Magyar Polgár, 1884. január-március (18. évfolyam, 1-75. szám)
1884-02-23 / 45. szám
Tizennyolczadik évfolyam 45. szám, Kolozsvár, 1384. szombat, február 23. 81110»Mt «111 : Egész évre Itt Irt. Félévre It Irt. Negyedévre A frt. Egy hóra 1 frt SO kr HIRDETÉSI DÍJ: Egy négyszög centiméternyi tér ára 4 kr. Gyárosok, kereskedők, iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték, minden hirdetés után 30 kr. — Nyílttéri sora 26 kr. Bzerkesztöség és .Kiadókivatel „Magyar Polgár“ könyvnyomdája 2. sz. l'HujiMorfik minden nap, vasár- és ünnepnapok kivitelévé Hasznalhatlan néziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. KOLOZSVÁR: K E11K D A K 22 A két házból. Amik az utóbbi napokban a törvényhozás két házában történtek, nem annyira horderejüknél, mint tanulságaiknál fogva érdemelnek említést. Végezzünk előbb a nagyobb eseményekkel, a gyerekeskedésre azután is rátérhetünk. A felsőház az idei költségvetést tárgyalta. Ez alkalmat a főrendek közül többen arra használták, hogy a kormányt megtámadják, dr. Zichy Nándor, s nyomában Sztáray, Apponyi, Liptay Béla. Távol van tőlünk, hogy a szigorú ellenőrzés és bírálat jogát kétségbevonjuk. Ellenkezőleg : ezt a közügy érdekében nélkülözhetlennek tartjuk. Ámde nem úgy, mint ezt a főrendek is gyakorolják felületesen venni a dolgokat, s éles kifejezésekkel pótolni az érvek hiányát: ez nem ellenzékieskedés, hanem kötekedés. Ebben nem a közérdek, hanem személyes ellenszenv képezi a szereplés indokait. Akár csak a képviselőház ellenzékétől tanulnának. Felületes támadásokat hallunk itt és ott minden eszme nélkül. Subjectiv ezélzásokat objectiv fejtegetések helyett. „Az ország állapotainak rágalmazását“ az üdvösség utjának föltárása helyett. Valóban, mi se használ jobban a kormánynak ez ellenséges támadásoknál. Hol a két ház csak ily alapokon képes ellenzékeket fölmutatni, hol az ellenzékek csak oly támadásokkal képesek föllépni, melyek egy lehelettel szétfújhatók, mint a színes, de üres szappanbuborék, ott az ország kormányzata rossz nem lehet. Íme, ezt a főtanúságot mentettük a főrendek támadásaiból. És csak ezt merítheti mindenki, ki a kormány ellen intézett beszédeket s az ezekre adott válaszokat figyelemmel és elfogulatlanul összeolvasta. Mert mi képezi a főrendi ellenzék támadásainak tengelyét, mely körül öszszes okoskodásuk forog? Az, hogy van ugyan haladás, de ez nem a kormány érdeme, hanem azért a hiányok mind a kormány rovására irhatók. Mondhatjuk, hogy gyönyörű logika és mély igazságérzet. Ebből indult ki gr. Zsehy Nándor, s őt követték társai, kik többékevésbbé mind az ő beszédét variálták váltakozó, de általában kevés szerencsével. Megtámadták a jogi, közigazgatási, közgazdasági és szocziális viszonyokat, lovagoltak a horvát kérdésen. Sőt, hogy tájékozatlanságukat még kirívóbban elárulják, belementek egyes részletekbe, így pl. a hadmentességi adó kérdésébe is, melyről az ellenzéki nagy urak jellemző felületességgel azt hitték, hogy az a munkaképtelen bénákat terheli. És még ily tájékozatlanságot se nevezhetünk páratlannak, mert ott a méltó társa, hány magyar ember előtt nincs nyitva, minden életpálya! Különös előszeretettel hangoztatták a kisbirtokosok és kézműiparosok érdekeit, mintha egyenesen kortespolitikát akartak volna űzni, a közönség e leghiszékenyebb osztályaiban igyekezvén népszerűtlenné tenni a kormányt a választások küszöbén. E kormányt, mely szerintük,mindent kortespolitikából tesz, s mely az államot közgazdasági és pénzügyi romlásba vezeti. Megkapták a feleletet Tisza és Szapáry miniszterektől. Különösen ez utóbbbi felszólalása, mely a kormánynak az ország közvagyonosodása érdekében tett intézkedéseit számadatokkal is bizonyította, a pénzügyminiszter legsikerültebb polémikus beszédei közé sorolható. A kormányelnök inkább annak cáfolatára szorítkozott, hogy eljárását kortes-szempontok vezérlik. S az ellenzéke fő vádját a tőle megszokott frappáns érvekkel teljesen tünkre is tette. A szavazatok többsége épen a kisbirtokosok és iparosok kezében van , a kormány mégse arra volt tekintettel, hogy parlamenti működésében még olyankor is ezeknek hízelegjen, mikor ezáltal a közjó érdekeivel helyezkednek ellentétbe. Az országgyűlés végén keresztülvitt adóemelés se számítható kortes szempontok közé. Hasonló meggyőző érveléssel utasította vissza az untig hallott és czáfolt horvát politika vádjait is, míg a közigazgatás ellen emelt támadásnál, mintha a kormány a saját embereit ültetné a hivatalba, élénk helyeslés közt hivatkozott az ezt kizáró minősítési törvényre, mit a kormány bizonyára nem kezdeményez, ha a tisztikarban eszközt kívánt vala teremteni. Növelte e válasz hatását a pénzügyminiszter számokkal fölfegyverzett beszéde, mely általában az egész házra jó hatást tett. Mindenekelőtt tiltakozott az ellen, hogy az ország közállapotai rágalmaztassanak, mert ha ezt itthon, a viszonyokkal ismerősök semmibe se is veszik, de a külföld az ország hátrányára használhatja. A kormány eddig is mindent megtett a hitelviszonyok javítására: van telekkönyv és földhitel, van rendes jogvédelem s az igazságügyi reformok egész sorozata áll munkában. Közgazdasági téren ott vannak: a vasúti hálózatok, a vasúti tarifák szabályozása, a kultúrmérnöki intézmény, az ipar fejlesztésére tett kedvezmények, a mezőgazdaság több irányú segélyezése. Az állam minden tőle kitelhetőt megtesz a hitel fejlesztésére, de e tekintetben az államon kivül még inkább a társadalomnak s az egyeseknek vannak feladataik. A társadalmi és egyéni tevékenységre mindkét miniszter utalt és igen helyesen. Utoljára is egy kormány nem tehet mindent. És a képviselőház ellenzéke, mely a központosítási irányzatokat ostorozza, igen különös jelét adja következetességének, midőn a kormányi tevékenység állítólagos hiányosságának megtámadásaival a közönséget épen arra szoktatja, hogy mindent a kormánytól várjon. Hát a kisgazdák nem állíthatnak hitelszövetkezeteket? Hát az iparosok nem szervezhetnek anyagbeszerző szövetkezeteket? A kormány mindezeket elősegíti, de mozogjanak az érdekeltek is, mert nincs a világon kormány, mely mindenkinek sült galambot röpíthetne a szájába. Szapáry számokkal mutatja ki, hogy a kormány intézkedései következtében a közvagyonosodás emelkedett, az államháztartás mérlege s az állam hitele örvendetesen javultak. A közvagyonosodást bizonyítja az is, hogy az 1881. óta eladott állambirtok túlnyomó részét nem külföldiek, hanem tősgyökeres magyarok vették meg.Az egyenes adók 30 millió többletében pedig, melyet az idei előirányzat a mult éveikkel szemben felmutat, 11 millió önkéntes fejlődés útján állt elő. Az indirekt adókból befolyó jövedelem emelkedése is a közvagyon os.- IRODALMI TÁRCZA. Petőfi jelszava. — Hat sorról hét czikk. — III. Már ezek után is alig vonható kétségbe, hogy Petőfi jelszava nem csak tudós experimentumhoz kiválóan alkalmas szemelvény, hanem egyúttal ritka élvezetet nyújtó, tőről metszett lyrai mű, amilyen csak nagy költőknek szokott sikerülni — és azoknak is csak különösen szerencsés órában. Hogy költőnk művecskéje kétségenkívül csak visszavonultságban átélt komoly, sőt döntő pillanat eredmény lehetett, az minden sorából kitűnik : zajos, vagy éppen víg társaságban, az ember nem igen szokott végperczeire gondolni, legalább ilyen szenvedélyesen bizonyára nem. Nézzük csak a világirodalomnak modern időkben, másik nagy lyricusát, akinek éppen ezért, mint versenytársának, nem csekély antagonistája volt a magyar költőnk, nézzük Goethét, hasonló lelki állapotában merengve. Goethe is éppen 23 éves volt, mint a „Szabadság, szerelem“ szerzője, midőn meg hasonlóit a világgal, nem tudva, mit válasszon magának : szabadságot, vagy szerelmet? Ekkor úgy segített magán, hogy majd „elméletileg agyonlőtte“ magáta Werther keserveiben.) Ez a szer azonban távolról se volt az a hatalmas és tartós talizmán, amilyennek bizonyult a magyar költő életjelszava; mert alig múlt el egy decennium, már újból feltámadt a régi baj, Weimarban, mégpedig erősebben mint valaha; újból Goethének a 23 éves Petőfiéhez hasonló lelkiállapotában, csak azzal a különbséggel, hogy a Goethénél hét évvel idősebb báró Steinné nem volt ám az a „szép barna kisleány“, az erdélyi résiek határán lakó, „Hol a kék Szamosba tölti a Holdvilág az éjszakát.“ (I. a „Mi van innen távol“, ez. költeményt, mely ugyancsak abban, az idő tájban, mint az életjelszó 1846. deczember 5-én látott napvilágot.) És éppen az említett alkalommal, történt az is, hogy Goethe, egy kirándulás alkalmával, az udvari élet lelket ölő légköréből pillanatra félrevonulva, a Kickelhahn hegy csúcsán (Ilmenau mellett) fekvő vadászbódé deszkafalára egy éjjel, (1883. szeptember 7-én,) hevenyézte azt a piezi lyrai költeményét, melyet „éj dal“ neve alatt bámul egész Németország és vele együtt a többi mivelt világ; még pedig különösen azért, mivel a rövidség remekének tartja. És valóban kurta és a mellett csakugyan tökéletes mű, mintha csak Petőfink szeme előtt lebegett volna, kinek azonban „szabadság, szerelem“-je még rövidebb, két egész sorral. Goethe költeménye később oda égett a kunyhóval együtt, miután hosszú ideig üveg alatt, mint szent ereklyét őrizték vala. Álljon itten egész terjedelmében, még pedig abban az alakban, melyben a Goethe szülőházában M. m. Frankfurtban székelő akadémia (Hochstift) naplójába régóta van iktatva (mely az utóbb — maga a költő „renovált“a verzió után készült fényképtől némileg elüt*): UAer allen Gipfeln Ist Ruh. In allen Wipfeln Spürest Du Kaum einen Hauch ! Die Vtiglein schweigen im Walde Warte nur balde Ruhst du auch! Ennek a kis darabnak égési hosszú történelme és külön irodalma halmozódot fel. (Masing egy teljes könyvecskét írt róla egyedül.) D de ha igaz az a régi észrevétel, hogy minél őszintébb valamely érzület, annál kevesebb szám szorul, akkor érdekes ellentétben áll — már külső terjedelménél fogva is — ez a Goethe-féle dal a Petőfi-félével. Ugyanis Goethe, világszerte bámult minden rövidsége mellett is, teljes 11 szóval többre szorult, mint a magyar költő. De ne felejtsük el, hogy ő akkoriban éppen 11 évvel volt ám idősebb is a „szabadság, szerelem“ szerzőjénél, kinek anyanyelve különben is sokkal tömöttebb, mert ez már megfordítva, sokkal öregebb a németnél. De minden egyéb tekintetben is, mily tanulságos az antiparellel, hogy ha p. o. csak a kétrendbeli darab igeformáit veszszük: Goethe: Petőfi: 2. ist 2. keil 4. spürest du 3. feláldozom 6. schweigen 5. feláldozom 7. warte 8. ruhst du Egy walzer és egy csárdás között nincs nagyobb különbség, mint amilyent ez a kis tábla tüntet fel. Goethe lyrájában ezen a tehát helyen nem hallunk még egy árva „Én“-t sem! S mégis „Én-költemény“, azaz lyrai legyen?.... Bizonyára, kedves olvasóm, mint az a 3 rendbeli „Te“ (4, 7, 8) nem is egyéb, mint a persona secunda álarcza alatt fellépő “Én“, tehát senki más, mint az életsorsa felett töprenkedő — fiatal szeretője Báró Szefimének, —a nyájas olvasó bocsásson meg, hogy már másodízben hangsúlyozom a keresztlevelet : az irodalom-történelem és törvényszék fóruma előtt a kanabalis udvariasság szabályai az efféle kellemetlen, de szükséges kérdések alatt csorbát nem szenvedvén:) a 7 évvel idősebb menyecskének, kinek, midőn Goethe vele 8 évvel azelőtt megismerkedett, már 7 gyermeke volt. A költő tehát maga szólítja meg magát, vagyis inkább az őtet körülvevő csendes természetnek „alig egy szellő“-jétől érintve, látszólag mintegy akaratlanul, a legnagyobb mérséklettel szólal meg : beszél mindenekelőtte minden egyébről, fák csúcsáról, esti szellőről, madarakról; csak arról hallgat mélyen, amitől belsejében leginkább van áthatva: „én“ jéről (azaz szerelméről és arról, a mi azzal őszi ) L. Dr. Volger Berichte dos Freien Deutschen Hochstifts in Goethe’s Vatorhause 1881. p. 80.