Magyar Sajtó, 1987 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1987-02-01 / 2. szám
Recenzió 26 Fordított forgatókönyv Kereszty András: A Challenger-videó Nagyon sok alkalommal írtam le hangszalagról a rádióból, a televízióból felvett szovjet vagy amerikai híradást, beszédet, sajtóértekezletet. Csupán nyelvismeret és némi türelem kell hozzá. De vajon milyen feladat a televízió, illetve a képmagnó képernyőjéről papírra rögzíteni egy riportot, nemcsak a hangot, hanem a képet is? Aki kíváncsi rá, vegye kezébe a - tudomásom szerint - első erre irányuló kísérletet, Kereszty András: A Challengervideó című könyvét. (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986.) A szerzőnek látszólag pofon egyszerű dolga volt. Leforgatta (nyilván tetszése szerinti alkalommal, s ahol szükséges volt, újra meg újra megállította) azt a videoszalagot, amely a Challenger űrrepülőgép felbocsátását, a közben bekövetkezett műszaki hibát, tragédiát, majd az egyes amerikai televízióhálózatok (Kereszty váltogatta a csatornákat) ezt követő élő riportjait rögzítette két órán át. Aztán leírta, amit látott, hallott. A Népszabadság washingtoni irodájának hivatalos felszerelési tárgya a videomagnó, s a tudósítónak kutya kötelessége, hogy időben benyomja a rögzítőgombot a hazaküldendő jelentés alapjául szolgáló tények rögzítésére. Ennyi az egész. Meg legfeljebb még az szükséges egy ilyen leíráshoz, hogy az ember olyan jól ismerje az amerikai televíziók híradóit, műsorvezetőit, riportereit, módszereit, mint a szerző. No meg a Fehér Ház tájékoztatási gyakorlatát. Meg az amerikai emberek szokásait. Meg, hogy értsen a pszichológiához. De legfőképpen, hogy olyan riporteri szeme, olyan megfigyelőképessége legyen, amilyen a szerzőnek van. És - de ez persze már igazán mellékes - hogy írni is úgy tudjon. Christa McAuliffe űrhajós tanárnő iskolája a képernyőn a tragédia utáni percekben: „Nagyon kék szemű lány szorítja a szájához az öklét, középső ujján gyűrű, fülbevalója pici gyémánt. Rebben a szeme, ide-oda jár. Riadt szőke, az ő keze is a száján. A hátuk mögött egy lány arcán kifejezés nélküli bambaság, rágógumit kérődzik. A REPÜLÉSIRÁNYÍTÓK FIGYELMESEN TANULMÁNYOZZÁK A HELYZETET. A csupakék szemű lány hátranéz, libben tömött lófarka. Aztán visszarendeződik a képbe, a merev nyakúvá dermedt iskolatársak közé." Mi ez, ha nem egy televíziós dokumentumdráma forgatókönyvének részlete? Természetesen az! Csak éppen fordítva. Nem a forgatókönyvből született a tévéfilm, hanem az élet írta filmből a forgatókönyv. Amely egyébként szigorúan dokumentális, s ezért nagyszerűen megismerhető belőle nemcsak a Challenger katasztrófája, hanem az is, ahogyan azt az amerikai televíziók bemutatták. Kereszty András könyve ezért szakmai szempontból is roppant tanulságos. Belülről ismerjük meg - a szerző egészen minimális kommentálásával - a network-ök (az országos televízióhálózatok) híradó-szerkesztőségeit, munkamódszereit. Kereszty egyik nagy bravúrja ebben a könyvben annak felismerése, hogy a világűrbe induló amerikai kozmonautákról für alle Fälle nekrológnak való felvételeket is készítenek, amelyek az esetek 99 százalékában természetesen nem kerülnek adásra. Egyik olyan ritka bekezdésében, ahol két sornál többet kommentál, így számol be a szerző arról a - Judith Resnik űrhajós mérnöknővel készült - interjúról, amelyet az űrrepülőgép pusztulása után mutatott be a CBS: „Néhány perc. Indulás előtti rutin kérdezz-felesek. DE SIKERES MISSZIÓ UTÁN SOHASEM LÁTNI EZEKET AZ INTERJÚKAT. Szegény kis profi Judith Resnik. Amikor nyilatkoztál, egy még sokkal professzionalistább gépezetnek tetted ezt. Személytelen volt a kérdező. Nem mutatta egyetlen másodpercre sem a kamera. A kérdések is semmitmondók voltak. Judith Resnik, ezt az interjút A HALÁLOD UTÁNI NYILATKOZATNAK SZÁNTÁK. Már ott, akkor esetleges halálodra készült a rendező, aki a kamerák elé ültetett, és a kérdező riporter, aki diszkréten kívül maradt, hiszen egy nekrológot a sajtóban sem illik aláírni." Kereszty Andrásnak a legfőbb riporteri felismerése azonban kétségtelenül az volt, hogy rájött: a két órányi videoszalag úgy, ahogy van, drámai riport, „csak" le kell írni, azaz a képi jeleket szavakká kell alakítani. Külön örvendetes, (a magyar kiadói gyakorlatban nem túl gyakori, a Magvetőében pedig alighanem páratlan ez a viszonylagos gyorsaság), hogy a január végi eseményről szóló könyvet a magyar olvasó már az év karácsonyán a kezébe kaphatta. KULCSÁR ISTVÁN