról fogok legelőbb is pár szót szólani. Az összeírások nálunk is, mint az ország legtöbb részében egész rohammal folynak, s hogy mily meg