Szalai Anna (szerk.): Századvég 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1984)

Justh Zsigmond: Fuimus

278 JUSTH ZSIGMOND már, édes öcsénk. Öregek lettünk, én is, nénéim is, rászoktunk már erre az élettel homlokegyenest ellenke­ző egzisztenciára. Nem tudnánk már ellenni mindenna­pi apró bajaink nélkül. Csak a Lizi szokta koronkint azzal fenyegetni az öreget, hogy hazamegyünk bátyánk­hoz, a Lóri meg, hogy klastromba megyünk. A Lizi fenyegetése diplomatikus, az hat rá, ettől tart. Csak a gyűlölt Kázmérhoz ne... A Lórién csak nevet. Bánná is ő, ha ma felfordulnánk mind a négyen. Folytatta volna tovább, de egy fordulónál szembe találták magukat Adelgundával, ki úgy látszik a távol­ban követte őket, attól tartva, hogy a Márfay leányok legfiatalabbja valami olyat talál mondani a fiúknak, s kivált Gábornak, ami őreá „hamis” fényt vethetne. Amint Stefi meglátta Adelgundát, hirtelen meghaj­totta magát a két fiú előtt, de olyan mélyen, hogy szinte eltűnt buggyos szoknyáinak tengerébe, aztán sarkán fordult, s kicsiny, aprózott léptekkel a kastély felé tipe­gett. - Sie hasst mich die kleine. Sie möchte mich umbrin­gen! - sipította Adelgunda, még sárgábbra válva, mint amilyen azelőtt volt. Gábor egy pillanatig utána nézett, aztán pár percig kedvetlen arccal még hallgatta Adelgunda szitkozódá­­sait. - De nem vagy fáradt, én szívesen pihennék egy kicsit - fordult Poldihoz. - Korán indultunk el Dániáról... Merre van a szo­bád? A két fiú összenézett, megértették egymást. Elbú­csúztak Adelgunda kisasszonytól. 23 Poldi szobája helyett - amint Adelgunda letűnt a láthatárról - az erdő felé mentek. Lassan, szótlanul haladt a két fiú, mint akiknek igen sok elmondanivalójuk van, s nem tudják, hogyan kezdjenek hozzá.

Next