Ilia Mihály - Péter László (szerk.): Juhász Gyula válogatott művei - Magyar Remekírók (Budapest, 1981)
1923
816 Juhász Gyula kori egykori mumusát), előbb könyv nélkül emlékezett, azután a noteszből ellenőrizte, amit mondott. Nem tévedett semmiben. Én magam nem tanítottam Zoltán osztályában, deismertem őt. Ernyősi volt a direktor akkor. Szerettem volna tanítani Petőfi Sándor gyermekét (így mondotta), de én csak az alsóbb osztályokban voltam oktató. Lázár György együtt járt Zoltánnal. Nem csapták ki Petőfi Zoltánt, ő maga ment el, vitte a vágya, színész akart lenni. Azt tudom, hogy a Serház utcában volt koszton, talán a Szűcséknél? Nem? Igaz, Szűcs a maga apjának az első apósa volt, az Illésnek, jó ember volt, tanítottam. Meghatottan búcsúztam el akkor (bizony örökre) az öreg kegyes oskolabéli szerzetestől, aki egy régi diákra emlékezett, olyan gondosan és pontosan, mint a jegyzőkönyv, amelyet ötven év előtt ő szerkesztett az ódon iskola ügyeiről. A szegedi piaristák tehát egészen ártatlanok abban, hogy a vén diák egy napon elballagott, se szó, se köszönés, Dugonics városából. Nem volt abban hibás senki, a fátuma vitte. * Nagyapám a halála előtt néhány elmosódott sor írást adott át nekem, Zoltánkáról volt följegyzéseit. Ezekben egy lényeges és jellemző vonás valóban Petőfinek a fiára vall. A nemes és szabad királyi város akkori polgármestere többször elküldötte a hajdúját a Serház utcába, hogy ebédre invitálja Zoltánt. De ő ilyenkor büszkén és makacsul visszautasította a meghívást azzal, hogy Petőfi Sándor fia nem szeret nagyurakkal egy tálból enni. (Hát hiszen úrnak igazi úr volt az a polgármester, de viszont embernek is ember: öreg Taschler József.) Ez a dac mégis csak valódi Petőfi-gesztus, de amíg Sándor királyokkal, miniszterekkel és tábornokokkal éreztette a haragját és gőgjét, amely utolsó évét az üldözött nemes vad életévé tette, addig Zoltánkának már nem ma-