Szalai Anna (szerk.): Századvég 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1984)
Justh Zsigmond: Fuimus
398 JUSTH ZSIGMOND - Mit neveztek ti turáni kultúrának? - kérdte Lolly. - Az egyensúly kultúráját. Azt, ami a túlságossal, az affektálttal ellentétben áll... olyan antiszociális valamit. .. de ezt a hazai szénát csak magyar ökör emészti meg. A magyar puszták terménye! - A kék virág azért a ti becsületes pusztátokon csak nem nő. - Nem, nálunk nem, csak a bolondítóhoz nyúlunk, ha ilyen táplálékra van szükségünk - mondta Poldi ártatlan arccal. Lolly egyik szempillája megrezdült, de azért mosolyogva fordult Gáborhoz. - S maga szereti az Alföldet? - Azt hiszem, ez az igazi Magyarország. - De magyar lett kozmopolita létére! - Tán épp azért lett az - mondta nyugodtan Erzsébet. Lolly ránézett nyugodtan. -Nagyon értem az Alföld szerelmét, Gábor szereti most a vadvirágot, mert azelőtt csak gardéniát tett a gomblyukába. - Szeretem, ami igaz... sógorasszony, ugye megengedi, hogy már így nevezzem. - Lolly átadta egyik piros szegfűjét Gábornak... s Lőrinchez fordult. - Lássa, már sógorozunk. Barátságunkat ápoljuk... bár igazán szükségtelen, hisz úgyis oly erős, ugye Gábor? - Mint ez a virág? - Ez a virág - szólt közbe Poldi -, én ismerem ezt a virágot, ez egy spanyol szegfű, kétszer virágzik... de röviden - mondta okoskodó arccal az öreg kutya. Lolly mosolyogva, mint aki nem értette meg szavait, a másikat Poldinak nyújtotta át. - Lássátok, két szegfűm volt... odaadtam egyet Czobornak, a másikat egy Márfaynak, nem mondhatja senki sem, hogy rossz Nifforné lesz belőlem. Erre Lizi felelt. -Te újmódit kezdesz, Lollykám. Eddig mi adtunk, azóta a nagy hegy óta mindig, s ti kaptatok. Nos, jó lesz úgy is... ugye, Niki bácsi?