Szalai Anna (szerk.): Századvég 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1984)

Justh Zsigmond: Fuimus

386 JUSTH ZSIGMOND monikus a nyelve, az észjárása, a filozófiája, még a vallá­sa is... Ezért jó itt, nagyon jó. De azért Gábor csak pár napig maradt. Mind jobban áthasonulva magyarrá, „túrán” lett belőle, mint ahogy Ádám szokta mondani. Szeptember elsején aztán haza­utazott Kálnára, hol még Lőrinccel akart házassága előtt találkozni. Ádámék három nappal az esküvő előtt egye­nesen Újvárra készültek, ott fognak majd találkozni. 17 Ahogy Kálnára ért, egyenesen édesanyjához ment be, Lőrinc éppen cserkészni volt. Ott ült Nifforné a kis dolgozószobában, előtte a szokott hímzés, körülte min­den kedves tárgya. Arca is derültnek akart látszani, de azért szemem­ hosszú fátyol. Látszott egész lényén, hogy szenvedett. Soká, némán ültek egymással szemben. - Szeretted? - szólalt meg egyszerre édesanyja. - Na­gyon? - Szerettem, de már nem szeretem - mondta Gábor a meggyőződés hangján. És az anyja szemében egy pillanatra az öröm fénye csillant meg. - Én... - s most arcára ismét fátyol borult - tulajdon­képpen örülök a házasságnak. Lolly okos leány, sokat látott. Eleget járt a világban arra, hogy most már kipi­henje magát. Szereti is Lőrincet - s ismét fiára nézett -, így hát végre is nincs okom, hogy ellenezzem a házassá­got. Meg akarta szeretni mindenáron a fia jövendő felesé­gét. - Igazad van, nincs okod. - És... te? - Én sem ellenzem. Én- se szót önkénytelenül hang­súlyozta - úgyse vettem volna el. - De hisz - vágott szavába anyja.

Next