Magyar Polgár, 1877. január-június (11. évfolyam, 1-147. szám)

1877-02-14 / 36. szám

respectálja,­ásokkal nem is polemizál, a sa­ját bajával foglalkozik. Egy mulasztás azonban nem kerülheti ki figyelmünket. A g. kath. érsek munkálatában hiában keresünk intézkedést a magyar nyelv taní­tásira. Igaz, hogy erre a törvény nem kötelezi, s hogy a törvény csak anyanyelv tanításáról tesz említést az elemi iskolákban, ott pedig az anyanyelv a román. Nem is törvényről van szó és nem is arról, hogy talán erre a törvény kötelezné a felekezeti iskolákat.­ Egyéb forog itt fenn, s szükség, a ro­mán ifjúság érdeke. Senki sem fogja tagadni, hogy ott ná­lunk bizony csak szükséges a magyar nyelv tudása. Nagyon szükséges. A magyar nyelv nem tudásának hiá­nyát mélyen érzik azok a román tanulók, a­kik kénytelenek felsőbb tanintézetekhez fo­lyamodni. Mennyiért nem adnák ezek, habár olvasni tudnának magyarul. Bizony nem tud­nak és minő nagy fáradságába kerül min­­deniknek, hogy a magyar nyelv elemeivel meg­ismerkedjenek. Mit vártunk volna tehát a román fő­­papságtól ? Azt, hogy a magyar nyelvet, ha nem rendes, legalább rendkívüli tantárgyat egy vagy két órán hetenként az elemi népisko­lákba felvegye. Ezen állítást indokoljuk is. A román gyermek tanul saját falusi iskolájában rövid ideig és akárhány tovább megy tanulni, nagyobb városokba. S mivel küzd itt a szegény román ta­nuló ? Azzal, hogy a tannyelvet nem értve, kénytelen a betűknél kezdeni a dolgot, hogy megélhessen. Akárhány ez akadályt nem tudja legyőzni , vagy kénytelen ott hagyni az iskolát, vagy rész tanulónak marad. Pedig mily könnyű dolog volna a ha­ladás, ha e nyelvben némi fogalommal bír­na , vagy olvasni tudna. De mehetünk tovább. Itt annyira egymásra vagyunk utalva, hogy egy hosszú életen keresztül bizony mind egymásra szorulunk. Az ember a­hány nyelvet tud, annyi embert ér. Akárhány román gyermek tud ma­gyarul, mert lakosok vagy vegyesen for­dulnak elő a faluban, vagy pedig megtanul másképen. Mily hátrány az, hogy olvasni nem tud. Nincs mit bizonyítgatni tovább e szük­séget. Első­sorban a román ifjúságot, a ro­mán népet érdekli az úgy, nem helyes őt elzárni kívánságától, hogy a testvér magyar nép nyelvével is megismerkedjék. Tartani nincs mitől. Attól az abctól nem lesz egyik sem magyar és egy sem fog másképen beszélni, mint anyanyelvén. Ne csináljunk ebből nemzetiségi kér­dést; simuljunk egymáshoz a tudomány, az ismeret terén és nem lesz aztán baj más téren sem. Igen helyesen cselekednék a román fő­papság, ha fontolóra venné az ügyet s az eredményhez képest intézkednék. (d.) Feljött a hold s elárasztja magicus fé­nyét a laguna sima tükrén, a sziget pálmái kísérteties árnyékot vetnek a boldog sziget­lakók kis csoportjára, kik a lágy pázsitra heveredve várják meg a lagunából halászott óri­ási teknősbéka saját teknőjében megsül s a kenyérfa fűszeres gyümölcse a parázsban izzó köveken megpirul s figyelemmel kisérik szavait az aggastyánnak, ki rég eltűnt idők­ről beszél, azon időkről, midőn ott, hol je­lenleg a laguna habjai játszanak, kies sziget s ezen egy domb emelkedett, melyről mesz­­sze el lehetett látni a végtelen tengerre, de az irigy laguna nem tűrte közepén a tükrét megszakító földdarabot, s azt lassan kint egé­szen elnyelte. V MC® REGÉNY KÉT KÖTETBEN. Írta: G­yarmathy Zsigáné. Második kötet. (Folytatás.) Képzeld csak, imádott angyalom, hogy sürgönyödön kívül még egy más bánat is ért: a­mint kocsimból leszöktem, egyik lá­­bam kific­amodott, de ne ijedj meg, nem történt valami elragadás, oh nem, csak a megállt fogatból jószántomból szöktem egyet lefelé ... no mert egy kissé még mindig szeles vagyok — ámbár most is tudok ma­gamon uralkodni, sőt még jobban mint haj­­----- !­mmmmnilf olyan bámulatos szép, midőn feddve reám függeszti azokat, minden hevem lehűl és akkor egy egész óráig is ura tudok lenni magamnak. És most imádott Margitom, megbénul­va fekszem és epedve várom azt a boldog­ságot, mikor te újból hivsz . . . ugye nem hagysz örökre epednera ? Oh, mikor uj meg­hívásod jön, félhalva is rögtön útra kelek, hogy ne jöjjön ismét valami szerencsétlenség közbe. Mint fogok karjaid közé repülni, drága, szép Margitom ! . . . mert ugy­e szép vagy te még mindig? Soha s­e fogom elfelejteni azt a keserű órát, mikor te oly hidegen el­utasítottál magadtól, akkor voltál te a leg­szebb , hidegségeddel oly különös ellentétben állott gyönyörű szemed elfojtott tüze ... oh mint imádtalak én akkor! És azóta soha sem volt szabad téged látnom, nem látni téged húsz évig! Oh mond, nem emberfeletti ön­uralom kell ide? Húsz év . . . mit is akar­tam csak e húsz évről szólni ? . . . Igen, húsz év annyi idő, hogy a dús hajzatot el­ragadhatja vagy ezüst szálakkal vegyíti, te­hát azt akartam kérdeni, vannak-e már ősz hajszálaid abban a szép dús barna hajadban? Remélem nincsenek, mert nekem sincs, és bevallom neked — mert most nem nézhetsz olyan lesújtóan végig azzal a te szép ko­moly szemeiddel — hogy én még mindig elég jól nézek ki, sőt ha leányom nem len­ne az a rendkívüli bajos teremtés, ki mel­lett a legnagyobb szépség is elenyészik . . . akkor talán még nekem sem kellene hamut hinteni fejemre... de igy legyőzöm magam — az igaz emberfeletti erővel — és meg­adom magam soromnak és még inkább óhajtom barátságodat! Megvallom neked, ólom szárnynyal le-le csapni reám. Ez az élet melyet folytatnom kell, nem az én he­vességemhez való, nincs a mi elfoglaljon, kielégítsen ... az kezd a láthatár sötétülni . . . pedig milyen fényes volt eddig ! Bár legalább leányomnak lennének óhajtásai, mint eddig voltak, hogy azt teljesíthetném. Míg a szobrászat érdekelte. Olaszhonban lak­tunk, ott tanulta kivésni azokat a szép hi­deg szobrokat, a­melyek szinte olyan hide­gek és szépek mint ő maga. De most úgy tetszik, nem érdeklik úgy e szobrok ; akara­ta pedig semmi sincs, hiába lesem, hogy egy vágyát teljesíthessem, ő semmit sem­ kíván. Ha meg fogod őt ismerni, tudom te is bámulni, s talán szeretni is fogod . . . igen fogod ezt tenni, mert engem nem szerettél és ő nekem valódi ellentétem, sok eszével, hideg szivével! Uh az én Csillám egy való­­ban hódító jelenség ... s te nemsokára látni fogod őt, mert nekem sikerült könye­immel rábírni, hogy velem jöjjön S tatán majd eléri a leány, mi nem sikerült az anyá­nak : megnyerni azt a mindennél drágább szeretetet. Uh, imádott angyalom, mily forró, so­ha el nem alvó vágy vonz hozzád ... ha te e vonzalomnak egykor csak ezredrészét éreznéd irányomban, mily föld feletti boldog­ság lenne az nekem! Engedi e hitté vált re­ményben boldognak lenni a te imádva szerető Algádat.“ — Uh, te gyönge csacska asszony, te­hát a régi vagy még mindig ... az a ki megtudtad őt egykor csalni ? Miért kénysze­rít a sors, hogy épen téged hívjalak ma­gamhoz ? Téged, a kinek eerv levele elán dését újból felélénkítse szivemben ... Ki majd vannak a gyöngédségről! Akkor inkább tudja talán nem is kell e keserű poharat hagyj el, úgy is tudom csak azért ingerelsz, kiürítenem? talán csak ijesztő látomány mert szabadulni kívánsz tőlem, tehát csak mi mni.Ai Awiimmal min.t.Ant.^ntn((n Ml Il TI­­ TI... II 1 L'111* Vilit. fiddl S IS ÍIZt U IJ V volt, mi anyai szivemet megkápráztatta . . . oh bár úgy lenne! Mig Fenyvesiné otthon dolgait rendez­meny, menj, kár volt eddig is azt a nagy áldozatot hoznod , eredj feleségedhez és őrizd tovább, mert ez a te hivatásod, ezen a • •• I ____f/tL-val minti lYtQtTtín img fenyvesine oudou uuiyau, h­uaw- » ___, , ' te, addig Gyula beteg testvére mellett föl- kívül a 1miVS:„^ dI«^w!! abhordja a tette minden idejét, Erzsikét pedig egészen nagy áldozat bélyegét. I eleségedben sincs kis leánya foglalta el és az üdülő gyermeket s semmi gyöngédség, neki erezni kellett vol­­ápolva szive mély kimondhatatlan hálával na ... na de nem lazítom fel beteg ide­­tük­ el’a gondviselés iránt, hogy meghagyta geimet! Hát az orvos! annak is ott ül az Wt./L­urvfirmfikflt. arczán, hogy ő mellettem egy kész ma neki kedves, szép gyermeket. Az Alfréd betegsége aggasztó volt. Gyu­la nem kimért semmi fáradságot, hosszú éjeken át gyöngéd türelemmel ápolta és az Alfréd ápolójának semmire sem volt nagyobb szüksége, mint türelemre; izgatott, ingerlé­­keny és türelmetlen volt, minden szava fájó elevenre talált és az ilyen szavak bő árral eredtek tőle. Aztán nagy lázaiban, mikor csak félig volt tudatában szavainak, szintén­­ hangon szólt: igeji­ kellemes dolgokkal mulattatta testvérét, ilyen formán: __ Milyen jámbor arczokat öltesz l­e tettetés helyett jobban fogna egy k­is ápolás !... oh, de mit kívánok én ? hogy engem ápoljon valaki! Bolond óhajtás ! hisz úgy megint már engem minden ember, hogy rö­vid időn ki is löknek az utczára, csak azt bámulom, miért nem tették meg eddig, a szivetek tudom úgy is azt súgta, na hát csak rajta, dobjatok ki, úgy sem érdemiek egyebet, a­miért olyan bolond voltam. — Mit értesz ez alatt Alfréd? — Ah ez már mégis sok — kiáltott fel a türelmetlen beteg. — Te egy veszélyes beteget azzal kinzasz, hogy szavainak ina­_iii. _ .1 • . I rv . ... ö''“*—■ ---- — ~ ui az arczán, hogy ő mellettem egy kész martir tehát ne tűrjön tovább, menjen ő is, hagy­jatok itt magamra mindnyájan! Gyula szánalommal nézte lázas testvé­rét és hallgatott mindaddig, mig az orvos . .. —P­ujig az orvos belépett, kinek Alfréd rögtön egy hasonló monológgal kedveskedett, akkor felállt és szó nélkül távozott, egyenesen haza ment, feleségéhez lépett, megfogta kezét és kérő szólt: Édes jó Erzsikém­, jer­te el testvé­remhez, hisz még egyszer sem láttad, mint beteg, ugy­e meglátogatod őt? A fiatal asszony összerezzent és önkén­telenül szorította magához gyermekét s úgy kérdezte: De vájjon nem hozom-e vissza kis leányomra a betegséget? — Erzsiké, ő nem félt a nyavalyától mikor a gyermek mellett töltötte éjjelt! — De Gyula, a gyermek most van üdülő­félben, nem hagyhatjuk itt mind­ket­ten, tudod milyen nyugtalan szegényke! — De az ő keblén nyugodtan pihent akkor ... — Irten, Jsren Gyula, menjünk, gyorsan átadása Bemnek. Most, a midőn a magyar szabadságharc nagykeresztjének egyetlen kiszolgáltatott csil­inidőn azt a jelenkor fiai szemlélve a mult idők nagyszerű emlékeinek hódolhatnak, és a szabadság óriási hőseinek szent hagyo­mányait keblük szentélyébe befogadva, egy­szersmind a haza rokkantainak nyomorát is enyhíthetik, nem lesz talán érdektelen, ha felújítva a múltat, annak lélekemelő tünemé­nyeit és tanúságait, röviden szemtanúk el­beszélése alapján előadjuk azon emlékünne­pélyt, melyet a magyar nemzet elismerés­sel rendezett Bemnek, a világszabadság e dicső hősének, nagy szolgálatai és érdemei­nek méltánylatául, végtelen horderejű hadi tényeinek jutalmául. Az 15 oldalról megtámadott magyar haza óriási küzdelmet folytatott; újonc hon­véd hadserege csodákat művelt. Kossuth fel­­villanyzó szava, nemcsak a lelkesedést, ha­nem az ősök hősiességét is visszavarázsolta a magyar keblekbe; a hadseregek mintegy a földből nőttek ki, s a hadászatilag képzetlen eke mellől kilépő magyar fiuk legyőzhetlen hősökké változtak át, kiknek elszánt roha­mai ellenállhatlanul szórta szét a zsarnokság roppant hadseregeit; de nagy baj volt az, hogy Erdély, hazánk biztonságának­ ez erős fellegvára, a magyar haza birtokának e leg­fontosabb hadászati pontja az ellenség bir­tokában volt, ezt minden áron bírni kellett, mert csak ez nyújtható a honvéd dicsőség győzelmeinek biztos háttért. E végtelenül nehéz és nagy feladat teljesítésére vállalkozott Bem egy maroknyi — Erdélyből kiszorított, bátorság vesztett — hadsereggel megindulván, rövid néhány hét alatt nemcsak visszahódító Erdélyt, ha­nem a 25.000-nyi győzelmes s mintegy 100.000 nyi felkelt nép és 20.000 muszka segéd­csapat által támogatott osztrák had­serget csúfosan kikergette e haza szent föld­jéről. Ezen a hadtörténelemben példátlan nagyszerű hadművelet emlékére és a hős ve­zér érdemeinek elismeréséül küldötte meg Magyarország kormányzója, Kossuth Lajos Bemnek a magyar nemzet nevében, a ma­gyar katonai érdemrend nagy keresztjének most kiállított csillagjelvényét és az altábor­­nagyi oklevelet. Ezeket egy országos kül­döttség vitte el a hős vezérnek, a­mely kül­döttség állott Boér A. Demény József orszá­gos képviselőkből és Németh János (Német Albert atyja) ezredesből, kikhez még csat­lakoztak Horváth Ferencz szabadkai orszá­gos képv., Boér Kálmán, továbbá Pogány Lajos és b. Kemény honvédszázadosok. A küldöttség 1849. ápr. elején indult el Debreczenből Nagy-Szebenbe, hol az ot­tani honvéd hadparancsnok Czecz ünnepé­lyesen fogadta; de Bem már ekkor útban volt a Bánát felé, hová az Erdélyből csúfo­san kiűzött Puchner visszatérítésére sietett. A futár által értesített Bem Szász- Szebesen fogadta nagy ünnepélyességgel az országos küldöttséget. A Szász Szebesen volt honvéd zászlóaljak, s szász-szebesi magistra­­tus, papság és nagy számú polgárság a pi­­aczon foglalt helyet, jelen volt az ünnepély­nél a 12. honvédzászlóalj tiszti kara hős ezredese Szigethi Miklóssal élén, Petőfi a lánglelkű költő, Kemény Farkas, a fiatal lelkületű kipróbált hős, és az erdélyi had­sereg számos törzstisztje. Harangok zúgása jelezte az ünnepély kezdetét, az ányu lövé­sek Bem rendeletére (nehogy a Gyulafehér­várt ostromló sereg zavarba hozassék) el­maradtak. Boér Antal a küldöttség vezetője, egy lelkes fenköll szellemű beszéddel *) tűzte fel az érdemjelt Bem hős keblére , egy­idejűleg Németh János átnyújtotta az altábornagyi okmányt. Bem nagyon meg volt illetődve, s röviden katonásan felelt franczia nyelven, taglejtései közben Németh János megpillantván Bemnek a szabadság harcza­küdtek, az ezt követett banketten testvéri szeretettől áradozó pohár köszöntéseket tar­tottak, hogy néhány hónap múlva mind azt meghazudtolva, a hazánknak Birt ásni akaró muszkákkal czimboráljanak. (Egyetér­tés.) O. B. *) Mely a „Magyar Polgár“ 1869-ki évi. meg­jelent azon eredeti példány után, melyet Bem tábo­ri nyomdáján lenyomatott volt. Kolozsmegye közigazga­tási bizottságának f­­éli február 12-én tartott ülése. Főispán gr. Eszterházy K­ál­m­á­n az ülést megnyitván, Gyarmathy Miklós alispáni jelentését olvasta fel, melynek nevezetesebb tételei a következe­n­dők: Alispán mindenek előtt előadja, hogy a közigazgatási bizottság múlt havi ülése óta valamely nagyobb fontosságú esemény a me­gye területén nem adta magát elő. A közbiztonsági állapot kielégítő és zavartalan. Az emberek és állatok egészsége szintén kielégítő, bár ha a roncsoló torok-láb itt-ott még mindig szedi áldozatait, a­mely különösen az utóbbi időkben Sz.-Fenes és Ö.-Fenes községekben ijesztőbb mérvben lépvén fel, — a belügyminisztertől nyert engedély folytán sebész Pakó Gyulát ő írt napdijjal oda kiküldé. Továbbá ugyancs­ak Ó.-Fenesen a ju­hók közt a rühbetegség fellépett, hová is az állat­orvos kiküldetvén, a járási szkk­ó köz­bejöttével a kellő intézkedések azonnal meg­tétettek. Jelenti továbbá, hogy az ez évi ujoncz­­állítás a megyében január 18 án megkezde­tett, s azóta hat régi kolozsvármegyei s egy volt dobokamegyei járásban be is végezte­tett; a többiben most van folyamatban. Az eddig megejtett sorozás minden já­rásban kielégítő rendben folyt le, s eredmé­nye sem kedvezőtlen,­­erről azonban csak akkor kíván részletes jelentést tenni, mikor a sorozás a megye egész területén befejez­ve lesz. Végül bejelenti a következő fegyelmi eseteket. 1. Pantya Ananiás patai falusbiró ellen, Szamosfalvi Miklós panaszára közút elfoglalása miatt, a kereset alul felmen­tetett. 2. Tordai Sámuel nyiresi körjegy­ző botrányos életmód miatt 10 frt. pénzbir­ságra ítéltetett. 3 Pántya Ananiász patai falus­biró és Gombás Károly ugyancsak odavaló körjegyző a képviselő testületi tagok illeték­telen megbírságolásának megkísértése miatt indított kereset alól felmentettek. 4. Márk Ferencz mócsi körjegyző egy községi bizonyítvány szabálytalan kiállí­tása miatt a helybeli törvényszék által meg­­dorgálásra ítéltetett. 6. Moldován Sámson köbölkuti­­ falusbiró és Kolbász János ugyancsak oda­való körjegyző törvényellenes községi rava­tal felhajtásábani segédkezés miatt megdor­­gálásra ítéltettek. Árvaszéki elnök Mózsa Sámuel január havi jelentését a következőkben te­szi meg: Mult évi deczember hónapról jan­uár jött át ellátatlan darab 231. Eh-z január hó­ban jött be 282 db. Ebből január folytán el­láttatott 426 db. Februárra átjött ellátatla­nul 87. Az ellátott darabokról 137. Tárgyal­tatott ülésben: Gyámkinevezési 10, gyám társkinevezési 17. számadás adatott be 23. Ebből elfogadtatott 18. Számvevőhöz letéte­tett 1 Felszerelésre visszaküldetett 4. Ha­Alispan Gyarmathy Miklós a kö­vetkező ügyeket adá elő, melyek mindenike vántartásba helyezendő; mert a nevezettnek édes atyja az utóállitás alkalmával kereset­­képtelennek találtatott. 4. A kolozsi szbiró azon jelentése foly­tán, hogy Kötelén­d, Kara, Korpád községek részéről nem terjesztettek be a számadások 1875. évet illetőleg,­­ a kör­jegyző és sbirák ellen a vizsgálat elren­deltetik. 6.) A mócsi szbiró azon jelentése, hogy az 1872—1876. években járása minden köz­ségé a költségvetést és számadást rendesen beterjesztette, — tudomásul vétetik. 6) A hidalm­ási kir. járásbíróságnak azon átirata folytán, mely szerint Drági Jekei János, ugrócsi Boldur János és felső esküllői Kinán János ellen a személyes vizsgálat be­vezettetni határoztatott, a nevezettek kív­­á­lásuktól felfüggesztetnek. (Folyt. köv.) H. B A konstantinápolyi kül­döttség megérkezése. Budapest, febr. 11. Öt heti távollét után az ifjuság küldött­sége ma délután megérkezett, jó egészség­ben, s ezerekből álló tömeg várakozása kö­zepette A 300 as bizottság, mely az elfogadás rendezésére alakult, naponkint megújuló föl­­­hívásaival és falragaszaival a főváros min­den rétegének figyelmét és kíváncsiságát föl­hívta, s ma a déli órák után valóságos nép­vándorlás indult meg, keresztül Budára, a déli vaspálya indóházához. Maga az elfogadásra összegyűlt nagy­­bizottság, a lovas bandérium, s a fogatok d. u. 2 órakor az „Arany sas“ elől indultak meg, s hosszú tömött menetben vonultak ke­resztül a városon, a lánczhídon és az alag­­uton. Zena és zászlók használata el volt tilt­va. Volt azonban éljenzés és kokárda. Nem csak a bizottság tagjai s a rendezők tűztek kokárdákat a kalapra és mellre, hanem áta­lános viselet volt ez a mai délután. A nem­zeti színek mellett a vörös és zöld is ural­kodott. A röpke szalagú kokárdákon kívül voltak olyan török jelvények is, mineket a Bosporus partján aligha ismernek: zöld és vörös szalag befedett egyszerű félhold alak­zatok. A várakozó közönséget a Duna és vár­hegy három táborra osztotta. A pesti részen a hídfő s innen le a Dunapart a „Hungá­riáig“ volt ellepve. Itt többször történt hely­változás. Egy nagy tömeg a fürdő­utczát lepte el, s ott várta a megérkezőket, kiknek azon­ban nem ez volt titjuk. Később a Dorottya­­utczát lepték el, mígnem onnan is elvonul­tak a Valeria-utcza torkolatába, hol aztán el is találták a kellő helyet. A Jávezundon túl pedig egész az indóházig sorakozott sűrűn a közönség nagyobb és tömegesb tábort ütve mindjárt az alagút és Krisztinavárosi tem­plom közt, főképen az indóház előtt, mely­nek a katonai kórház felé eső kijáratait a fogatok, kocsik és félig-meddig a rendőrség is, megközelíthetlenné tette. A budai bás­tyákon, az elipszen szintén nagy tömegek he­lyezkedtek el, sőt el volt lepve a lánczhip gyalogjárója is, úgy, hogy a lánczokra is föl­­kapaszkodtak. Hogy az ablakok sem marad­tak üresen, fölösleges mondani. A közönség sorfalai közt nem sok rendőrt lehetett látni, s a fehér szalagos rendezők közül is csak keveset. A közönség maga fentartotta a rendet, s mert a hosszú vonalon jól elfért, szorongás sem volt, kivé­ve az indóház körül,­­ az alagút és láncz­­híd két végénél. A székesfehérvári vegyes vonat néhány perc­c­el 3 óra után jött meg. Benn a pá­lyaudvarban csak az ünnepély rendezői vol­tak, kik röviden köszöntötték a megérkezet­teket. Az üdvözlő beszéd az indóház előtt történt. A kocsikra helyezkedés, s a menet megindulása hosszas időt vett igénybe. Az indóház előtt mindannyiszor éljeneztek, va­lahányszor egy török sipkás alak szállt föl a kocsiba. Valami nagy éljenző kedve azonban általában nem volt a közönségnek. Az bizo­nyos, hogy a­mik legutóbb Konstantinápoly­ban történtek, tartózkodóvá tették a közön­séget. Jó fél óra telt el, mikor a menet az indóház­ól megindult. Elöl egy csapat lovas rendőr jött, s aztán közben-közben is lehe­tett látni. Majd az ünnepély szalagos rende­­zőit vivő kocsik érkeztek, s aztán a lovas bandérium, körülbelől 60-60, elől nétán díszmagyar ruhában, aztán egyszerű fekete panyókások, s végül lóra termett kékbeli a­akok. A küldöttséget hozó fogasok közt ny­­irt­ak a 820.rkék­ pillangóiba font söré­rt! Az els° *°8at négylovas volt, s ab­küldöttség két vezetője Lukács és 2 díszmagyarban. A küldöttség tagjai­szín öSt egyfar/'87be voltak öltözve, ré’ sora követkS/18eltek­ A k0C8lk h03S2U egymásután, lassú lép­tés­ű óra volt, mire a „Hungária“ szállodához érkeztek. Ide csak a küldöttség tagjait vivő kocsik hajtattak, a többi fogat a Dorottya­ utcza felé tért. A haza­érkezőket szívesen üdvözölje a közönség mindenütt, éljenekkel, vagy nőkkel. A „Hungária“ előtt zajosan és több szer is megújult az éljenzés, és itt sárt­­ö­­meg állt együtt sokáig, a lovas drabantok pedig félkörben sorakoztak. A küldöttség tagjai a szállodában pi­­hentek meg, de az ismerősök kérdezősködé­­seitől nem lehetett nyugták. Este 7 óra után lakomához öltek. Oly sokan vettek részt a banketten, a­meny­nyien csak elfértek a teremben A toasztok hosszú sora csakhamar megkezdődött. * A küldöttséget Székesfehérvártól Buda­­pestig minden állomáson várták, s a­hol nem állt meg a vonat, ott a falusi népség ken­dők lobogtatásával üdvözölte. Több helyen a mezőn csoportosultak össze a távolabb eső községek lakói. Gárdonynál egy díszes babérkoszorút kapott a küldöttség. Velenczénél üdvözlő be­széd volt, melyre Lukács válaszolt. Mar­­tonvásárnál szintén ünnepélyes alakot öltött a fogadtatás. A budai indóháznál a küldöttségnek legelőször is gyönyörű babérkoszorút nyújtot­­tak át. Ezután Gozsdu Elek ügyvéd a pol­gárság nevében beszédet mondott. Jelzette, hogy Magyar és Törökország 3 százados küzdelemben próbálta meg egymás erejét, s megtanulták egymást becsülni; a kölcsönös becsülés és barátság élő kifejezéseit látja a megtért küldöttségben. Magasztalva emléke­zett meg sután a török nemzet erényeiről, küzdelmeiről, melyek rokonszenvünket meg­érdemlik. A küldöttség szive sugallataira hall­gatott, midőn elindult; akkor még c­ak a budapesti egyetem nevében ment el, de az­óta a magyar nemzet megbízottja lett. A két egyetem, Budapest fővárosa és a nemzet ne­vében üdvözli őket.­­ Erre Szűcs Gyula válaszolt, megköszönve a fogadtatást, egy­szersmind kiemelte, hogy azt a vádat, mintha az ifjúság küldöttsége nem az egész magyar nemzet érzületét tolmácsolta volna, a legfé­nyesebben megc­áfolta az a fogadtatás, melylyel itthon találkoztak, az ország hatá­raitól kezdve. Városok és falvak lakosai üd­vözölték őket, s most a főváros polgárai fe­jezik ki, hogy velük együtt éreznek. Sokan még Lukácsot is akarták halla­ni, ki azonban egy más alkalomra tartotta fenn, hogy megbízatásáról számot adjon. A küldöttségre sok üdvözlet várt a vi­dékről. Több jogakadémia (a kecskeméti és nagyváradi) küldöttség által fejezte ki a kö­szöntőt. Dunaföldvár is 6 tagból álló kül­döttséget küldött. A miskolczi polgári egy- est, a bajai polgári olvasókör, stb. távirati üdvözletet küldtek. A vacsora alatt sok ily köszöntőt olvastak föl- Vacsoráié helyük, a „Hungária” díszterme egészen megtelt, ott volt a szélsőbaloldali képviselők csaknem min­den tagja: Simonyi, Heiti, Csávolszky, Mocsá­­ry stb. Kivülök számos nő és az egyetemi ifjúság nagy sokasága. Mikor a terembe ér­tek, Weinberger Soma jogász üdvözölte a küldöttséget, a többek közt igy szólva: „Hozott Isten benneteket kedves bará­taink, drága honfitársak a messze távolból ismét közénk. Legyetek üdvözölve általunk, kik küldtünk benneteket, hogy szálljatok tengerre és menjetek napkelet felé Fényes fogadtatástok, és a fejedelem által velő ki­tüntetéstek örömre ragadt benn­ünket. Leg­drágább, legbecsesebb reánk nézve azonban az, hogy az ozmánok örömkönyeket hullat­tak a magyar ifjak láttára ; hogy a magyar nép rokonszenve, testvéri érzelmekkel viszo­­noztatik a török nép által És ti ott volta­tok, hol felkel a nap, az a kormányos szak­ban megcsonkult kezét, azt kegyeletteljesen gyatéki tárgyalási­­könyv jóváhagyására át megcsókolta, téve volt 30. Ebből elfogadtatott 26. Nem Az ünnepély végeztével a szász ma­ hagyatott jóvá 4. Gondnok kineveztetett 2 gistratus és papság görnyedő hajlongások kö­verelhetési engedély adatott 2. Fekvőség el­­zött indult a távozásra, de Bem azon mon- árusításra engedély adatott 3. Számadásra határa, hogy „Die Herren Sachsen bleiben“ felhívásra perindítása 1. Férjhezmenetel­­en­ A 7. első magyar reUdlől megálltak, mire a hős tábornagy keserűen BeGély adatott 1. Megtagadtatok 1. „ J “ I o I._. ..... _ 1,_x Az árva-nénztárba inti be A3 szemekre vetette a vízaknai csata alkalmá­ i ^z árva-pénztárba jött be 63 írt 77 kr. val tanúsított ellenséges maguktartását; most f^ezt^81 pénz jött be 5 frt. Pénz utaltatott az egyszer — mondá — megkegyelmez­és ki frt 66 kr. Kamatban utaltatott ki feledi árulásukat, de ha még ismétlenék kr. hűtlenségüket s árulásokat a közös haza tagjelvénye a honvéd dicsőség e legfőbb sym­, iránt, mely nyolczszáz év óta élteti és táp-bo­uma, a nagy idők e szent ereklyéje a fő tálja őket, szigorúan fogja velük haragjának a közigazgatási bizottság által egyhangúlag város lakosainak szemléletére ki van téve, a súlyát éreztetni stb. A császok hűséget es-­­fogadtatott.­­ — 1.) Fejérdi illetőségű Miszti S­á­n­d­o­r a sorhadi kötelékből elbocsátandónak véleményeztetik, mert nevezettnek édes any­­ja az utóállitáson örökre keresetképtelen­­nek nyilvánultatott ki. 2. ) A bikali I. özbiró jelentvén, hogy járásában egyetlen községelöljáró sincs olyan, a­ki költségvetéseit és számadását minden évben rendesen be ne adta volna, — tudo­­másul vétetik. 3. ) Mezőőri Moldován János a sorhadi kötelékből elbocsátandó s a póttartaléki nyil­

Next