Szalai Anna (szerk.): Századvég 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1984)
Justh Zsigmond: Fuimus
368 JUSTH ZSIGMOND tartottam volna, ha komoly szándékaim lettek volna vele?... Hogy szeretem, arról nem tehetek. Édesatyám végrendelete megtanított a megismerésre, szeretem őt, szeretem minden hibájával, amelyet tisztán látok, szeretem kételkedve benne, szeretem ostobán, bolondul... De nem veszem el! - Édes fiam - s az öreg asszony boldogan átölelte fiát, és hosszan átölelve tartotta, nem is álmodva, hogy a nagy veszedelem nem erről az oldalról fenyegeti, nem is álmodva, hogy az a másik, ki előbb cserkészni ment, most ott ül egy nagy tölgyfa alatt az erdőben, és sápadtan néz bele a puska csövébe... Majd felszökell, s odadől a nagy fa törzséhez, és megcsukló hangon zokogni kezd... Zokogó, csukló hörgése betölti az erdő nyugalmát. Este Gábor bement Lőrinchez, ki pedig egész vacsora alatt nem tekintett reá, és vacsora után kisiklott a biliárdszobából azon ürügy alatt, hogy a titkárjával van dolga. Lőrinc kíváncsi arccal felkelve ágya mellől, hol gondolatokban merülve ült, fogadta. - Parancsolsz valamit? - kérdezte reszkető hangon. - Édesanyámmal beszéltünk egy fontos témáról, azt akarom közölni veled. - Ülj le, öregem... Nem vagyok fáradt, örülök, hogy bejöttél - mondta zavartan. - Lollyról beszéltünk vele - mondta Gábor hirtelen, s Lőrinc szemébe nézett. Az elveresedett, a mellette levő asztalról gépiesen vett fel egy pohár vizet, s lehajtotta. - Lollyról? - kérdte aztán közönyös hangon. - Igen, Lollyról, édesanyám beszélt róla. Szívemhez szólott, megmagyarázta végtelen bölcsességével, hogy mit ér, s elém tartotta jövőm tükrét, ha elveszem. El-