Szalai Anna (szerk.): Századvég 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1984)
Justh Zsigmond: Fuimus
Fuimus 393 - Nem értett meg? Eljöttem, hogy elmondjam magának, hogy rájöttem arra, hogy tulajdonképp nem szerettem soha. Legalább magát nem. Akit én szerettem... az ma nem a Lőrinc jegyese. - Eh, lárifári... Maga nem szeretett? Most meg már hazudik is? - S a lány érezte, hogy ezzel ismét fegyvere van Gábor ellen. - Hát csak mulatságból bolondított három esztendeig, mi? - Én nem bolondítottam, hisz mindig azt mondtam, hogy nem szeretem, s nem fogom elvenni... addig. - Addig, édesem, míg megkért. - Igen, megkértem. - Igen, szegény barátom. De ezt is, mindent megbocsájtok, most már barátok leszünk s maradunk, ugye? Hisz ha... nem szeret, ez könnyű lesz. - És sötétszürke szemeivel mélyen tekintett Gáborra, mintha annak még egyszer a lelke mélyébe akarna látni, s mintha annak lelkét még egyszer ki akarná lövéstől tépni. - De ni, a Lőrinc, Lőrinc! - kiáltott a leány. És Lőrinc, ki már rég szemmel kísérte őket, úgy tett, mintha csak most pillantotta volna meg menyasszonyát s bátyját, mosolygó arccal közeledett feléjök. Mosolyában Gábor bizalmatlanságot, kétkedést látott. - Jöjjön, Lőrinc. Tudja-e, hogy bátyja épp e percben nagyon megnyugtatott, bebizonyította nekem, hogy sohasem szeretett, s nem is fog soha... hisz így minden a legjobb úton. Akkor hiábavalók az aggályai, Lőrinc .. .s hiába az enyémek is. Testvéremmé fogadtam magát, Gábor, csókolja meg a kezemet. Most már szabad... hisz már félig asszony vagyok. Gábor megcsókolta Lolly kezét. Lőrinc átölelte bátyját, s mind a hárman úgy tértek vissza a kastélyba, mintha a legnyugodtabbak lennének. Pedig Lollynak e pár szóval sikerült végleg elválasztani a két testvért egymástól. Tudta, hogy Lőrinc ezután már soha Gábornak hinni nem fog, s azt akarta, hogy ezt Gábor tudja. És Gábor tudta is.