Szalai Anna (szerk.): Századvég 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1984)
Justh Zsigmond: Fuimus
374 JUSTH ZSIGMOND - Lolly, Lolly... bocsásson meg - kiáltott Gábor a kétségbeesés hangján. -Az Isten áldja meg... felejtsen el... ezt kívánom magának csak. És elvágtatott, ott hagyta Gábort egyedül. De egyedül egy élet folyamára, kifosztva családjától, elvéve életcélját, jövőjének minden útját eltorlaszolva, ledobva a mélységbe, könyörület és szánalom nélkül... Gábor hazaérve bezárkózott, így hát vége mindennek. Hiszen mindenképp a lehető legrosszabbul, legügyetlenebbül cselekedett. Nemcsak hogy szerelmét, mely - ó, emberi szív rejtelmei! - most sokkal nagyobb intenzivitással ébredt fel lelkében, vesztette el, hanem testvérét is. Hogy lépjen most már Lőrinc elé? Hogy magyarázza el neki, hogy nemcsak az önmaga, hanem az ő érdekében is így kellett hogy cselekedjen. Ha nem szól, minden önmaga ellen beszél, ha szól, önmaga. Mit tegyen?... így tehát már többé Lőrinc szerencsétlen szerelme ellen nem dolgozhat. Nincs joga hozzá. Hiszen megkérte, így méltán azt vethetné szemére: - Azért beszélsz szerelmem ellen, hogy egyszer még te vehessed el, így hát még testvérét se tudta megmenteni. Megmenteni!... Elvesztette, hisz ő az oka, hogy így a pusztulás ösvényére lépett. És ő akarta volna egész törzsét, ezt az egész társadalmat itt megmenteni?!... Gyenge báb, érzi, olyan, mint Niki bácsi vagy akármelyik közülök. Nincs erő, energia benne... Életképtelen ő is és vele a többiek.