Szalai Anna (szerk.): Századvég 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1984)
Justh Zsigmond: Fuimus
286 JUSTH ZSIGMOND hoz. Ezt tudtam. Nos, a címerünkért, a családfánkért... érted? Ezzel hangosan nevetni kezdett, de úgy, hogy azok a tartliasztalnál visszafordultak, és Niki bácsi rikácsoló hangján odaszólt nekik: - Hej, de vígan vagytok! Ejnye, Lizinkó, ne forgasd el a Gábor fejét. - És így Lizinkából Lizinkót kanyarított az öreg. -Játszunk, bácsi, játszunk a Gáborral. Mesét mondok neki a cicáról meg az egérről. Értesz? - folytatta halkan. - Nem tűröm, hogy elvedd azt a leányt. Számító, mint az apja, hideg, okos. Olyan farkasfajta. De üvöltése mézesmázossá válik, ha egy falat kenyérről van szó. Vigyázz, fiú, vigyázz! Ti olyan lágyak vagytok, mint a Márfay fiúk. Olyan volt boldogult édesatyád is... ne mozdulj... szerettem, tiszteltem. Lehetett volna nagy ember is belőle, csak lágy volt, nem a küzdelemre született. Kitekerték a nyakát... Ilyen lágy bolond a Kázmér, kit életében az atyja vezetett az orránál fogva, halála után meg elbutult, nem látott többé tisztán, ilyen lágy, de még lágyabb, hisz ez már nem is agyag, csak sár, a Niki bácsi. Csak mi, Márfay lányok, csak mi vagyunk férfiasak, csak mi tudunk akarni, igen, én! - és sovány, kiaszott mellére ütött. - A tót faj asszonya erős akaratú... Én, ahogy engem itt látsz, harminc éve vagyok háborúban azzal a személlyel. Védem magamat és a húgaimat a körmöm szakadtáig, életre-halálra. Ha én nem vagyok, már rég kilökött volna a vén vakond az utcára. Ezerhatszáz forint a négyünk apanázsa, ezzel éhen halnánk négyesben. De nem bír velem, nem is fog. És ez a harc, ez az életcélom, ez tartja bennem a lelket, ha ez nem lenne, már rég beléfordultam volna a síromba. Értesz hát? Hová bámulsz? Nézz reám. Értesz? Gábor lekonyult fejjel hallgatta. Úgy érezte, mintha egy koporsó födelét nyitották volna fel előtte, úgy hatottak rá a Lizi szavai. - Látod, néném, igazad volt, s nem is volt igazad...