Magyar Polgár, 1885. július-december (19. évfolyam, 148-301. szám)

1885-11-08 / 258. szám

Tizen­kilenczedik évfolyam Előfizetési dijak: ...........................a frt. f0vra • ... 4 frt Mrfóra • / frt 60 kr egy nwa jennapi elárusitásra helyben, az eláru­­sitóktól vagy a kiadóhivatalból elvive. Egy szám ára 6 kr. Hirdetési dijak: négyszög centiméternyi tér ára 3 kr. v­árosok, kereskedők és iparosok árkedvez­­. «ben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. _ Uyl­tter «ora 26 krajczár. — 258. szám. Kolozsvár, 1885. vasárnap, november 8. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL ■.magyar polgári könyvnyomdája Belközép utcza 4. sz. Megjelenik mindennap, vasár- és Ünnepna­pok kivételével. Használatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közleménye nem közöltetnek. KOLOZSVÁR NOVEMBER 7. Apostolok.­ ­Ne kicsinyeljétek a néptanítókat“ Eötvösnek ezt a mondását sohasem volt jobb alkalom komolyabb figyelemre méltatni, mint épen napjainkban, midőn a művelődés fegyvereivel akarjuk meg­­vívni azt a nagy harczot, melynek ki­menetelétől államiságunk biztosítása függ. A művelődés fegyvereinek legnagyobb része a néptanítók kezébe van letéve. Abban a cultur-kü­zdelemben, melyet el­ső­sorban a hazafias szellem általános­sá tétele czéljából kell megindítanunk, a néptanítókra vár a legnagyobb feladat. Az ők hazafias és lelkes tevékenységük­től függ, hogy siker koronázza e törek­véseinket, vagy pedig tehetetlenségre le­szünk kárhoztatva azzal az áramlattal szemben, a­mely annál merészebb ellen­állást fejt ki, mennél nagyobb buzgóság­­gal igyekezünk aláaknázni az államelle­nes törekvések erődítményeit. Ebben a küzdelemben a néptanítók a közkatonák, de mindenike tábornokká válhatik, mihelyt tudatára ébrednek an­nak, hogy ezt a harczot tulajdonképen a közkatonáknak kell megkezdeniük és győzelemre juttatniuk. Magyarország, s különösen az er­­délyrészi néptanítóknak egyesülniük kell annak a közös feladatnak a megvalósí­tására, a­mely nem kevesebb a végered­ményében, mint egy­­ második hon­foglalás. Elődeinknek vitézsége megszerezte számunkra azt a földet, melyet a Kár­pátok bérczei vesznek körül, most ne­künk a kötelességünk feltétlen tisztele­tet biztosítani a magyar állameszmének azon a földterületen, a­melyet a ma­gyar vitézség szerzett meg a ma­gyarnak Ezen a területen lakó népek lelké­ben uralkodóvá kell tennünk azt a gon­dolatot, hogy ebben az államban csak jó hazafiaknak van helyük, s hogy mindazok, a­kiknek lelkét nem a hazafiság gondolata termékenyíti, nem kérhetnek részt az állam jótéteményeiből. Ezt a gondolatot a lelkek­be beol­tani a népnevelés feladata. Az el­ső lépés megtételéről van feltételezve a további fejlődés. A hazafias irányban megkezdett nevelés adja meg az alap feltételeit annak a fejlődési processusnak, a­melynek eredményétől a hazafiság esz­méjének állandó térfoglalása várható. A­ki a gyermek ébredő szívében hazafias érzelmeket tud fakasztani, a­ki az értelem első nyilvánulásakor a haza­­sság gondolatát képes uralkodóvá tenni a gyermek lelkében, az csak a néptaní­tó lehet. Ennek a lelkes és értelmes ve­zetése, hazafias oktatása tudja legélén­kebben megvilágítani a gyermekértelem előtt azon kötelességeket, melyeket a jó hazafiaknak teljesíteniük kell. Ha az első tanításban nincsenek meg a siker bizonyosságai, ha a néptanító csak ismeretterjesztésre, de nem egyszer­smind a hazafias szellem képzésére is tö­rekszik, akkor valódi feladatainak csak a kisebb részét oldotta meg. Az értelmi tehetségek fejlesztésével egyidejűleg a nö­vendék érzelmi világa megnemesítésének munkáját is el kell végeznie. A kétszer­kettő bizonyosságairól könnyen fel lehet világosítani a gyermekészt. A mathema­­tika és phisika, a történelem vagy a böl­cselet igazságainak megismertetése a ta­nító részéről csak kötelesség, a tulaj­­donképeni feladat még csak ezeken kí­vül van meg, s az a tanító, ki a felada­tokat nem látja meg, alig végez egyebet gépies munkánál. A lelkek felett megnyitni a hazafias kötelességek tárházát, a szívekben meg­dobogtatni a hazaszeretet érzelmeit, meg­­nemesíteni a gyermekkedélyt a honfiúi erényeket dicsőítő tanításokkal: ebben áll a tanítók valódi feladata, s ha ennek a feladatnak teljesítésére akarnak egyesülni, akkor apostolaivá válhatnak annak a mozgalomnak, mely újabban az erdélyrészi közművelődési egyletnek is életet adott. A nagyszebeni néptanítók testülete csak a napokban bocsátott ki egy lelkes hangon tartott felhívást az erdélyrészi tanítókhoz, melyben egy közös értekezlet eszméjét vetve fel, kérik, hogy a magyar nyelv s egyáltalán a magyar nemzeti mű­veltség terjesztésére testületileg szervez­kedjenek. Illetékes helyekről erre a hazafias felhívásra tudomásunk szerint semmi vá­lasz nem adatott. Nem szeretnék, ha ez a felhívás eredménytelen maradna, s épp ezért kívánjuk tanítóink s különösen a tanítótestületek figyelmét ismételten fel­hívni e kérdésre. Kolozs megye tantestületének a na­pokban tartott közgyűlésén szóba ho­zatott ez a felhívás, s a választmány­hoz tétetett át véleményadás végett. Meg vagyunk ugyan győződve arról, hogy a választmányban a legteljesebb méltány­­lattal fog találkozni a nagyszebeni kar­társak által megpendített eszme, de mi mégis óhajtottuk volna, ha maga a köz­gyűlés, bármily alakban, kifejezést adott volna azon elhatározásának, hogy az esz­mét nemcsak pártolja, hanem átveszi a vezérszerepet s minden lehetőt elkövet az eszme megvalósítására. Az ilyen természetű kérdésekben nincs szükség a hosszas vitatkozásokra. Ha valamely nemzeties eszme felvettetik, annak meg kell ragadnia a lelkeket, an­nak gyors tevékenységre kell sarkalnia a tetterőt már az első behatás alatt. A nagy elhatározások így szoktak megszü­letni. A tanakodás a bátortalanok eré­nye. Ezt a kérdést a leggyorsabb elha­tározással sem lehet elhirtelenkedni, sőt ellenkezőleg, akkor kell a tettre határoz­ni magát, mikor a gondolat először vil­lan meg. Az első hatás alatt. A lelkes példaadás általánosítja az eszmét, s ha épen a vezérszerepre hiva­tott testület kebelében tesz hódítást a lelkesedés, már ez maga félbiztosítéka a sikernek. A választmány ne késlekedjék az elintézéssel. A lelkes felhívásra adjon megfelelő és gyors választ. Mozgásba kell hozni az egész szervezetet idejeko­rán, a teendők felett aztán lehet majd tanácskozni akkor, midőn a néptanítók közös értekezlete összeül. A közművelődési egyesület is meg­kezdheti a jövő nyáron tényleges műkö­dését. Az első segélyt nyújtsa ez országrész néptanítóinak arra a czélra, hogy a nagy szünidő alatt, itt Kolozsvárt, mindnyájan összejöhessenek. Minden néptanítót el kell látni a szük­séges útiköltséggel. Az a pénz, mit az egyesület erre a czélra fordít, a l­e­g­g­y­ü­­mölcsözőbb befektetés. Ez bizto­san behozza a kamatokat a nemzeti művelődés ügyének sikeres szolgálata által. A tanfelügyelők a maguk kerületeik­ben nyerjék meg ez eszmének a tanító­kat. Készítsék elő az ügyet. Hívják fel az egyes tanítótestületeket, hogy a kö­zös értekezletre megfelelő javaslatot dol­gozzanak ki, hogy ez alapon a tanács­kozás bizonyos határok között és az irányadó szempontok megjelölése mellett sikeresen folytattassék. A közös értekezlet czéljául a nyílt felhívás különösen a felnőttek oktatását s a magyar nyelvi póttanfolyam általá­nosítását jelöli meg. Nézetünk szerint azonban ennél még messzebb menő czélt kell kitűzni, azt ugyanis, hogy az értekezlet állapítson meg módozatokat a hazafias szel­lemű nevelés egyöntetű szerve­zése tárgyában. Kezdje a tanító e munkát a gyer­meken, a­ki az első oktatást kapja tő­le. Ha a gyermek szellemi kiképzésével egyidejűleg a hazafias eszmék iránti fo­gékonyság is beoltatik lelkükbe, akkor kilátás lehet arra, hogy a következő nemzedékek, külön nyelvük és nemzeti­ségük daczára, feltétlen tisztelői lesznek a magyar állameszmének, s ha ez bekö­vetkezik, a néptanítók büszkén tekint­hetnek munkájuk sikerére, s viszont a nemzet a néptanítókra, mint a legnem­­zetiesebb ügy apostolaira. Mi hogy be is következzék, az ki­zárólag a tanítók lelkes és hazafias te­vékenységétől függ. p TÁR­CZ­A.______ A hullámok.­ ­ Majthényi Flórától — Giacomo viharedzett matróz volt. Körül­­adazta az egész világot, járt az egyenlítő alatt ,em­ egyszer látta a sarktenger jéghegyeinek Csipkézett csúcsait, midőn azok az éjféli nap Agarától halvány, rózsaszínű viszfényben égtek. Majd ismét a hajó zárkájának szűk abla­­kán tekintett ki, az immár hetek óta tartó sö­­p­érbe. Mit bámul úgy ? midőn nem láthat gyebet fénytelen, vak éjszakánál! Ki gondolná, egy ő enyhe ligetet, halászgunyhót, nőt és Termeket lát az Adria mosolygó partjainál. Az­­ otthonát. Mintha e tarka képektől, mint­­az a keble forró vágyától gyuladt volna meg egyszerre az égbolt: feltűnik az éjszaki fény, dí­r s­zínekben ázikaz, ég, sziporkáz s tün­ékenyével bevilágítja a hólepte jeges tájat, Azmarás hajót s a nesztelenül repkedő fehér Madarakat. Máskor viszont Giacomo, a déli öblök gyike felé hajóz. Csendes az éj, nagyok és fén­yesek a csillagok, a partról és szigetről fű­­téres virágok, óriás nagyságú sötétzöld leve­k­ C8*ingenek a vízbe. A hajó csendesen sik­­l a hullámokon, melyek aranygyűrűben mara­dnak el; mind messzebb-messzebb, egymás 7° végtelenül, mert újabbak és újabbak tün- e elő a hajó alól. . Giacomo a fedélzeten pihen , vastag ha- M a Parni-ja 8 kátrányos talaj a nyoszolyá­­hoz. Illatlanul bámult az égre s kezének ár- Akaval mérsékli a csendesen úszó hold, e az ban ?1US°k a feá eső fényét. Az árboczkosár­­talolni kezd a hajósfiú. Hangja epedő, vá­gyó, messzeható, s e dalra a zenét kedvelő del­finek előbukkannak a hullámokból s kísérik a hajót szakadatlanul, csak egyet-egyet len­dítve magukon, hogy el ne maradjanak. A dalra Giacomo is elmereng. Nem egy­szer hallotta e dalt a kékes, holdfényes Adri­án s újra megkapja s vagy látni az enyhe lige­tet, a halászgunyhót, nőt és gyermeket. Oda­­fönn az az égen, tündérfényben ég, a „Déli ko­rona“, az „Alderában“ s ennek szomszédságá­ból esett le éppen most egy ragyogó csillag a látkör mögé; talán éppen amaz enyhe ligetet, ama halászgunyhót kereste föl, odavitte a vágy! így képzeli Giacomo. De nem ily szép, nem ily csendes min­dig a tenger! Feneketlen örvényeiben a borza­lom, a kétségbeesés lakik. Sok élet, sok re­mény, sok ábránd, sok vagyon lett már ott el­temetve, s a hullám nem adja vissza zsákmá­nyát sem a könyörgőnek, sem pedig az átko­­zódva kétségbeesőnek. Midőn a sötét hullám szövetkezik a sötét felhővel, akkor a czikázó, piros villám írja az égre, a tenger borzasztó haragját s az emberek romlását. Giacomotól is elvett már sokat e zsarnok, habár az neki éve­ken át szolgája volt. Elvette r megtakargatott vagyonát, s gazdag reményét, szépen serdülő fiát, a­kit maga mellett oktatott, nevelt, hogy egykor, miként ő maga, viharedzett matróz le­gyen belőle. De éppen a vihar volt az, mely egy sötét éjjel dühöngése közben lemosta a fe­délzetről, egyetlen hullámmal, nyomtalanul. Azóta szegény Giacomonak bármely ég­alj alatt, bármely tenger fölött nem volt más gondolata, mint elmenni haza, a szép enyhe li­getbe, a kis halász-gunyhóba, neje és leány­kája vigasztaló körébe, hol begyógyulnak lel­kének sebei. Elhagyni a csalfa tengert, nem szállni so­ha többé ragyogó tükrére, elvonulni a száraz­földre, hol megszűnik hatalma­s biztosságban lenni ezután szeszélyeitől és csapásaitól. Addig vágyta ezt Giacomo, a­míg egy napon a gondolat kivitellé, az ábránd valóság­gá lett. Elvonult az enyhe ligetbe, kifeszítette há­lóját a gyepre, karjaiba vette kis leányát, s mutatta neki a halász-gunyhó kékes, bodros füstjét, míg jó neje a vigan lobogó tűz körül foglalkozott. Békén élt éveken át, sebei enyhültek, vagyona gyarapodott, leánykája gyönyörűen fej­lődött, s Lű neje nem győzte mondani, hogy ime­­n ki nem száll tengerre, nyugodtan élhet, mert nem tarthat annak csapásaitól. A pihenő matróz tekintete hóhegyek he­lyett a partszéli elmosódó kékes hegylánczon pihent, mely fölött a hószinű szakadozó fel­hők úsztak és enyésztek el csendesen, mintha az egykor látott, jeges, dermedt vidék tünékeny múló álma, fölcsillanó emléke lenne az egész tünemény. A csillagos esték enyhe sugárral, itt is fölkeresték őt. Csakhogy e csillagok sokkal kisebbek valának, sokkal távolabbaknak tet­szettek. Fényük a délieknél homályosabb volt, de otthonos, megszokott, mely nem költi fel a vá­gyat a kétes távol után, hanem bizalmasan le­köt, mint az otthoni békés halász-gunyhók évente kivilágított ablakai. A déli növényzet fűszeres leveleinél, égő színekben pompázó virágainál kedvesebb volt neki a parányi nefelejts, a szerényen megvo­­nuló ibolya, vagy a tavaszt hirdető sárga szir­mú kankalin, mert jól ismert, emlékeztető il­latot leheltve a tájra, egyúttal regét is mon­dottak neki rég lefolyt napokról, a boldog gyermekkorról . .. míg végre a nap- és vihar­­barnította arezon végigfolyt a megindulás csil­logó könnye. Ily harmatot nem bitt volna fa­kasztani egész kelet és dél valamennyi csodás virága sem. E meghitt virágoktól környezve, az öböl biztos partján állt a kis gunyhó csendesen. A kis kert végéből termékeny gyümölcsfák hin­tettek rá enyhe árnyakat; körül röpkedtek a tarka pillangók s védték a parti sziklák, mint az odaépitett fecskefészket, egy kőfeszület lá­bainál. Napszálltakor künn ült a család. A gyer­mek a sós fövényben csigabigát keresett, az anya szorgalmasan font, Giacomo pedig hálót foltozott. A béke és nyugalom párája lengett az egész vidéken s ábrándozásra hangolta a sziveket is. A nap vérpiros tűzgolyója a ten­gerbe merült. Giacomo mosolyogva sóhajtott föl: „Igazad van, Teresa, boldogabb, a­ki el­­vonultan él, a­ki nem száll tengerre, mert nem félhet annak csapásaitól!“ S miután feleségének egyetértőleg mo­solygó szemeibe tekintett, önkénytelenül követ­te figyelmével a nap egymásután kihunyó pi­ros küllőit. Gyakorlott szeme egyszerre távol, igen távol egy közeledő parányi sötét pontot, egy vörösesbarna felhőt vett észre, mely kife­­szített vitorlához hasonlóan úszott az égen. „Menjünk be Teresa — szólt a hálót összeszedve — zárjuk be jól a kunyhót, az éjjel igen nagy vihar lesz !“ Mire Teresa keresztet vetve magán, ek­ként szólt: „Kegyelmezz Isten azoknak, a ki­ket a tengeren talál!“ s megfogva kis leánya kezét, bevezette a hajlékba, melyet biztosan elzártak, elreteszeltek a vihar elől. Odaben vigan égett a tűz, Giacomo szen­dergő kis leányának mesélt félig regét, félig valót a messze­ látott vidékekről. A gyermek szempillái nehezedtek, a mesélő szavai foko­zatosan haltak el, míg a jó Teresa imádkozva hajtotta fejét nyugalomra. Odakünn fölszabadult a vihar, tombolt, csattogott, a tenger zengett, zúgott, sivitva csapdosta hullámait s úgy tetszett, mintha szám­talan orgona dörögne valahol a légben fölsége­­sen és mégis borzalmasan. A gyermek angyalokról és zenéről álmo­dott, anyja ösztönszerüleg szorította őt álmá­ban keblére. Csak Giacomo nem hallott, nem látott semmit. Ö rég megszokta a vihar tombo­­lását. Mikor legkevésbbé sejtjük, akkor jőnek a csapások, az élet tengerének hullámai! Egyszerre hatalmas lökést érzett,­­ mind­járt ezután egy nedves, puszta sziklán találta magát. A rohanó, szakadozott felhőkből kibuk­kant a hold, a vihar csendesült, mintha immár elérte volna kitűzött czélját. Giacomo körültekintett. Ismeretlen, pusz­ta partvidék terült szét előtte, csak a sértet­lenül fennálló kőfeszületről tudta, hogy ott teg­nap még békés kunyhója állott. S most? ... Egyetlen hullám elmosta a virágos kertet, kuny­hót, nőt és gyermeket! . . . Giacomo könnytelen szemmel, összekul­csolt kézzel rogyott a kőfeszület lábaihoz és öntudatlan kétségbeeséssel rebegte: „Oh, az élet nagytengerének hullámai elől nincs menekvés. Megtalálnak azok bárhol, s a sors a legnagyobb elvonultságban is ránk méri csapásait. Isten, irgalmazz szegény szívemnek!“ A miniszterelnök jubileuma. Udvarhely­­megye f. hó 5-én tartott őszi közgyűlésén Tö­rök Albert alispán szépen indokolt indítvá­nyára egyhangúlag elhatározta, hogy Tisza Kálmán miniszterelnöknek tíz évet meghaladó parlamentáris kormányzata alkalmából állam­­­­férfiúi érdemeiért méltó elimerését, jövőre pe­dig személyéhez rendíthetlen bizalmát és ra­gaszkodását feliratilag fejezi ki. A­­­elegatiók. A magyar delegatió pén­teken délelőtt 10 órakor tartotta második nyil­vános ülését. Elnök: Haynald Lajos bibornok­­érsek ; jegyzők : Rudnyánszky József b. és He­gedűs Sándor. Jelen voltak : a közös kormány részéről Kálnoky gr. külügyminiszter, Bylandt- Rheidt gr. hadügyminiszter, Kállay Benjamin közös pénzügyminiszter, Steineck b. tengeré­szeti főparancsnok, Mérey osztályfőnök, Lam­bert vezérhadbiztos, Szögyény külügyminiszte­ri első osztályfőnök, Deil’Adami sorhajóhad­nagy, Barkássy törzskari őrnagy, továbbá Fal­ke és Tallián ; a magyar kormány részéről Ti­sza Kálmán miniszterelnök, Orczy Béla dr. és Szapáry Gyula miniszterek. A jegyzőkönyv hi­telesítése után Tisza Lajos gr. bemutatja a hadügyi albizottság jelentését a hadügyi költ­ségvetés tárgyában, mely a csütörtökön tartan­dó ülés napirendjére tűzetik ki. Erdődy István gr. a tengerészeti és Harkányi Frigyes a pénz­ügyi albizottságok jelentéseit nyújtják be, me­lyek a hadügyi albizottság jelentésének elinté­zése után fognak tárgyaltatni. Wodianer K. be­mutatja a delegátió költségvetését és a nyom­dával kötött szerződést, melyek elfogadtatván, az ülés véget ért. Az új ipartörvény. A szegedi ipartestület rendkívüli közgyűlésén elhatározta, hogy a jö­vő évre Szegedre országos iparosgyűlést hív egybe a végett, hogy abban az új ipartörvény legérezhetőbb hiányai megbeszéltessenek s azok­nak pótlására és a legégetőbb iparügyi bajok orvoslására a kormány és törvényhozás felke­ressék. Az országos nagygyűlés előkészítésére és programmjának megállapítására nagyobb bi­zottság küldetett ki. Az örökjogról szóló törvényjavaslatot — mint a Jogtud. Közlönyben olvastuk — jelen­leg az enquéte albizottsága tárgyalja. Ezen al­bizottság feladata: a javaslatot szövegileg vég­legesen megállapítani oly módon, hogy az, mint részleges javaslat, az országyűlés elé terjesz­tessék. A bizottság tagjai: az igazságügymi­­niszter elnöklete alatt Szentgyörgyi Imre, Apáthy István, Czorda Bódog, Teleszky István A román külügyminiszter lemondása Campineanu külügyminiszter benyújtotta le­mondását. Tárczáját ideiglenesen Bratiano mi­niszterelnök veszi át. Zsidó hírlapírók kiutasítása Romániából A román kormány által kiutasított 9 zsidó­hírlapíró ügyét a Pol. Rorr. bukaresti jelenté­se szerint, nem lehet antiszemita irányzat je­léül tekinteni, hanem csak azon körülmény következményének, hogy a zsidó agitáczió Ro­mániában oly eszközökhez is nyúlt, a­mely egyúttal a szuverenitási jogok becsmérlését is jelenti. A kormány azt állítja, bizonyítékai van­nak, hogy egyesek aláírásokat gyűjtöttek egy a berlini szerződést aláírt hatalmakhoz inté­zendő panaszlevélre. Armand Lévy franczia kommünard egy negyed év előtti megérkezése ugyanis a román kormányt bizonyos irányban való kutatások indítására bírta, s ennek kö­vetkezménye gyanánt lehet tekinteni a sokat emlegetett kiutasításokat. A román kormány csak példát akart mutatni, s a további kiuta­sításról keringő hírek alaptalanok. Lengyel fölkelés Oroszországban. A len­gyel lapok a következőket közük: Pilsno nyu­­gat-galicziai kerület számos községében a len­gyel parasztok közt az utóbbi napokban az a hir terjedt el, hogy Oroszországban lengyel fel­kelés tört ki s már 10,000 felkelő van útban Galiczia felé. A parasztok kaszákkal és vas­villákkal felfegyverkezve az erdőkbe siettek, hol hir szerint már sok felkelő rejtőzködött és intézkedéseket tettek a zendülők benyomu­lása ellen. A felizgatott kedélyek megnyugta­tására a tarnovi csendőrkapitányságnak nagyobb csapatokat kellett küldenie a helyszínére. A hírt az idézte elő, hogy a lelkészek a lakossá­got gyűjtésre szólították fel a Poroszországból kiutasított lengyelek érdekében. Kolozsvár feladatai. B­á­n­f­f­y Ádám báró, lapunkban csak most közölt érdekes czikksorozatá­­ban mellékesen egy oly kérdést vetett fel, mely nemcsak szorosan véve váro­sunkat, hanem általában az egész régi Erdélyt s ebben a magyar kultúrát és állameszmét is a legközelebbről érdekli. E kérdés Kolozs­vár jövő hivatá­sára és feladataira vonatkozik. A nemes báró erre abból az al­kalomból terjeszkedett ki, hogy szerinte Kolozsvár a lóversenyek és az állatkiál­­­tások emelkedése érdekében nem hoz elég áldozatot s általában arra a végkövetkez­tetésre jut, hogy városunk keveset tesz központi jellegének megóvása- és na­­gyobb mérvű kifejlesztése-, a vidéki elem minél gyakoribb bevonása- s ezek által hatásának előmozdítása végett. Szóval, hogy Kolozsvárnak nincs külpoli­tikája. Bizonyára van a báró úr fejtegetéseiben sok helyes és igaz. S különösen a­mi e végkövetkeztetést illeti, azzal — mint akkor is megjegyeztük — általánosság­ban egyetértünk. Vannak azonban e kér­désnek oly oldalai és részletei, melyek­nek megvilágítása okvetlenül szükséges, mert különben a viszonyokkal ismeret­len távolibb szemlélők előtt Kolozsvár hírneve forog koczkán. Mi mindenek­­fölött az igazság és a való megállapítá­sát tartjuk szem előtt, tekintettel levén

Next