Ilia Mihály - Péter László (szerk.): Juhász Gyula válogatott művei - Magyar Remekírók (Budapest, 1981)
1927
936 Juhász Gyula A virrasztók döbbenetes és dacos sorait. A halál és végtelenség legnagyobb magyar lírikusának emléke új erőt ad ma nekünk, hogy higgyünk, csak azért is és mégis higygyünk a magyar lélek halhatatlanságában és a magyar élet végtelenségében! Délmagyarország, 1927. január 16. CHAPLIN BÚJA Van-e, ki e nevet nem ismeri? - kérdezte a múlt század negyvenes éveiben Petőfi Sándor egyik kedvesen rakoncátlan versében, amelyet Megyeri Károlyról, a nagyszerű magyar komikusról, korának dédelgetett kedvencéről írt. Valóban, Megyerit mindenki ismerte akkor Pesten, aki csak színházba járt és újságot olvasott, az arszlánok és suszterinasok, a delnők és varróleányok, főúr és pór, gazdag és szegény egyaránt hálásak voltak a legnagyobb földi jóért, amit ő kéretlenül és számlálatlanul adott, a mosolygásért és a kacagásért, amelyeket az ő jóízű mókái fakasztottak. De Megyeri Karcsi csak egy szegény és árva nemzetnek jótevője és vigasztalója volt, akinek híre, neve nem terjedt túl a négy folyam és hármas hegy határain. Lehetett nagy művész, egyetlen és csodálatos, elszállt nevével az idő hajója, mint ahogy a színész sorsáról megint csak Petőfi énekelte. Ellenben Charlie Chaplin, a nagy Amerika, a tündéri Hollywood és velük együtt az egész művelt és műveletlen világ nevettetője és kacagtatója, földünk legeslegelső bohóca, az aranyos és mély kedélyű mulattató, akinek a nap minden órájában a föld minden zugában milliók hódolnak, vajon ez a Chaplin a hálának és a szeretetnek milyen tömérdek kalóriáját érezheti, amint feléje sugárzik hegyeken és tengereken keresztül, öt kontinensen át? Az ember azt gondolná, hogy ő a legboldogabb ember mindnyájunk között, ő, a legnagyobb boldogító! Milyen