Magyar Rendőr, 1937 (4. évfolyam, 1-24. szám)
1937-01-01 / 1. szám
4 MAGYAR RENDŐR még sincsen «súlyosabb bűncselekmény.» Csak valami félreértésre gondolhatok amikor valaki az új fegyverhasználati utasítás idevágó rendelkezésében csonkaságot lát, amelyet még az analogia juris alapján sem vél kiegészíthetőnek.* Én legalább nem hiszem, hogy akadjon olyan fegyelmező joggal felruházott elöljáró, aki ne látna szolgálati vétséget abban, ha az őrszemes rendőr nyugodtan nézné, amig valakit közvetlen előtte jól agyba-főbe vernek s még akkor sem kelne a védelmére, amikor az áldozat oltalomért hozzá menekül Aligha fogadna el az elöljáró olyan védekezést, hogy az őrszem külön kifejezett utasítás hiányában „nem tartotta kötelességének a megtámadott és bántalmazott megvédését.“ Hiszen a régi budapesti őrségi szolgálati utasítás III részének 27. §-a megmondja már, hogy a rendőrnek a tiltott cselekményeket meg kell akadályoznia, a közönség személy- és vagyonbiztonságát, stb. fenyegető veszélyeket pedig tőle telhetően el kell hárítania. Ha már most felvetjük a kérdést, kit kell a szolgálatban álló rendőrnek megvédelmeznie, a felelet igen egyszerű: azt, akit a jelenlétében a személy biztonságában jogtalanul megtámadnak. Természetesen akkor is oltalmat kell nyújtania, ha a támadás a vagyon ellen irányul, de ez csak akkor egyszersmind a személy védelme, ha utóbbi a vagyontárgyát magánál hordja. Még inkább kötelessége a rendőrnek megvédeni azt, aki személybiztonságának megmentéséért egyenesen hozzá menekül, azután azt, akit elfog és bekísér, akit elővezet vagy akit fogolyként valahova szállít, a tömeg által szeme láttára üldözöttet stb. s természetesen azt a személyt is, akinek megvédésére külön ki van küldve, úgyszintén azt, aki mellé karhatalmi szolgálatra ki van rendelve. Semmiféle jogalap sincsen arra, hogy a szóbanforgó rendeletnek nyelvtanilag is teljesen világos s lényegében a Btk. 79. §-án és az előző fegyverhasználati utasítások hasonló rendelkezésein nyugvó kijelentését megszűkítően magyarázzuk csak azért, mert egyes esetekben a törvény 1. §-ának 1. és 5. pontja egymással összeeső tényállást takarhat. Ez ugyan megeshetik, mint ahogyan számos bűncselekmény alaki halmazaiban áll egy másikkal, vagy csak egyetlen tény h álladéki elemben különbözik tőle. De nem szabad elfeledni, hogy a súlyos bűncselekményeknek nem mindegyikéhez szükséges a sértett jelenléte, viszont a személy ellen intézett támadást joga van bárkinek erőszak alkalmazásával is elháríani, noha kétségtelen, hogy például csak vétséget eredményezne. Azt hiszem, a félreértés onnan ered, hogy a fegyverhasználatnál sokan nyomban a pisztollyal való lövésre, az erős kardvágásra, vagy szúrásra gondolnak. Elfeledik, hogy fegyverhasználat a legkíméletesebb, lapos kardütés s a gumibottal való megsuhintás is, ha legalább zúzódást okoz. Az természetes, hogy harmadik személy megvédése címén nem lehet nyomban és nyakló nélkül fegyvert használni, mert hiszen a fegyverhasználatról szóló rendelet 10. §-a megmondja, hogy a szolgálati kötelesség teljesítését olyan akadálynak kell fenyegetnie, amely komoly megítélés szerint is csak fegyver használatával hárítható el. Amikor elegendő a rendőr figyelmeztetése, tilalma, vagy elegendők az elhárító mozdulatai, esetleg a fegyver használatának kilátásba helyezése, akkor természetesen nem szabad fegyverhez nyúlni, azért, hogy valamely személy ellen mások, kevés veszéllyel fenyegető módon, támadásra ne induljanak. De ha semmi más nem használ, akkor a rendőrnek a fegyvere használatával is meg kell akadályoznia — például — azt, hogy valakit, aki védelemért hozzá menekült, a háta mögül előráncigáljanak, véresre verjenek és esetleg a ruháját is letépjék. Nem szeretném, ha valaki félreértene. Magam is helyesnek tartom, ha a rendőrök szóbeli oktatásánál arra figyelmeztetjük őket, hogy a fegyverhasználati szabályok a maximum határait szabják meg s ezért intjük őket, hogy rendszerint csak akkor nyúljanak fegyverhez, ha minden kételkedést kizáró az a meggyőződésük, hogy más lehetőség nincsen arra, hogy halaszthatatlan szolgálati kötelességüket teljesíthessék. A fegyvert is úgy válasszák meg és a megválasztottat úgy használják, hogy mennél kevesebb kár essék az emberi épségben. Más szóval: ha meg is nyílik a jogunk a fegyverhasználatra, iparkodjunk azt mindaddig kikerülni, vagy csak a legenyhébb formájában igénybe venni, s amíg a közérdek és a szolgálati érdek mást nem parancsol. Ez az önkorlátozás egészen helyes pro fero interno, de nem szabad olyan formát öltenie, hogy ezt az önkorlátozást tőlünk bármely, a testületen kívül álló tényező meg is követelhesse, arra mint hiteles jogmagyarázatra hivatkozhassék. Nem tudjuk, mit rejt a jövő. Jöhetnek olyan idők, amikor a mai karhatalmi feljogosításainkat a végső határig, a legkíméletlenebbül ki kell majd használnunk, hogy a jogtagadó és társadalomellenes egyének támadásaival szemben a személy- és vagyonbiztonságot és általában a közhatalom presztízsét csak valamennyire is megvédhessük. Mindenki dicséri azt a hitelezőt, aki nem árverezteti el nyomban megszorult adósának a holmiját, jóllehet megtehetné. De ez a hitelező sem fogja megtenni és nem is várja tőle senki, hogy azt hirdesse urbi et orbi, nem is lett volna joga a végrehajtatáshoz. Hát mi se cselekedjünk effélét. KRÓNIKA TRIANON ELLEN mennydörög, — bármily hihetetlennek hangzik, — egy bukaresti román újság. Kevésnek és kellőképpen nem biztosítottnak találja a nemzeti kisebbségek jogait. Kifakad, hogy kár volt annak idején ott, Trianonban, jobban utána nem nézni a kisebbségi kérdésnek, mert hát az mégsem mehet, hogy egy kisebbség még a legelemibb nyelvhasználati jogától is elültessék Már tudniillik (mert ilyen is van) a román nemzeti kisebbség — Jugoszláviában. Barátság ide, szövetség oda, ezért zúgolódik a román újság. A magyarság kétségtelenül a legkitartóbb harcosa a kisebbségi jogoknak és ez a harca elvi alapon álló, nemzetek feletti érdekű, mert mi az egész kérdésnek garanciális rendezését követeljük. De akár igaz az előkelő román újság panasza, akár nem, mégis csak az írás bölcsességével szólhatunk hozzá: — Amit nem akarsz, hogy cselekedjenek neked az emberek, te se tedd azt násnak! Mivelhogy egész véletlenül egy másik újságjuk, a Székelyudvarhelyen megjelenő oláh lap a bukaresti panasszal egyidőben új „Szent Bertalan-éjszakát“ követel, kifejezetten tömeggyilkosságot hirdet a magyar kisebbség ellen. Rendőri szemmel alig tudjuk felértékelni azt a rendet és biztonságot, amelyben az államhatalom egyik szócsöve nyíltan, büntetlenül kiálthat vészhalált mindenki fejére, aki magyarnak mert születni! De folytassuk a román lapszemlét. Az ország egyik nagyja, magyar kultúrán nőtt államférfia, elkeseredetten mosakodik egyik újság hasábjain. Nem igaz az, — írja, — hogy egy tudományos körben valaha is azt mondotta volna, hogy Romániát egyharmad részében katonáinak hősiessége, második harmadában szövetségeseinek hűsége, a harmadikban pedig a jószerencse tette nagygyá. ő csak azt a kijelentést tette, hogy „Istennek és a demokráciának köszönhető Románia nagysága“. Nem térünk most ki a hősiességre, meg a jószerencsére, de a helyesbített beszédszöveghez annyit meg kell jegyeznünk, hogy sem az égi hatalmaknak, sem az igazi demokráciának nem telhetik valami nagy öröme abban, amit odaát a kisebbségekkel való bánásmód körül láthatnak. * A JOGI OKTATÁS REFORMJA már akkor is „küszöbön állt“, amikor még a legrégibb évjárataink énekelték a „Gaudeamus igitur“-t. Azóta mindjobban rácáfolt az iramló élet az ósdi sémákra, s napjainkban csakugyan elodázhatatlan kérdéssé érett a felsőoktatásügy korszerű rendezése. Mint tudjuk, december közepén fejezte be eredményes tanácskozásait az Országos Felsőoktatási Kongresszus, melynek — mértékadó helyen is leszögezték ezt — a jogi oktatás reformja volt a legfontosabb tárgya. Aki az analógia jurist keresi, a csendőrségi fegyverhasználati szabályokat is figyelembe veheti, amelyek 2. pontja szerint a csendőr jogosult a fegyverét használni, «ha másnak közvetlenül, jogtalanul és súlyosan veszélyeztetett életét, testi épségét, személyes szabadságát vagy vagyonát máskép megvédelmezni nem lehet». Arra is figyeljünk, hogy itt is szerepel a megvédelmezés.