Magyar Polgár, 1875. január-június (9. évfolyam, 1-146. szám)

1875-02-23 / 43. szám

XL évfolyam. 43-dik szám. Kolozsvárit, kedden, 1875. február 23 . MAGYAR POLGÁR POLITIKAI NAPILAP. ELŐFIZETÉSI FELTÉTELEK. Egész évre......................................16 ft. — kr. Félévre.............................................8 „ — „ Egy negyedre............................. 1 „ — „ Egy hónapra .................... 1 „ 60 „ SZERKESZTŐSÉGI IRODA: A lyceum nyomdában. Ivkrtcióh­i­vatal : A lyceumi nyomda „ központi irodájában“ főtér gr. Ujj Teleki Domokos-ház. gj HIRDETÉSI DIJAK: „ Ötször hasábozott g­irmond sor­sra, vagy annak területe 6 kr. Minden hirdetés után 80 kr. bélyegilleték külön számittatik. _ Nagy hirdetéseknél kedvezmények. NYILTTÉR soronként, va­y annak helye 35 kr. Reclamok: hirftt térbe soronként 1 frt KOLOZSVÁR, FEBRUÁR 22. A helyzet magyarázatához. A helyzet bonyolult, a kibontakozást előre látni nem lehet. A válság kiinduláspontja nem volt parlamentáris, mert a Deákpárt jónak látta az utolsó pereiben is nagy szavazattöbbséget adni a Bittó-kormánynak,­­ holott azt tarthatatlannak tartó és kén volt megbuktatni maga is. Most már van egy bukott kormányunk, mely parlamenti több­ségre hivatkozhatik és nincs parlamenti többsé­günk, mely a tarthatatlan kormány helyébe má­sikat alakítson, vagy ha van is, az nem nyilvá­nulhat sehol, semmiben, mert a parlament ajtói azzal záródtak be, hogy egy nagy többséget nyert kormány­­ megbukott, így tehát a parlamenten kívül kell keresni a gyúpontokat és az érintkezé­seket, melyek egy lehető kormány és többség ki­­puhatolását, megalakulását lehetővé tegyék. Ez te­szi nehézzé, sőt inparlamentárissá a helyzetet, de egyszersmind ez magyarázza meg azt az anomá­liát, bár ekkor sem igazolja, hogy a bukott kormány feje egy új missiót vett magának, és az, hogy „mint a korona bizalmi férfia” a pártok kö­zeledését, szövetkezését igyekezik közvetíteni ? De minő alapon? Azt mondják: az eddigi válságok oka az, hogy nincs kormány, mely biztos többség felett rendelkezhessék. Tehát e többség felől kell bizo­nyosságot szerezni, míg egy új kormány kineve­zésére vállalkoznék az uralkodó. Csak hogy a­mennyiben ez állítás helyes voltát elismerjük, és annyira bizonyosnak tartjuk azt, hogy a helyzet­nek megfelelő kormány és ennek a szükségnek megfelelő programmja, képezheti a legbiztosabb alapját annak, hogy a szükséges többség előálljon. Mert, ha például aggodalomból arra hivatkoznak, hogy a Bittó-kabinet is jó auspiciumok alatt ala­kult meg és még­sem tud a magának erős többsé­get biztosítani, ez ellen azt mondjuk, hogy ennek csakis ő volt oka, mert azokra támaszkodott, kik­ben nem bízhatott és cselekvései, vagy jobban mond­va, folytonos mulasztásai által, legutóbb pedig a budgetrendelésben elkövetett hibáival, teljesen meg­­vonta még azt a többséget is, a­mely felett addig rendelkezett. Ebből tehát következik az, hogy a mily he­lyes a czél, melyet szemü­nk előtt lebegtetnek, a mennyire szükségünk van erős kormányra és erős többségre, és oly kevéssé felel meg a czél­­nak az a megfordított processus, melyet e végett választottak. Nem keresnek kormány­elnököt, hogy ez kormányalakítást kísértsen meg, a­mi külön­ben sem fogna most senkinek sem sikerülni, vagy előre láthatólag tarthatatlan lesz, ha a jobb­oldal és balközép elemei közt a többségre szük­séges elemek szövetkezését létre nem hozza, ha­nem e helyett a kormány és ennek program­já­nak ismerete nélkül, hozzáfogtak a magán­tanács­kozásokhoz, melyeknek feladata lenne, a többség megteremtésére szükséges alapot eszmecsere út­ján megteremteni. Meg is tartatott az első és lehet, hogy utol­só ilynemű konferenczia Szlávynál, és mi lett eredménye? A bank, önkormányzat, közigazgatás­ban és vámkérdésben szép öszhang volt, de a­min a Bittó-kormány is hajótörést szenvedett, a budget tényleges rendezése tárgyában, a vélemé­nyek ép úgy szétágaztak, az illetők eddigi párt­állásához képest, mint a parlamentben. A jobbol­dal ragaszkodott az adófelemeléshez, vagy legalább e ívben kívánta annak szükségét kimondani — a balközépiek pedig határozottan maradtak eddi®, álláspontjukon, tudja 1 000- an, hogy adófelemelés­ről csak akkor lehet beszélni, midőn elmentünk a megtakarítás szélső határáig, de ez csak egy erős kormány által bizonyítható be. A dolog, vagy ha úgy tetszik, a circulus vi­­tiosus, mindig ide lyukad ki. Inkább kell keresni ilyen rövid időre terjedő, de sok, nem annyira törvényhozási, mint kormányzási teendők és ne­hézségekbe ütköző feladatra a megfelelő kormányt, hogy e körül csoportosuljon a szükséges több­ség, mint egyezkedni, alkudozni oly elvekről, melyek egy részét még életbe sem lehet léptetni, másik része pedig azért nem valósítható, mert nincs rá alkalmas kormány. Elismerjük, hogy a személyes bizalmon ala­puló többség nagyon ingatag. Nem is kívánunk ilyent, hanem k­o­r­m­á­n­y­programm és nem ko­­miték által készített programm szerint alakuló többségre van szükség. Nem azt teszi ez, hogy­­vis Blaue hinem­­ a király n­evez­z­en ki mindig előleges tájékozás nélkül kormányt, sőt nagyon örvendetes dolog az, hogy ő iidége annyira sz­­o­­rúan parlamentáris állásponton áll, hogy a par­lamenti többség felől bizonyosságot akar magá­nak szerezni és ez­által biztosítani a kibontako­zást ; de igen­is, értjük ez alatt azt, hogy sem Bittó közvetítésére, sem előleges magánkonfe­­renciákra nincs szükség, hanem a király, miu­tán a helyzetről, azt hisszük, híven van értesülve, jelölje ki (nem beszélünk kinevezésről) azt, kit kormányelnöknek fogna kinevezni, ha kellő prog­­rammot és kellő többséget képes felmutatni; ha az elsőnek nem sikerül az, sikerül a másodiknak vagy harmadiknak. Ez világért sem kompromit­tálja a koronát, mert minden parlamentáris or­szágban ez a lefolyása a válságoknak. Holott most a helyzet kulcsát és magyarázatát az adja meg, hogy többség vezetés nélkül kormány­programm nélkül létre nem jö — addig tehát, míg előbb többséget akarnak létrehozni, nem fog sikerülni a megoldás. H­s. Alsó-Lendvel. fahr 14. 1875. (Vége.) Ha tehát a kolosi sóbánya azért záratott be, mert tiszta jövedelmet nem hozott, ez csak a té­ves államgazdászatról tanuskodhatik, de elfogadha­tó indokul nem szolgálhat; mert hogy ma a bá­nyák magánosoknak is haszonbérbe adhatók, s hogy a magánosok sokkal csekélyebb költséggel több terményt tudnak előállítani, mint az állam, még akkor is, ha például az állam elővételi joga fentartatik, csak az vonhatja kétségbe, a­ki nálunk a tőkék létezését , a gazdászati műveltség haladá­sát tagadja. A haszonbérbeadás úgy az államra, mint az egyesekre, csak haszon lehet, mert míg az által az állam magának egy biztos jövedelmi forrást szerez, addig más­felől a nemzeti vagyonosodást emeli a munkaerő érvényesítésére pedig tért nyit­va tehát a mostani zavart pénzügyi helyzet miatt bányákat államilag miveltetni nem lehet, nem a beszüntetést, hanem a bérbeadást vagy elidegení­tést kell igénybe venni. Elmondom alkalmilag nézetemet a bérbeadás és elidegenítésről külön, ha t. i. a tkts. szerkesztő úr szíves lesz annak becses lapjában helyet adni. Helyesen és kötelességszerűleg járt el Ko­­lozs város tisztelt képviselőtestülete, midőn elhatá­rozta, hogy a bánya megnyitásáért az országgyű­lésnél kérvényez ; törekedjék azonban oda, hogy indokait nem csak a helyi, hanem az országos érde­kekre is terjessze ki. Mutassa ki nevezetesen azon mennyiséget, melyet a bányából előállított ter­ményből az állam be­vett, mutassa ki híven, mibe került annak termelése, mutassa ki, hány család, hány taggal jutott nyomorra? hány adózó szűnt meg ilyen lenni ? s mennyit veszit az állam ? ha­sonlítsa ezt össze azon netalánt plussal, mibe a termelés került — s mutassa ki a minust, mely ez által előáll. Igán megkönnyítené a kérvény kedvező eldön­tését Kolozs város közönségének,­ val»m**** - nek egyes “j«m«.»uzata. Ne mulaszszon «­ a város képviselőtestülete semmit annak le­győzésére, hogy mint régi szép szabadalmakkal biró közönség, a maga és az állam jól megfontolt érdekeit kellőleg felfogja, s azért tenni akar is tud is, a ha, mit nem hiszek, a bányának államkölt­­■égen leendő műveltetését kinyerni nem tudná, alakítson egy részvénytársulatot, mely a bányát bizonyos időre kibérelje s igy álljon elő kérelmével, bizonyos lehet, hogy ez esetben győzött. A­mi a beadandó kérvény tárgyalását illeti, legyen szabad csak azt megjegyeznem, hogy az országgyűlés határozata egy 5 — 6000 polgárból ál­ló városnak adhat új életet, s az állam jövedelmét emelheti, de megfoszthatja azt a megélhetés jogos reményétöl is. Melyik helyesebb? igen könnyű el­találni. Vidennt consules. H ... I. TARCZA. Garibaldi naplójából. — Kivonat — (Vége.) Bármily szegény volt Garibaldi, egyszer még­is akadt egy legionistára, a­ki ő nála is szegé­nyebb volt. A szegény ördögnek nem volt inge. Garibaldi egy szegletbe hívta, ott levetette az ingét , neki adta. Midőn hazament, egy más inget kért Ani­tától. De Anita csak lesütötte a fejét. — Tudhatod — mondá szelíden — hogy csak egy inged volt, ha elajándékoztad, annál rossabb rád nézve. Ő már most Garibaldi jött abba a helyzetbe, hogy míg Auzani nem adott egy inget, addig nem volt inge. Ő annyira a megtestesült jószívűség volt, hogy az a példabeszéd , hogy az ingét is odaadná, valósággal megtörtént rajta. De az is igaz, hogy e téren Garibaldi javít­hatatlan volt. Egyszer egy ellenséges hajót fogott el, a zsákmányt kiosztotta a társai között. Az embereit egyenként előhívta, s családi ál­lapotok felől tudakozódott. A kiknek több szükségük volt, azoknak a saját részéből adott, azt mondta: — Fogadjátok el, ezt gyermekeiteknek adom. A hajón nagyon sok pénz volt, de Garibaldi egy krajczárhoz sem nyúlt, a montevideói kincs­tárba küldte. Tudjuk, hogy az elfogott hajó zsákmányát hogy osztotta fel, tehát nem csodálkozhatunk, hogy kevéssel azután három sornál nem volt több a háznál. E három sorról is tudunk egy adomát, me­lyet Garibaldi maga beszélt el. Egyszer a kis leánya Teresita nagyon sirt. Ezt a gyermekét imádta, s futott megnézni, hogy mi baja. A kis leány leesett a lépcsőről, megütötte magát s egész arcza véres volt. Garibaldi nem tudta, hogy vigasztalja meg, eszébe jutott a háro­m sou, a ház összes vagyona, melyet valami rendkívüli nagy alkalomra tartot­tak fenn A három sout a kezébe vette, s elment ha­zulról, hogy játékot vegyen rajta, melylyel a siró gyermeket megvigasztalja. Az ajtónál a Souarez Joaquin emissáriusá­­val találkozott, az elnök küldte azzal az üzenettel, hogy fontos közleni valója van. Garibaldi rögtön az elnökhöz ment, egészen megfeledkezett róla, hogy miért indult ki a ház­ból,­­ a három sort gépszerű­leg a kezében tar­totta. Az értekezés két óra hosszat tartott, mert valósággal komoly és fontos dolgokról beszél­gettek. Két óra múlva Garibaldi hazament. A gyer­mek nyugodt volt, de Anita nagyon nyugtalan volt. — Meglopták a kasszánkat! — mondá, midőn férjét látta. * Garibaldinak ekkor jutott eszébe az a há­rom sor, melyet még mindig a markában tartott, ő volt a tolvaj. A garibaldistáknak nevezett sajátságos had­testben gyakran megtörtént, hogy a közkatona ta­nultabb s műveltebb volt mint a tisztje; a ge­­nvai, lombardiai, kalabriai, toskanai és a pápai katonák mellé a világ minden részéről gyűltek a lelkesült önkénytesek, voltak: francziák, magyarok lengyelek, spanyolok, helvécziaiak, dél- és nyugat­amerikaiak, volt egy kínai és végre volt egy an­gol, az, kit a Garibaldi angoljának hívtak és hív­nak még most is. Erről az angolról az a nevezetes, hogy az osztrákokat úgy vadászta, a­hogy a szarvasokat, vaddisznókat, farkasokat s a többi ilyenféle álla­tokat vadászszák, csupán csak a vadászat kedvé­ért; nagyon rosszul beszélt olaszul, a politikával nem törődött s az a szent ügy, melynek szolgált, legkevésbé sem érdekelte. Épen midőn az ütközetre készültek, egy ma­gas, szikár férfi közeledett Garibaldihoz, nyolt hom­loka a­ól, melyet a visszave­­tt haj még maga­sabbá tett, gyönyörű szempár villogott; szürke szakálla, melyben az ezüst szín túlnyomó kezdett lenni, melléig ért. Körülbelől 68 vagy 60 éves le­hetett. Széles karimájú sapkája elől zöld színnel volt bélelve, hogy látását kímélje. Egy töltések­kel gazdagon felszerelt táska s egy roppant nagy látcső volt nála. Öltözetét egy kitűnő kétcsövű fegyver egé­szítette ki. J­ön Garibaldi tábornok? kérdé az angol. — Igen, én vagyok, válaszoló Garibaldi, mit akar velem? — Én sir John Williams Peard vagyok. — S aztán? — Azért jöttem, hogy megkérjem önt, en­gedje meg, hogy az ön parancsa alatt szolgáljak. Garibaldi végignézte az újonczát. Ilmi válaszolá­s az én parancsom alatt szolgálni, tudja-e ön, mire kötelezik magukat azok, a­kik parancsom alatt szolgálnak? — Nem tudom, de ha ön szíves lesz meg­mondani, akkor tudni fogom. — Semmi fizetés. — Az nekem mindegy, gazdag vagyok. — Mindennap tíz mérföldet menni. — Jó lábaim vannak. — Minden nap lövöldözni kell. — Épen azért jöttem, ez a kívánságom. — Feltétlen engedelmesség minden paran­csolatomra. — Hm ! — Lássa, már ez nincs kedvére. — Jobb szeretnék a magam modora szerint harczolni. — Milyen az ön modora? — Jó vadász vagyok. — Ahl — Nagyon jól czélzek, és biztos lövé­sem van. — Aztán? — Szeretnék az ön gyorslövőivel harczolni. — Ám legyen ! — Szeretném ebben az öltözetben maradni, mert nagyon kényelmes. — Azt itt megteheti. — Szeretnék még ha. . . . — Hitemre­­ ön nagyon sok mindent szeretne — mondá Garibaldi türelmét vesztve; ha Marmorá­­val szemben én is olyan követelő lettem volna mint ön, úgy sohasem vettem volna részt a had­járatban. — Jól van — mondá sir John, úgy hát a magam rovására harczolok. — Igaza van, úgy sokkal jobb lesz. Sir John köszönt Garibaldinak, a Garibaldi is köszönt sir Johnnak. A waresi ütközet másnap volt ! A gyorslövészeket Garibaldi előre küldte, de bár­mennyire siettek, hogy az ellenséget mielőbb megtámadják, sir Johnt már ott találták. Sir John harczot szent az osztrákoknak, s a saját rovására támadta meg őket. De nemcsak saját rovására — hanem saját módja szerint is har­­czolt. Állva maradt, magas termetéből egy hüvelyk­nyi sem hiányzott, legkevésbbé sem ügyelt reá, hogy nagy testét a lövések ellen biztosítsa. Az ágyú- vagy puskagolyókból oly keveset csinált, mintha azok szúnyogok vagy legyek let­tek volna. Oly nyugodtan czélzott, mintha a vadászaton állott volna lesbe, s midőn kilőtte fegyverét, égési * • *

Next