Szalai Anna (szerk.): Századvég 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1984)
Justh Zsigmond: Fuimus
Fuimus 327 el valami olyat, ami őket előnyös színben tüntette volna föl. - Elmegyek akkor. Az Aut szeretem,a bécsi parkokat még inkább. A fák, mezők, ifjúságomra emlékeztetnek, de ah! - sóhajtott komikusan. - Hagyjuk ezt. Majd vetek nektek kártyát. Hisztek a kártya igazságában? - Ha a néni úgy parancsolja! - felelt Gábor mosolyogva. - No, nézzék, a két fiú nevet. Nem szabad nevetni... hisz a kártya csak komoly dolgokról beszél. Élet és halálról, szerelemről. Igen, a szerelemről is. - Ezzel hamiskásan hunyorgatva, a batisztkendőjével meglegyintette Gábor arcát. - Szeretlek, Gábor... apádra emlékeztetsz. Apád meg sok mindenre! No, de hozzátok csak el a kártyáimat, ott vannak az üvegszekrény párkányán. Úgy... ott az a csomag a Napóleon császár szobra mellett. Tudod-e, hogy kicsibe múlt, hogy Napóleon unokahúga nem lettem? Nem tudjátok? Nos, egy kis Bonaparte, a fenséges főhercegnő, Mária Lujza útján - ezzel kissé felemelkedett székéről, s bólintott fejével egyet - magyar vagy osztrák grófnét akart feleségül. Nem tudom melyik, de tudom, előttem Artemséknél is kopogtatott... kikosaraztuk. - És miért? - Mit gondolsz, csak nem megyek én egy kis korzikai polgár unokájához. Hogy esetleg majd ne járhassak a bécsi udvarhoz, mint madame Bonaparte... Mi jut az eszedbe? -De hát akkor néni miért tartogatja még mindig a császár mellszobrát? - Ez más, ez emlék, azokra az időkre emlékeztet. Meg... - tette hozzá hamiskásan nevetve - a férjemtől kaptam... Ezzel a szoborral bosszantott mindig. Azt is mondta, ha gyermekünk lesz, Napóleonnak kereszteltetjük. A gyermek nem lett meg... A férjem meghalt... Csak a szobrom ne törjön össze. Kétszer-háromszor köhintett, egyik kezével a fejkötő-