Magyar Sajtó, 1991 (32. évfolyam, 1-25. szám)
1991-01-21 / 1. szám
Szakmánk erkölcsi rendetlensége Megesszük egymást, gyerekek? című cikkét (Magyar Sajtó, 23. szám) így végzi Dr. Gál Sándor: „írásomra feltehetően sokan felhorkannak, s azonnal tollat ragadva kifejtik, hogy kikérik maguknak, ők soha nem szolgálták ki a kommunista diktatúrát, a Kádár-rendszert”. A felhorkanók között vagyok én is, jóllehet kiszolgáltam a Kádár-rendszert. S nem is pusztán úgy, mint tízmillió polgártársam, mert a mi pályánk sajnos ideológiai, politikai. Ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van költői tétele az újságírás minden rovatában érvényesült, kivétel nincs. Még a sportrovat sem csupán gólokról, percekről, méterekről szólt. Ott is hazudni kellett, ha mással nem, hát elhallgatással, mert NEM volt szabad megírni például, milyen merénylet volt a saját sportolóink ellen, amikor szovjet ukázt teljesítve nem mentünk ki a Los Angeles-i olimpiára. Nem az a baj tehát, hogy kiszolgáltuk a Kádár-rezsimet, hiszen mást nem tehettünk: azt az egyetlen életünket, amely nekünk jutott, itthon éltük. Ám az igen lényeges - és emiatt horkantam fel Gál Sándor apologetikus cikkén, amely ezt próbálja elkenni -, hogy ki hogyan, mikor és mennyire szolgálta ki, mert az árnyalatok döntőek, a részletekben rejlik az ördög. Hogy más területekről hozzak példát: nem mindegy, hogy valaki gimnáziumi tanárként, illetve egy orvostudományi múzeum főigazgatójaként, vagy megyei párttitkárként, illetve munkásőr-parancsnokként élte át a régi rezsimet. Miként az sem mindegy, sőt, az legalább annyira nem közömbös - és erről aztán Gál dr. cikke egyáltalán nem vesz tudomást -, hogy túl írásbeli működésén, ki hogyan „működött” egyébként, betartotta politikailag a másiknak, ártott-e emberileg pályatársainak, állandó külső munkatársa volt-e a belügyi III/III-as ügyosztálynak? Gál azt mondja: „Ne próbáljunk úgy tenni, mintha közöttünk mindenki ’véresszájú kommunista’ lett volna”. Rendben. Ám úgy se próbáljunk tenni, mintha közülünk senki nem lett volna az! Ne kívánja Gál, hogy például - lelkes eufóriával nézzem a képernyőn azt a - velem pontosan egyidős, tehát a nyugdíjtól már régen vissza nem tartható - kollégámat, aki húsz évvel a forradalom után, 1976-ban azzal jött új lapot csinálni abból a régi képes hetilapból, amelynél dolgoztam, hogy a szűk szerkesztőbizottság ülésén kijelentette (ott ülő ellenségei pedig azonnal visszamondták nekem): rám azért „vigyázni" kell, mert én ’56-os is, meg disszidens is voltam! Tanult kollégámat éppúgy nem érdekelte ahogy, mint annyi más ávós és pártbéli kartársát, miszerint egy ügyben csak egyszer lehet büntetni valakit, ő úgy vélte, a bélyeget életfogytiglan hordanom kell, főleg következményeiben. Ott is hagytam miatta akkor a lapot, nem tudtam előre, hogy néhány hónapot kellett volna csak várnom, mert néhány társa a vezetésben összefogott ellene és őt utálta ki. Meggyőződésem, hogy elsősorban harcos bolsevizmusa miatt (mert amúgy újságírónak nem tehetségtelen). De „micsoda különbség”! Én csak egyénileg fordulhattam egy főszerkesztőhöz, hozományként pusztán újságírói alkalmasságomat felmutatva, őt, nagy „helytálló” múltja miatt, természetesen újra elhelyezte A PÁRT, mellesleg persze a korábbinál jobb állásba. Csak egyetlen esetet mondtam el, és azért személyeset, mert abban nem tévedhetek. Csakhogy rengeteg ilyen eset volt és nem kevés olyan kolléga van, mint az említett, aki, s ezt nem bánom, név vagy monogram megadása nélkül is könnyen felismerhető. Őt és sok társát bizony lehet „véresszájú kommunistának” nevezni, és nem is csak azért, amit leírtak (néha azért a legkevésbé), hanem inkább azért, amit ellenem, ellened, ellene tettek. Ahogy „vigyáztak” ránk, mert megbízhatatlanok voltunk, holott valami azt súgja nekem, igazából talán nem is ez érdekelte őket a legjobban (többnyire sokkal cinikusabbak voltak ennél). Inkább az, hogy bizonyos esetekben és némely területen ilyen módon is csökkenteni tudták a számukra nem kívánatos konkurenciát. Ezek a köztünk lévő „véresszájúak” soha, senkitől, sem kollektíve, sem személyesen nem kértek elnézést. Félreértés ne essék, nem csurkaizmusra, az általa ösztönzött bocsánatkérésre gondolok, hiszen ha a puszta létezésnek és a mindennapi működésnek is bocsánatkérésbe kellene torkollnia, akkor a kétszeres József Attila-díjas drámaírónak ugyanúgy elnézést kellene kérnie. Egyébként persze nemcsak az életünket megkeserítő, a nekünk betartó, a fölöttünk basáskodó (s közben persze minden előnyt és jutalmat maguknak elhappoló) kollégákról van szó. Akiket - Megesszük egymást, gyerekek? kérdi felháborodva de szerintem indokolatlanul Gál Sándor - nemhogy megenni nem evett meg senki, hanem még örülhetünk, ha ők nem zabálnak minket tovább, ahogy három évtizeden át tették, hiszen nem kevés helyen még mindig ők vannak hatalmon. És vannak olyan szerénytelenek és szemérmetlenek, hogy ezt ma is természetesnek tartják, a normál hangnak most is önnön szavukat érzik, nevezte bár ki őket a már végóráit élő, vagy a még virágkorában tündöklő állampárt. Vereséget szenvedtek ideológiailag, kiderült, hogy valójában nem értenek a politikához, hiszen mindannak az ellenkezője jött be, amit oly sokáig védelmeztek, amit megjósoltak és elképzeltek. Mégsem élik meg vereségként az egészet és egyiküknek a száján sem jön ki a már régesrégen másként gondolkodó, a falakat régóta feszegető, az átalakulásban mind tevékenyebben résztvevő kollégáikkal szemben legalább egy bágyadt mondat, miszerint: „Hát igen, nektek volt igazatok!" Mindez azért van és lehet így, mert éppenséggel „nem esszük meg egymást, gyerekek”, mert úgyszólván mindegyikük zavartalanul ott folytatja, ahol abba sem hagyta, mert annyi esze (önvédelmi reflexe) azért szinte mindegyiknek van, hogy nem tette lehetetlenné magát az MSzMP-be való belépéssel, inkább igazított (forgatott?) kicsit a köpönyegén. Elkenés jellegű és megkerülése az igazi problémának, amikor dr. Gál egy hajdani Hruscsov-cikkére hivatkozik. Valóban nem tudná, hogy nem erről van szó? Hiszen ki nem nevezte annak idején okos embernek Hruscsovot, ki nem képzelte őt megoldásnak a sztálinizmussal szemben. Nagyon kevesen vannak: Demszkyék, Kőszeg Feriék, Haraszti Miklósék, a különféle szamizdatok szerkesztői és írói, akik tiszta szívvel állíthatják, hogy nem szolgálták ki a Kádár-rendszert. Nem is ők azok annál józanabbak és nagyvonalúbbak, akik leszámolást követelnek a sajtóval általában. Ehelyett éppen ők azok a reálpolitikusok, akik elismerik a sajtó hol szerény, hol jelentős szerepét a diktatúra megbuktatásában. Ám ez még-