Magyar Sajtó, 1991 (32. évfolyam, 1-25. szám)

1991-01-21 / 1. szám

Szakmánk erkölcsi rendetlensége Megesszük egymást, gyerekek? című cik­két (Magyar Sajtó, 23. szám) így végzi Dr. Gál Sándor: „írásomra feltehetően sokan felhorkannak, s azonnal tollat ra­gadva kifejtik, hogy kikérik maguknak, ők soha nem szolgálták ki a kommunista diktatúrát, a Kádár-rendszert”. A felhorkanók között vagyok én is, jólle­het kiszolgáltam a Kádár-rendszert. S nem is pusztán úgy, mint tízmillió pol­gártársam, mert a mi pályánk sajnos ideológiai, politikai. A­hol zsarnokság van, ott zsarnokság van költői tétele az újságírás minden rovatában érvényesült, kivétel nincs. Még a sportrovat sem csu­pán gólokról, percekről, méterekről szólt. Ott is hazudni kellett, ha mással nem, hát elhallgatással, mert NEM volt szabad megírni például, milyen merénylet volt a saját sportolóink ellen, amikor szovjet ukázt teljesítve nem mentünk ki a Los Angeles-i olimpiára. Nem az a baj tehát, hogy kiszolgáltuk a Kádár-rezsimet, hiszen mást nem tehet­tünk: azt az egyetlen életünket, amely ne­künk jutott, itthon éltük. Ám az igen lé­nyeges - és emiatt horkantam fel Gál Sándor apologetikus cikkén, amely ezt próbálja elkenni -, hogy ki hogyan, mi­kor és mennyire szolgálta ki, mert az ár­nyalatok döntőek, a részletekben rejlik az ördög. Hogy más területekről hozzak pél­dát: nem mindegy, hogy valaki gimnázi­umi tanárként, illetve egy orvostudomá­nyi múzeum főigazgatójaként, vagy me­gyei párttitkárként, illetve munkásőr-pa­­rancsnokként élte át a régi rezsimet. Miként az sem mindegy, sőt, az legalább annyira nem közömbös - és erről aztán Gál dr. cikke egyáltalán nem vesz tudo­mást -, hogy túl írásbeli működésén, ki hogyan „működött” egyébként, betartott­­a politikailag a másiknak, ártott-e embe­rileg pályatársainak, állandó külső mun­katársa volt-e a belügyi III/III-as ügyosz­tálynak? Gál azt mondja: „Ne próbáljunk úgy tenni, mintha közöttünk mindenki ’véresszájú kommunista’ lett volna”. Rendben. Ám úgy se próbáljunk tenni, mintha közülünk senki nem lett volna az! Ne kívánja Gál, hogy­­ például - lelkes eufóriával nézzem a képernyőn azt a - velem pontosan egyidős, tehát a nyugdíj­tól már régen vissza nem tartható - kollé­gámat, aki húsz évvel a forradalom után, 1976-ban azzal jött új lapot csinálni ab­ból a régi képes hetilapból, amelynél dol­goztam, hogy a szűk szerkesztőbizottság ülésén kijelentette (ott ülő ellenségei pe­dig azonnal visszamondták nekem): rám azért „vigyázni" kell, mert én ’56-os is, meg disszidens is voltam! Tanult kollé­gámat éppúgy nem érdekelte ahogy, mint annyi más ávós és pártbéli kartársát, mi­szerint egy ügyben csak egyszer lehet büntetni valakit, ő úgy vélte, a bélyeget életfogytiglan hordanom kell, főleg kö­vetkezményeiben. Ott is hagytam miatta akkor a lapot, nem tudtam előre, hogy néhány hónapot kellett volna csak vár­nom, mert néhány társa a vezetésben összefogott ellene és őt utálta ki. Meg­győződésem, hogy elsősorban harcos bolsevizmusa miatt (mert amúgy újságí­rónak nem tehetségtelen). De „micsoda különbség”! Én csak egyénileg fordulhat­tam egy főszerkesztőhöz, hozományként pusztán újságírói alkalmasságomat fel­mutatva, őt, nagy „helytálló” múltja mi­att, természetesen újra elhelyezte A PÁRT, mellesleg persze a korábbinál jobb állásba. Csak egyetlen esetet mondtam el, és azért személyeset, mert abban nem tévedhetek. Csakhogy rengeteg ilyen eset volt és nem kevés olyan kolléga van, mint az említett, aki, s ezt nem bánom, név vagy monog­ram megadása nélkül is könnyen felis­merhető. Őt és sok társát bizony lehet „véresszájú kommunistának” nevezni, és nem is csak azért, amit leírtak (néha azért a legkevésbé), hanem inkább azért, amit ellenem, ellened, ellene tettek. Ahogy „vigyáztak” ránk, mert megbízhatatlanok voltunk, holott valami azt súgja nekem, igazából talán nem is ez érdekelte őket a legjobban (többnyire sokkal cinikusab­­bak voltak ennél). Inkább az, hogy bizo­nyos esetekben és némely területen ilyen módon is csökkenteni tudták a számukra nem kívánatos konkurenciát. Ezek a köztünk lévő „véresszájúak” so­ha, senkitől, sem kollektíve, sem szemé­lyesen nem kértek elnézést. Félreértés ne essék, nem csurkaizmusra, az általa ösz­tönzött bocsánatkérésre gondolok, hiszen ha a puszta létezésnek és a mindennapi működésnek is bocsánatkérésbe kellene torkollnia, akkor a kétszeres József Atti­­la-díjas drámaírónak ugyanúgy elnézést kellene kérnie. Egyébként persze nemcsak az életünket megkeserítő, a nekünk betartó, a fölöt­tünk basáskodó (s közben persze minden előnyt és jutalmat maguknak elhappoló) kollégákról van szó. Akiket - Megesszük egymást, gyerekek? kérdi felháborodva de szerintem indokolatlanul Gál Sándor - nemhogy megenni nem evett meg senki, hanem még örülhetünk, ha ők nem zabál­nak minket tovább, ahogy három évtize­den át tették, hiszen nem kevés helyen még mindig ők vannak hatalmon. És vannak olyan szerénytelenek és szemér­metlenek, hogy ezt ma is természetesnek tartják, a normál­­ hangnak most is ön­nön szavukat érzik, nevezte bár ki őket a már végóráit élő, vagy a még virágkorá­ban tündöklő állampárt. Vereséget szen­vedtek ideológiailag, kiderült, hogy való­jában nem értenek a politikához, hiszen mindannak az ellenkezője jött be, amit oly sokáig védelmeztek, amit megjósol­tak és elképzeltek. Mégsem élik meg ve­reségként az egészet és egyiküknek a száján sem jön ki a már régesrégen más­ként gondolkodó, a falakat régóta fesze­gető, az átalakulásban mind tevékenyeb­ben résztvevő kollégáikkal szemben leg­alább egy bágyadt mondat, miszerint: „Hát igen, nektek volt igazatok!" Mindez azért van és lehet így, mert éppenséggel „nem esszük meg egymást, gyerekek”, mert úgyszólván mindegyikük zavartala­nul ott folytatja, ahol abba sem hagyta, mert annyi esze (önvédelmi reflexe) azért szinte mindegyiknek van, hogy nem tette lehetetlenné magát az MSzMP-be való belépéssel, inkább igazított (forgatott?) kicsit a köpönyegén. Elkenés jellegű és megkerülése az igazi problémának, amikor dr. Gál egy hajdani Hruscsov-cikkére hivatkozik. Valóban nem tudná, hogy nem erről van szó? Hi­szen ki nem nevezte annak idején okos embernek Hruscsovot, ki nem képzelte őt megoldásnak a sztálinizmussal szemben. Nagyon kevesen vannak: Demszkyék, Kőszeg Feriék, Haraszti Miklósék, a kü­lönféle szamizdatok szerkesztői és írói, akik tiszta szívvel állíthatják, hogy nem szolgálták ki a Kádár-rendszert. Nem is ők azok­­ annál józanabbak és nagyvo­nalúbbak­­, akik leszámolást követelnek a sajtóval általában. Ehelyett éppen ők azok a reálpolitikusok, akik elismerik a sajtó hol szerény, hol jelentős szerepét a diktatúra megbuktatásában. Ám ez még-

Next