Magyar Polgár, 1884. január-március (18. évfolyam, 1-75. szám)

1884-02-23 / 45. szám

Tizennyolczadik évfolyam 45. szám, Kolozsvár, 1384. szombat, február 23. 81110»M­t «111 : Egész évre Itt Irt. Félévre It Irt.­­ Negyedévre A frt. Egy hóra 1 frt SO kr HIRDETÉSI DÍJ: Egy négyszög centiméternyi tér ára 4 kr. Gyárosok, keres­kedők, iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték, minden hirdetés után 30 kr. — Nyílttéri sora 26 kr. Bzerkesztöség és .Kiadókivatel „Magyar Polgár“ könyvnyomdája 2. sz. l'HujiMorfik minden nap, vasár- és ünnepnapok kivitelévé Hasznalh­atlan n­éziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. KOLOZSVÁ­R: K E11K D A K 22 A két házból. A­mik az utóbbi napokban a tör­vényhozás két házában történtek, nem annyira horderejüknél,­­ mint tanul­ságaiknál fogva érdemelnek említést. Végezzünk előbb a nagyobb ese­ményekkel, a gyerekeskedésre azután is rátérhetünk. A felsőház az idei költségvetést tár­gyalta. Ez alkalmat a főrendek közül többen arra használták, hogy a kor­mányt megtámadják, d­r. Zichy Nán­dor, s nyomában Sztáray, Apponyi, Liptay Béla. Távol van tőlünk, hogy a szigorú ellenőrzés és bírálat jogát két­ségbevonjuk. Ellenkezőleg : ezt a köz­ügy érdekében nélkü­lözhetlennek tart­juk. Ámde nem úgy, mint ezt a főren­dek is gyakorolják felületesen venni a dolgokat, s éles kifejezésekkel pótolni az érvek hiányát: ez nem ellenzékies­­kedés, hanem kötekedés. Ebben nem a közérdek, hanem személyes ellenszenv képezi a szereplés indokait. Akár csak a képviselőház ellenzé­kétől tanulnának. Felületes támadáso­kat hallunk itt és ott minden eszme nélkül. Subject­iv ezélzásokat objectiv fejtegetések helyett. „Az ország állapo­tainak rágalmazását“ az üdvösség ut­jának föltárása helyett. Valóban, mi se használ jobban a kormánynak ez ellen­séges támadásoknál. Hol a két ház csak ily alapokon képes ellenzékeket fölmu­tatni, hol az ellenzékek csak oly tá­madásokkal képesek föllépni, melyek egy lehel­­ettel szétfúj­hat­ók, mint a szí­nes, de üres szappanbuborék, ott az ország kormányzata rossz nem lehet. Íme, ezt a főtanúságot mentettük a főrendek támadásaiból. És csak ezt merítheti mindenki, ki a kormány el­len intézett beszédeket s az ezekre adott válaszokat figyelemmel és elfogulatlanul összeolvasta. Mert mi képezi a főrendi ellenzék támadásainak tengelyét, mely körül ösz­­szes okoskodásuk forog? Az, hogy van ugyan haladás, de ez nem a kormány érdeme, hanem azért a hiányok mind a kormány rovására irhatók. Mondhat­juk, hogy gyönyörű logika és mély igaz­ságérzet. Ebből indult ki gr. Zseh­y Nán­­dor, s őt követték társai, kik többé­­kevésbbé mind az ő beszédét variálták váltakozó, de általában kevés szeren­csével. Megtámadták a jogi, közigazgatási, közgazdasági és szocziális viszonyokat, lovagoltak a horvát­ kérdésen. Sőt, hogy tájékozatlanságukat még kirívóbban el­árulják, belementek egyes részletekbe, így pl. a hadmentességi adó kérdésébe is, melyről az ellenzéki nagy urak jel­lemző felületességgel azt hitték, hogy az a munkaképtelen bénákat terheli. És még ily tájékozatlanságot se nevezhe­tünk páratlanna­k, mert ott a méltó társa, hány magyar ember előtt nincs nyitva, minden életpálya! Különös előszeretettel hangoztatták a kisbirtokosok és kézműiparosok érde­keit, mintha egyenesen kortespolitikát akartak volna űzni, a közönség e leg­hiszékenyebb osztályaiban igyekezvén népszerűtlenné tenni a kormányt a vá­lasztások küszöbén. E kormányt, mely szerintük,mindent kortespolitikából tesz, s mely az államot közgazdasági és pénz­ügyi romlásba vezeti. Megkapták a feleletet Tisza és Sza­­páry miniszterektől. Különösen ez utóbb­­bi felszólalása, mely a kormánynak az ország közvagyonosodása érdekében tett intézkedéseit számadatokkal is bizonyí­totta, a pénzügyminiszter legsikerül­tebb polémikus beszédei közé sorolható. A kormányelnök inkább annak c­á­­folatára szorítkozott, hogy eljárását kor­tes-szempontok vezérlik. S az ellenzéke fő vádját a tőle megszokott frappáns érvekkel teljesen tünkre is tette. A sza­vazatok többsége épen a kisbirtokosok és iparosok kezében van , a kormány még­se arra volt tekintettel, hogy par­lamenti működésében még olyankor is ezeknek hízelegjen, mikor ezáltal a köz­jó érdekeivel helyezkednek ellentétbe. Az országgyűlés végén keresztülvitt adó­emelés se számítható kortes szempon­tok közé. Hasonló meggyőző érveléssel utasította vissza az untig hallott és czá­­folt horvát­ politika vádjait is, míg a köz­­igazgatás ellen emelt támadásnál, mint­ha a kormány a saját embereit ültetné a hivatalba, élénk helyeslés közt hivat­kozott az ezt kizáró minősítési törvény­re, mit a kormány bizonyára nem kez­deményez, ha a tisztikarban eszközt kí­vánt vala teremteni. Növelte e válasz hatását a pénz­ügyminiszter számokkal fölfegyverzett beszéde, mely általában az egész ház­ra­ jó hatást tett. Mindenekelőtt tilta­kozott az ellen, hogy az ország közál­lapotai rágalmaztassanak, mert ha ezt itthon, a viszonyokkal ismerősök sem­mibe se is veszik, de a külföld az or­szág hátrányára használhatja. A kor­mány eddig is mindent megtett a hi­telviszonyok javítására: van telekkönyv és földhitel, van rendes jogvédelem s az igazságügyi reformok egész sorozata áll munkában. Közgazdasági téren ott vannak: a vasúti hálózatok, a vasúti tarifák szabályozása, a kultúrmérnöki intézmény, az ipar fejlesztésére tett kedvezmények, a mezőgazdaság több irányú segélyezése. Az állam minden tőle kitelhetőt megtesz a hitel fejlesz­tésére, de e tekintetben az államon kivül még inkább a társadalomnak s az egyeseknek vannak feladataik. A társadalmi és egyéni tevékeny­ségre mindkét miniszter utalt és igen helyesen. Utoljára is egy kormány nem tehet mindent. És a képviselőház el­lenzéke, mely a központosítási irány­zatokat ostorozza, igen különös jelét adja következetességének, midőn a kor­mányi tevékenység állítólagos hiányos­ságának megtámadásaival a közönséget épen arra szoktatja, hogy mindent a kormánytól várjon. Hát a kis­gazdák nem állíthatnak hitelszövetkezeteket? Hát az iparosok nem szervezhetnek anyag­beszerző szövetkezeteket? A kor­mány mindezeket elősegíti, de mozog­janak az érdekeltek is, mert nincs a világon kormány, mely mindenkinek sült galambot röpíthetne a szájába. Szapáry számokkal mutatja ki, hogy a kormány intézkedései következtében a közvagyonosodás emelkedett, az ál­lamháztartás mérlege s az állam hitele örvendetesen javultak. A közvagyonoso­­dást bizonyítja az is, hogy az 1881. óta eladott állambirtok túlnyomó részét nem külföldiek, hanem tősgyö­keres magyarok vették meg.Az egyenes adók 30 millió többletében pe­dig, melyet az idei előirányzat a mult éveikkel szemben felmutat, 11 millió önkéntes fejlődés útján állt elő. Az indirekt adókból befolyó jöve­delem emelkedése is a közvagyon os.- IRODALMI TÁRCZA. Petőfi jelszava. — Hat sorról hét czikk. — III. Már ezek után is alig vonható kétségbe, hogy Petőfi jelszava nem csak tudós experi­mentumhoz kiválóan alkalmas szemelvény, ha­nem egyúttal ritka élvezetet nyújtó, tőről metszett lyrai mű, a­milyen csak nagy köl­tőknek szokott sikerülni — és azoknak is csak különösen szerencsés órában. Hogy köl­tőnk művecskéje kétségenkívü­l csak vissza­­vonultságban átélt komoly, sőt döntő pillanat eredmény lehetett, az minden sorából kitűnik : zajos, vagy éppen víg társaságban, az ember nem igen szokott végperczeire gondolni, legalább ilyen szenvedélyesen bizonyára nem. Nézzük csak a világirodalomnak modern időkben, másik nagy lyricusát, akinek éppen ezért, mint versenytársának, nem csekély an­­tagonistája volt a magyar költőnk,­ nézzük Goethét, hasonló lelki állapotában merengve. Goethe is éppen 23 éves volt, mint a „Sza­badság, szerelem“ szerzője, midőn meg hason­lóit a világgal, nem tudva, mit válasszon ma­gának : szabadságot, vagy szerelmet? Ekkor úgy segített magán, hogy majd „elméletileg agyonlőtte“ magát­­a Werther keserveiben.) Ez a szer azonban távolról se volt az a ha­talmas és tartós talizmán, a­milyennek bizo­nyult a magyar költő életjelszava; mert alig múlt el egy decennium, már újból fel­támadt a régi baj, Weimarban, még­pedig erősebben mint valaha; újból Goethének a 23 éves Pe­tőfiéhez hasonló lelkiállapotában, csak azzal a különbséggel, hogy a Goethénél hét évvel idő­sebb báró Steinné nem volt ám az a „szép barna kisleány“, az erdélyi résiek határán lakó, „Hol a kék Szamosba tölti a Holdvilág az éjszakát.“ (I. a „Mi van innen távol“, ez. költeményt, mely ugyancsak abban, az idő tájban, mint az életjelszó 1846. deczember 5-én látott nap­világot.) És éppen az említett alkalommal, tör­tént az is, hogy Goethe, egy kirándulás al­kalmával, az udvari élet lelket ölő légköréből pillanatra félrevonulva, a Kickelhahn hegy csúcsán (Ilmenau mellett) fekvő vadászbódé deszkafalára egy éjjel, (1883. szeptember 7-én,) hevenyézte azt a piezi lyrai költeményét, me­­lyet „éj dal“ neve alatt bámul egész Német­ország és vele együtt a többi mivelt világ; még pedig különösen azért, mivel a­ rövidség remekének tartja. És valóban kurta és a mellett csakugyan tökéletes mű, mintha csak Petőfink szeme előtt lebegett volna, kinek azonban „szabad­ság, szerelem“-je még rövidebb, két egész sor­ral. Goethe költeménye később oda égett a kunyhóval együtt, miután hosszú ideig üveg alatt, mint szent ereklyét őrizték vala. Áll­jon itten egész terjedelmében, még pedig ab­ban az alakban, melyben a Goethe szülőhá­zában M. m. Frankfurtban székelő akadémia (Hochstift) naplójába régóta van iktatva (mely az utóbb — maga a költő „renovált“­a verzió után­­ készült fényképtől némileg elüt*): UAer allen Gipfeln Ist Ruh. In allen Wipfeln Spürest Du Kaum einen Hauch ! Die Vtiglein schweigen im Walde Warte nur balde Ruhst du auch! Ennek a kis darabnak égési hosszú történelme és külön irodalma halmozódot fel. (Masing egy teljes könyvecskét írt róla egye­dül.) D de ha igaz az a régi észrevétel, hogy minél őszintébb valamely érzület, annál keve­sebb szám szorul, akkor érdekes ellentétben áll — már külső terjedelménél fogva is — ez a Goethe-féle dal a Petőfi-félével. Ugyanis Goethe, világszerte bámult minden rövidsége mellett is, teljes 11 szóval többre szorult, mint a magyar költő. De ne felejtsük el, hogy ő akkoriban éppen 11 évvel volt ám idősebb is a „szabadság, szerelem“ szerzőjénél, kinek anya­­nyelve különben is sokkal tömöttebb, mert ez már megfordítva, sokkal öregebb a németnél. De minden egyéb tekintetben is, mily tanul­ságos az antiparellel, hogy ha p. o. csak a két­rendbeli darab igeformáit veszszük: Goethe: Petőfi: 2. ist 2. keil 4. spürest du 3. feláldozom 6. schweigen 5. feláldozom 7. warte 8. ruhst du Egy walzer és egy csárdás között nincs na­gyobb különbség, mint a­milyent ez a kis tábla tüntet fel. Goethe lyrájában ezen a tehát helyen nem hallunk még egy árva „Én“-t sem! S mégis „Én-költemény“, azaz lyrai legyen?.... Bizonyára, kedves olvasóm,­­ mint az a 3 rendbeli „Te“ (4, 7, 8) nem is egyéb, mint a persona secunda álarcza alatt fellépő “Én“, tehát senki más, mint az életsorsa felett töp­­renkedő — fiatal szeretője Báró Szefimének, —­­a nyájas olvasó bocsásson meg, hogy már másodízben hangsúlyozom a keresztleve­let : az irodalom-történelem és törvényszék fó­ruma előtt a kanabalis udvariasság szabályai az efféle kellemetlen, de szükséges kérdések alatt csorbát nem szenvedvén:) a 7 évvel idősebb menyecskének, kinek, midőn Goethe vele 8 évvel azelőtt megismerkedett, már 7 gyerme­ke volt. A költő tehát maga szólítja meg ma­gát, vagyis inkább az őtet körülvevő csendes természetnek „alig egy szellő“-jétől érintve, látszólag mintegy akaratlanul, a legnagyobb mérséklettel szólal meg : beszél mindenekelőtte minden egyébről, fák csúcsáról, esti szellőről, madarakról; csak arról hallgat mélyen, a­mi­től belsejében leginkább van áthatva: „én“ jé­­ről (azaz szerelméről és arról, a mi azzal őszi­ ­) L. Dr. Volger Berichte dos Freien Deutschen Hochstifts in Goethe’s Vatorhause 1881. p. 80.

Next