Magyar Sajtó, 1972 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1972-01-01 / 1. szám
Az aktíva után Egy nap rövid idő. Amikor az ember végignézett a kollégák sűrű sorain, önkéntelenül arra gondolt, mennyi élettapasztalat, mennyi mondanivaló! De hát időnket patikamérlegen mértük, így aztán csak a legfontosabb gondolatok hangozhattak el. Azok azonban tengernyi gondolatot ébresztettek valamennyiünkben. Nem volt mód arra, hogy szorosan vett szakmai dolgainkkal behatóan foglalkozzunk. No persze, az aktívát nem szabad az újságíró kongresszussal összetéveszteni. Az aktíva célját már jó előre úgy jelölték meg, hogy az politikai számadás lesz. Számadás, az MSZMP X. kongresszusa óta végzett munkánkról. Hogyan segítette és hogyan segíti a magyar sajtó (és a sajtó alatt, persze, mindig az összes hírközlő szervet értjük) a párt határozatainak végrehajtását, mint vette ki részét abból az internacionalista harcból, amely a nemzetközi életben egyre élesebben és mindegyre több fordulattal jelentkezik, hogyan támogatta ezen belül a sajátos, magyar külpolitika célkitűzéseit, hogyan kísérte nyomon annak erőteljes aktivizálódását, mint állt helyt belpolitikánk sokrétű teendői közepette; mint védelmezte szépen fejlődő demokratizmusunkat; mint tette szóvá a tömegek jogos panaszait — és mint lépett fel ugyanakkor az itt-ott lábra kapó demagógia ellen —; mint istápolta szocialista iparunk és mezőgazdaságunk példamutató módszereit és mint ostorozta a hibákat ? No és természetesen, ami az egészből következik : hogyan dolgozzunk tovább? Minderről tárgyalt — nagy vonalakban és mindvégig a politikai helyzet elemzésével — az aktíva. Ennek a politikai analízisnek Kádár János megjelenése és felszólalása hangsúlyos jelentőséget adott. Ehhez fogható mélyreható, elemző politikai tanácskozást az újságírók még nem folytattak. Ezért aztán kevésnek tűnt az idő. Az előadóterem mikrokozmoszában úgyszólván teljes egészében kirajzolódott a külvilág. S ennek a spektrumában hangzott el az a megállapítás, amely akár a tanácskozás végső következtetése is lehetett volna, hogy a mérce a munkásosztály marxista-leninista politikája. Az újságírónak erre kell építenie valóságot tükröző írását. Ha a magyar sajtó pártunk X. kongreszszusa óta megfelelt a kívánalmaknak, ha jól látta el az úgynevezett kampányfeladatok tudósítását és a vele járó publicisztikai munkát — gondolunk itt az országgyűlési ülésszakokra, a szakszervezetek és a SZOT kongresszusára és az új ötéves terv megvilágítására —, akkor az egyben azt is jelenti, hogy pártosan dolgozott. A nagy kampányfeladatok azonban csak részben jelzik sajtónk tevékenységét. A sokrétűbb munka a szürke hétköznapokon jelentkezik. Akkor, amikor a mindennapi életben kell eligazodnia az újságírónak. S nemcsak eligazodnia kell, hanem a munkás hétköznapok minden rezdülését úgy bemutatnia, hogy az olvasó az apró részletekben is megtalálja a pozitív, az előremutató alapgondolatot. Mert nemcsak nagy, központi eseményeknél akarunk szót érteni olvasóinkkal, hanem részkérdésekben is. Ezt kívánja tőlünk a párt politikája. Kádár János ezt így fogalmazta meg: „Ami a párt és a sajtó közvetlen viszonyát illeti, úgy gondolom, hogy közösek a feladatok, közösek a gondok, de hozzáteszem, hogy a szégyen és a dicsőség is közös. Ha valamivel büszkélkedünk, akkor együtt büszkélkedhetünk és ha valamit szégyellnünk kell, akkor együtt kell szégyellnünk A Központi Bizottság nem előlegezett, hanem az eddigi tapasztalatok alapján teljes bizalommal tekint a sajtóra, a rádióra, a televízióra és számít rájuk.” Úgy gondolom, ennél szebb elismerést nem is lehet elképzelni, de ugyanakkor nem hallgathatjuk el azt sem, hogy ez az elismerés milyen nagy felelősséggel jár. Ha a társadalmi összképet nézzük, akkor könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy a