Szalai Anna (szerk.): Századvég 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1984)
Justh Zsigmond: Fuimus
388 JUSTH ZSIGMOND mindketten belemelegedtek, s midőn Lőrinc valamivel vacsora előtt megérkezett, már a legbensőbb beszélgetésben találta anyját és féltestvérét. 18 Vacsoránál aztán mind a hárman oly derülten, oly nyugodtan beszélgettek, mintha semmi se történt volna. Édesanyjuk elmondta a vidék összes történeteit. Többek között Niki bácsi legutolsó históriáját, ki a vén Pétert, ki már harminc éve volt nála mint vendég, miután az vesebajt kapott, kitétette a kastélyból, megtiltva a háziaknak, hogy róla beszéljenek. - Ha meghal, akkor se szóljatok, nem szeretek halálozásról hallani - mondta a modern Szardanapallosz. És valóban, az öreg házibútor egy kis kerti házban, tökéletesen elhagyatva nyavalyogta végig a veszedelmes baj minden fázisát. Végre, hogy kigyógyult, bevonult vissza a kastélyba, s csak úgy tartóizott első este „spektábilis” barátjával, mintha semmi, de semmi se történt volna. A betegségről még szót sem ejtettek. Vacsora után az öregasszony hamar visszavonult, egyedül hagyta a két fiút. Lőrinc nagy udvariassággal halmozta el bátyját. Mindenféle kis dologban kedvében járt. Mosolygott is, szemeibe is nézett, de csak nem volt vele szemben olyan, mint azelőtt. Lőrinc szobájába mentek. Gábor úgy érezte, meg kell neki mondani, hogy lelke mily átalakuláson ment át az utolsó hetek alatt. Hidd el, nem szeretem már Lollyt, szavamra, nem szeretem. A „hidd el” s a „szavamra” sok volt... többet mondott neki (mint annyiszor), mint kellett volna. Lőrinc nem hitte el. - Hiszem, édes bátyám, hiszem... - mondta, de hangjából kiérezte Gábor, hogy nem közvetlen az, amit mond.