Szalai Anna (szerk.): Századvég 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1984)
Justh Zsigmond: Fuimus
254 JUSTH ZSIGMOND 1 - Aztán hogy neveznek? - Miasszonyunknak. Sohase neveztek másképpen. Egy dajkám nevezett így, még kisleánykoromban, nagyon komoly kis teremtés voltam, kiérdemeltem az elnevezést. Különben matrónájuk is vagyok, van vagy húsz keresztgyerekem, az Álgyoséknál csak a múltkor voltam a puszitán, nyoszolyóleány is voltam már ugyanannyi helyen. El is járnak hozzám mind. Ismerem őket, amióta élek, ahány hajadon leány van a faluban, mindnek ismerem a szíve titkát. El is járnak hozzám, akár a tiszafüredi paphoz. - Menjünk a faluba. Hadd lássam Miasszonyunkat a maga helyén. Egy fasoron haladtak végig... Erzsébet elragadóan nézett ki a hatalmas fák alatt. Nyitott haját, nagy szalmakalapját bearanyozták a nap sugarai; könnyű, fehér ruhájában, virágokkal kezében olyan volt, mintha maga a tavasz szállott volna le a földre, az Istenáldta, virágfakasztó, szerelmet ébresztő, dicsőséges tavasz! Amint így könnyű léptekkel elhaladt Gábor oldalán, annak egyszerre az jutott eszébe, hogy e leány illenék a legjobban Lőrinchez. Az ő édesanyjának legméltóbb menye lenne ez ártatlan arcú, nyugodt, összhangzatos fiatal leány.... 17 Mintegy negyedórás gyaloglás után a falu alá értek. „Miasszonyunk, gyere be hozzánk!” - kiáltotta egy gyermek az egyik kukoricaszár fedelű kis házból. Pár pillanat múltán a házat lakó egész család kijött, s körülsereglette Erzsébetet. Mindegyikhez volt nyájas szava, mindegyikkel érdeklődéssel beszélt. Behívták a házba. Ott, a tiszta kis szobában leült a tulipántos padra, s ölébe ültetve az egyik kicsiny, még alig beszélő gyermeket, becézni kezdte. - Hát, Pista, hogy van a „gyí lovam”? - A gyermek.