Magyar Rendőr, 1985. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)

1985-06-08 / 23. szám

A hatalmas kocsi leoltott lámpákkal állt eddig. Kocsis Imre nem látott semmit, csak érezte, hogy mellette jobbról is, balról is ülnek. Aztán a csuklóján­ bilincs kattant. — Rendőrség — villant eszébe, és kissé elcso­dálkozott azon, hogy ilyen gyorsan elkapták. A motor halk duruzsolással kezdett járni, és az autó nagyokat döccenve a gödrös terepen, megindult. 4. A GYILKOST ELRABOLJÁK Kísérői némán ültek. Kocsis megpróbálta kihúzni a kezét a bilincsből, de az még job­ban összeszorult, s végül úgy meghúzódott, felszisszent a fájdalomtól. — Látod, te marha! Mit próbálkozol! — förmedt rá magyarul egy durva hang, s így folytatta: — Ha még egyszer meghúzod, nem igazítom meg. Viselkedj rendesen. A másik oldalról revolvert nyomtak a bor­dái közé, míg a durva hangú kulcsával ki­nyitotta a szerkezetet, és meglazítva, ismét csuklób­a kattantotta. Csönd lett ismét. A kocsi sebesen szágul­dott keresztül a városon, és Kocsis legna­gyobb meglepetésére nem állt meg sehol. — Hová visznek? — ötlött fel benne a kérdés, mert azt már látta, hogy nem a rendőrség jól ismert épületéhez tartanak. — Kik lehetnek ezek? Rendőrök? Akkor miért viszik túl a városon? Észrevette, hogy a sofőrülés olda­lán, kívül, kék fényű lámpa ég, a rendőr­autók jele. Tehát mégis hekusok. De hová mennek? Kocsis nem sokáig bírta a szót­lanságot, a bizonytalanságot. — Mit akarnak velem? Véletlen baleset volt! — mentegetőzött. — Pofa be! — szólít rá gorombán a durva hangú, és annyi fenyegetőzés érződött a szavadból, hogy a fenegyerek jónak látta befogni a száját. A hatalmas autó pedig órákon át nyelte a kilométereket. Kocsis agyában száz gondolat és ezernyi menekülési terv kergette egymást, de tehetetlen volt. Végül is megadta magát sorsának, s elnyomta a kimerültség meg a kerekek monoton hangja. Elszunnyadt. A fényűzően berendezett irodában ket­ten tartózkodtak. A helyiség bálteremnek is beillett volna, mégsem volt túl üres. Az óriási íróasztal mögött üvegből készült a fal. A reggeli napsugár beragyogta a legtá­volabbi sarkot is, ahol kényelmes, modern csőfotelekbe süllyedve két férfi beszélgetett. Az egyik mintegy ötvenéves lehetett, közép­­termetű, keménykötésűnek látszó, egyenes tartású, a másik néhány évvel fiatalabb, magas, széles vállas, akinek mellén hófehér ing feszült. — Whisky? Gin? — kérdezte az idősebb, aki a házigazda lehetett ebben az irodában. — No! — felelte rá mosolyogva a kérde­zett. — Nem iszom. Coca-colát kérek. — Nahát, Jimmy! Látszik, hogy néhány éven át nem dolgoztunk együtt. Nem tud­tam, hogy az Államok legnagyobb szeszfo­gyasztója zárdaéletre szánta magát. — Szó sincs róla — villogtatta fehér fo­gait a Jimmynek nevezett. — De bizonyosan hallottál a lodzi eseményről? — Hallottam — bólintott rá elkomolyodva a másik. — Az egyik embered lebukott, és nyakadra vitte a lengyeleket, ugye? — Igen. Részeg volt a fickó. És én alig tudtam megmenteni a bőrömet. Onnan van ez az emlékem is. — Kigombolta arany ing­gombját, felhúzta izmos karján az ing ujját, és partnere elé tárt egy sebhelyet. — Két lö­vés egy sorozatból. Azóta gyűlölöm az italt. Az ajtón halk kopogtatás hallatszott, majd belépett rajta egy férfi. A belépő az asztal­hoz sietett, katonás feszességgel megállt az idősebb előtt, és jelentette: — Colonel! Elhoztuk! Az ezredes szemében érdeklődés csillant. — Simán ment minden? — kérdezte. — Igen! Az utasítás szerint jártunk el. A pasas meg van győződve arról, hogy az In­terpol őrizetében van. — Akkor nem is volt vele bajotok? — Különösebb nem. Eleinte megpróbálta ugyan a bilincsből kihúzni a kezét, de hát is­meri, ezredes úr, a mi automata szerkezetün­ket! — Hamar letett róla, mi? — nevetett fel az ezredes. — Hamar! — mosolyogta el magát cinko­san a másik is. — Nem is volt vele több gon­dunk. Úgy látszik jó idegei vannak, mert út­közben elaludt. — Miről van szó? — kapcsolódott be a kérdésével Jimmy is a beszélgetésbe. Az ezredes a barátjához fordult. Mintha elfelejtette volna az iménti tréfás hangot, nagyon komolyan beszélt. — Nézd, Jimmy, odaát egyre nehezebb lesz a munka. Új taktikára és új emberekre van szükségünk. Olyan emberekre, akik nemcsak elszántak, hanem értelmesek és ügyesek is. De meg is fordíthatnám: olyanokra, akik nemcsak értelmesek, hanem mindenre ké­szek. A magyar elhárítás nagyon erős. Annak az időnek vége, amikor turcatjával küldözget­tük haza a fickókat, mondván, ha tizenegy lebukik, majd a tizenkettedik hoz valamit. Elgondolkozva abbahagyta a beszédet. Rö­vid szünet után folytatta. — Nem könnyű megfelelő anyagra buk­kanni ezek között a disszidensek között. Csu­pa jelentéktelen fickó szökik át hozzánk. Ne­kiláttunk hát a leggondosabb válogatásnak. Komoly apparátust hoztunk létre, csak azért, hogy megfigyeljék az érkezőket, kikeressék azokat, akik alkalmasak lehetnek arra, hogy komolyan foglalkozzunk velük. Így jutottunk el néhányhoz, akik kiállták a vizsgálódásun­kat, mondhatnám úgy is, fennmaradtak a szűrőnkön. Ezek közül az egyik az a fickó, akit Szentkürthyék most behoztak. — Szóval önt Szentkürthynek hívják? — fordult Jimmy érdeklődő arccal a magyar felé. — Ó, ti még nem ismeritek egymást, Jim Parkins őrnagy, a magyar szekció új főnö­ke — mutatta be a két férfit egymásnak az ezredes. — Ez pedig Mr. Szentkürthy, egyik legkiválóbb emberünk. — How do you do! — nyújtott kezet az őrnagy. — Remélem, sokáig együtt dolgo­zunk. — Egyszóval kiszemeltük magunknak ezt a Kocsist, akit Szentkürthyék most behoztak — folytatta az ezredes. — Elsősorban testi adottságaival hívta fel magára embereink figyelmét. Alig érkezett meg Bécsbe, máris a magyar halbstarkok vezére lett. Kitűnő verekedő. Már az első napokban feltűnt a mieinknek, hogy a legnagyobb verekedések­ből is úgyszólván sértetlenül, jelentéktelen karcolásokkal került ki. Ez arra vallott, hogy esze van, a legnehezebb helyzetben is tudja, mit kell tennie. Kezdtük szisztemati­kusan figyelni. Egyidejűleg, de hiszen isme­red a módszert, információkat szereztünk be magyarországi körülményei, múltja felől. Mondhatom, minden nagyszerűen alakult. A fickó nagypolgári család gyermeke, kitűnő iskolázásban részesült. A kommunisták alatt elszegényedtek. Az egyetemre nem kerülhe­tett be. Sofőr lett. Társasága azokból került ki, akik odaát a mi teenagereinket majmol­ják. Hogy is hívják őket a magyarok? — fordult oda Szentkürthyhez. — Huligánok. — Szóval huligán lett. Aztán az események után megszökött és menedékjogot kért. Bécs­­ben ott folytatta, ahol Budapesten abbahagy­ta. Nagy erejű, mozgékony, ügyes, értelmes és gátlástalan. Szóval kitűnő nyersanyag. Utasítást adtam, hogy minden lépését kísér­jék figyelemmel,­­kellő időben szervezzék be. Ma este azután Szentkürthy, akire az ügyet rábíztam, rádión jelentette, hogy ez a Kocsis furcsán viselkedik. Valami nőügyről volt szó, meg egy vetélytársról. A fickó magatar­tása arra vallott, hogy gyilkosságra készül a vetélytársa ellen. Úgy döntöttem, hogy ne avatkozzanak be, hanem vegyék filmre, bár­mit tesz is. Az őrnagy­­keze a fotel támlájára­­neheze­dett, ujjai valósággal benyomódtak a textí­liába. Arcán feszült figyelem látszott. — Tudod, mit csinált? A vonat alá lökte azt a másikat. A mieink elkapták, amikor menekülni próbált, és elhozták. — És elaludt az autóban? Tényleg jó ide­gei vannak. Ez kell nekünk — helyeselt Jimmy. — No, most már folytasd tovább — for­dult Szentkürthyhez az ezredes, mire ez is­mét feszesebbre húzta magát, és folytatta: — Utasítása szerint egy emberemet a hely­színen hagytam, hogy tüntesse el a nyomo­kat, mire a rendőrség odaérkezik. Sajnos, valami nő vetődött arra, aki látta a történ­teket. Az ezredes homlokán tucatnyi kis ránc képződött. Arca egyszeriben gondterheltté vált. Szentkürthy azonban számított erre, és még mielőtt főnöke szólhatott volna, sietve tette hozzá: — A tettest aligha ismerhette fel. Külön­ben is, más tanú nincs, a nyomokat­­pedig el­tüntetjük. — A felvételek? — kérdezte a parancsnok, még mindig gondterhelten. — Az egészről, rádióparancsa szerint, fil­met készítettünk. A tekercs már a laborató­riumban van. — Eredj, kérlek, és nézz személyesen utá­na. Amint kész, azonnal hozd ide! A magyar feszesen kihúzta magát, majd sarkon fordult, és kisietett a szobából. — Goddam! — szitkozódott halkan a co­lonel. Jimmynek azonban más véleménye volt. — Nem tesz semmit! — szólt oda barátjá­nak. — Kicsit elváltoztatjuk a fiú­­képét, amúgy is más igazolványokat kap. Még jobb is, ha így alakult. Egy okkal több, hogy ha­láláig ragaszkodjon hozzánk. — Igazad van! — derült fel a másik. — Igyunk! Töltött a poharakba, majd eszébe jutott, hogy az őrnagy nem issza a whiskyt. Töltött hát neki egy pohárra való coca-colát, ő maga pedig gyors egymásutánban felhajtotta a két pohár italt. Az ajtón is­mét­­halk kopogtatás hallatszott, és máris visszatért Szentkürthy, kezében egy parányi tubust szorongatva. Diadalmas ábrá­zata elárulta, hogy jó híreket hoz. — Itt a tekercs! Kitűnően sikerült — lel­kendezett, s az ezredes néma intésére máris nekikezdett, hogy befűzze a polcról leemelt kis vetítőgépbe. — Kész! — jelentette. Az ezredes ekkor megnyomott egy gombot. A falon levő függöny halkan félregördült, és helyet adott a vetítővászonnak. Szent­kürthy lekattintotta a villanykapcsolót, s a sötétbe borult szobában, a fehér vásznon megelevenedett az éjszaka története. A szol­gálat emberei kitűnő munkát végeztek. Spe­ciális felvevőjükkel végigkísérték a gyilkos­ság minden fázisát, s a merénylet részletei tisztán bontakoztak ki a figyelő tisztek előtt. — Állj! Vissza! — parancsolta az ezredes, és szinte kockánként nézte át újra a Holló Erzsike feltűnéséről szóló felvételeket. — Mit szólsz hozzá? — kérdezte barátjától. Az őrnagy kész volt már a válasszal. — Nem ismerhette fel! Nincs különösebb jelentősége! — Én is úgy látom! — nyugodott meg az ezredes is, és dicsérően hozzátette: — Brávó, Szentkürthy! Jól dolgoztatok! A fickó egé­szen a kezünkben van! Le kell vetíteni ne­ki ezt a filmet, Jimmy! — fordult az őr­nagyhoz. — Te már ismered az ügyet. Ne­künk most ilyen emberek kellenek. Ezeknek nincs mit veszteniük, ügyesek, bátrak, min­denre elszántak. Rád bízom a fickót! — Parancsára, ezredes! — fordította kato­násra a szót a másik. Felállt, ő is kihúzta magát, és Szentkürthyvel együtt távozott a szobából. Kocsis Imre ezalatt fel s alá rohangá­­szott egy szűk cellában. Megpróbált leülni a priccsre, amely a sivár szobácska egyetlen berendezési tárgya volt, de nem volt türel­me sokáig ottmaradni. Néhányszor végig­mérte a pár métert, ami az egyik faltól a másikig sétatérül jutott, aztán felugrott a deszkatákolmányra. Hiába! A parányi ablak, amely egészen a mennyezet alatt húzódott meg, túl magasan volt ahhoz, hogy bármi­képpen is elérhesse. Leugrott tehát megint a cella szürke betonpadlójára, és folytatta ro­hanását: három méter oda, három vissza. Agya eközben lázas gyorsasággal váltotta a kérdéseket, gondolatokat s a legkalandosabb szabadulási terveket. Nem is sejtette, hogy a falba épített televíziós felvevő minden moz­dulatát továbbítja egy másik szobába, ahol két férfi kényelmes karosszékben ülve figye­li a készülék ernyőjén. — Hol lehetek? — töprengett Kocsis. — Az autó rendőrségi volt, az biztos. Bécsből azonban feltétlenül kihoztak, de hová? És miért? Látod, te marha! Hát kellett ne­­ked elaludni? Most azt sem tudod, hogy húsz kilométert hoztak-e vagy kétszázat! A tépelődő ember nem is sejtette, hogy ez utóbbi gondolatával mennyire közel jár az igazsághoz. Valóban átaludta az időt, és így nem mérhette fel, hogy néhány száz kilo­métert autóztak, sőt, átkeltek egy ország­határon is. Igaz, az akkor már diplomáciai rendszámúvá változott luxuskocsit mind az osztrák, mind a német határőrök a legna­gyobb előzékenységgel engedték tovább, s most egy München melletti kastélyban foly­tatódott a fantasztikus kaland. A zárkában egyre idegesebben rohant fel S’ alá a bezárt ember. Már egészen beleszé­dült a gondolatok hullámzásába. Százszor is megnézte a falakat, ablakokat, az ajtót és a rajta levő zárat. Eltervezte, hogy ha belép valaki, akkor leüti, levetkőzteti, és ruháját magára öltve megszökik vagy addig harcol — ha fegyverhez jut —, ameddig töltény­nyel bírja. Neki már minden mindegy. «** A televíziónál a két férfi nyugodtan ciga­rettázva nézte Kocsis vívódását. Türelmesen megvárták, amíg a test mozgása lassult, s az arc fáradtságot árult el. Ekkor az őrnagy erélyes mozdulattal elnyomta cigarettáját, és odafordította fejét Szentkürthy felé. — Kezdhetjük! — parancsolta röviden, és­­a másik máris szolgálatkészen ugrott továb­bítani az utasítást. Kocsis magába roskadva ült a piices szé­lén. Időérzékét teljesen elveszítette, s úgy hitte, egy örökkévalóságot töltött már a ri­deg falak között. Legalább szólnának hozzá! Kihallgatnák! Vernék meg! De semmi. Med­dig fog ez tartani? Mi lesz a vége? — töp­rengett, és magában már elképzelte, hogy a kötelet a nyakára hurkolja a hóhér. Hosszú idő telt el, amikor váratlanul meg­­csikordult az ajtó zárja. Kocsis azonban már el is felejtette, hogy nemrégen még szökési tervei voltak. Letargikusan meredt a belé­pőre, aki intett neki: — Jöjjön! A folyosón ismeretlen egyenruhás katoná­kat látott állni, sietni, bámészkodni azonban nem volt ideje. Vezetője bekopogtatott egy ajtón, amely megnyílt, s neki be kellett lép­nie. A félhomály után belekáprázott a szeme a mindent elárasztó fénybe. Modern búto­rokkal berendezett irodát látott maga előtt. A hatalmas íróasztal mögött megtermett, széles vállú férfi ült, és egy fia­talab­b az író­asztal mellett foglalt helyet. — Állj ide! — szóltak rá keményen, de nem durván. Engedelmeskedett. — Szóval te vagy a gyilkos? — szegezte neki a kérdést az íróasztal mögötti, és Ko­csis még ebben a helyzetben is elcsodálko­zott, hogy ez a rendőr magyarul szól. Ha idegen kiejtéssel is, de magyarul kérdezett. Most szabályszerű kihallgatás következett. Csak úgy záporoztak a kérdések s a kereszt­kérdések. Az íróasztalon, feltűnően, hogy Kocsis is lássa, magnetofon rögzítette mind­azt, ami ezalatt a fél óra alatt elhangzott. A tettesnek már ereje sem volt a tagadáshoz. Bevallott mindent, hisz tudta, úgyis hiába. Ezek ott voltak, látták, bizonyítékaik van­nak. Pedig a legmegdöbbentőbb meglepetés még csak ezután érte a magyart: levetítet­ték előtte a gyilkosság dokumentumfilmjét. Közben — ezt ő nem tudta — élesen figyel­ték arcának minden vonását. Nem volt mit nézni rajta. Az az arc meg sem rezdült, amikor Szőke Géza teste bebukott a robogó kerekek közé. — Elszánt gazfickó! — állapítota meg elé­gedetten Jimmy. — Ez kell nekünk! — de azért végig forgatta a tekercset, hogy áldo­zata minél jobban megpuhuljon. Azt akarta, hogy könnyen formálható viasszá váljon a keze között. Amikor véget ért a vetítés, és felgyullad­tak a lámpák, akkor szólalt csak meg Ko­csis újra. — Mit akarnak még tőlem? — kérdezte rekedten. A válasz oly meglepő volt, hogy majdnem hanyatt esett tőle az íróasztal mögött ülő férfi, és rideg, barátságtalan tekintete nyá­jasra változott. — Látom, nagyon meglepődött. Elárulom, jobb helyen van, amint eddig gondolta. Per­sze, csak akkor, ha okos lesz! Ön e pilla­natban nem a rendőrségen van, hanem egy nyugati nagyhatalom védelmét élvezi. Mint láthatta, a véletlen folytán tökéletes bizo­nyítékokat szereztünk maga ellen. A tár­sadalom iránti kötelességünk az lenne, hogy ezeket, magával együtt, átengedjük az igaz­ságszolgáltatásnak. Önre akkor akasztófa várna. Ha mi eltekintünk ettől, mert ez a szándékunk, csak azért tesszük, mert a tár­sadalomnak ezáltal más téren nagyobb hasz­not tudunk biztosítani. Kis hatásszünet következett, azután foly­tatta: — Nézze, Mr. Kocsis! Maga gyilkolt, és ez­zel rászolgált, hogy kötelet kapjon. Mi élete megmentésének olyan módját ajánljuk fel, amely saját kezébe helyezi sorsát, s egyben le is vezekelheti, amit a közerkölcs ellen vétett. Kocsis előtt forgott a szoba. Az egészből csak azt értette, hogy nem a rendőrségen van, ezek itt nem akarják a bíróságnak átadni, hanem valamiféle menekülési lehetőséget ajánlanak. — Mi lenne az a mód? — kérdezte izga­lomtól rekedt hangon. (Folytatjuk.) Br­-ES ÜGYNÖK

Next