Magyar Sakkvilág, 2005 (3. évfolyam, 1-12. szám)
2005-07-01 / 7. szám
Poroszkáló lovak, száguldó bástyák „Minden ember hapax legomenon, egyetlenegyszer előforduló adat, szó szerint: egyszer mondott, ami azt is jelenti, hogy kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba. Az embernek pedig mint hapax legomenonnak van egy hapax legomenonja, amelyet egyszer mond, soha többet, vagy amelyet mint egyszer mondott ember csakis ő, egyedül ő használ ezen a világon. ” Nem tudom, hogy ilyen egyedi megnyilvánulásnak tekinthető-e az a néhány apai mondat, amelyet Győri László idéz az idei könyvhétre a Nórán kiadónál megjelent A kései Éden című kötete Rokonok című írásában. A hajdani orosházi, pontosabban Orosháza környéki középbirtokos feleségével és kisebbik fiával utazik valahova, s miközben a két lovacska poroszkál, a családfő kedvenc szokása szerint belefog annak ecsetelésébe, hogy milyen réven rokonuk az a hozzátartozó, aki az útjukba akadó településeken lakik. Amikor azonban látja, hogy szerettei kókadoznak a kibogozhatatlan családi szövevények hallatán, némi szünet után témát vált. Immár fiához címezve foglalja szavakba egy nemrég játszott és roppant sikeresnek érzett sakkpartiját, méghozzá olyan átéléssel, hogy egy-egy szép változat felidézése szinte az önkivületbe kergeti. Csak azért kételkedem, hogy indokolt-e ide társítani a szóban forgó kötet Szavak című fejezetében található, kacifántosságában is csattanós s szerzőnk irodalmi-nyelvészeti képzettségéről árulkodó hapax legomenon meghatározást, mert a Dél-alföld (sakktörténetünkben meghonosodott jelöléssel: a Déli kerület) egyik ismert amatőr sakkozója, Győri Pál máskor is eleget traktálta kedvenc hobbijával kisebbik gyermekét ahhoz, hogy a bakon tartott sakkesztétikai előadása ne számítson rendkívüli eseménynek. Rendre beszámolt csemetéjének versenyeredményeiről, társaságában tologatta a bábukat ismerőseivel s keresgélt választ szakmai kérdéseire Maróczy Géza, Flórián Tibor és mások könyveiben, illetve a Magyar Sakkélet cikkeiben. „Kardoskút falu népi sakkbajnoka” ugyanis - mint A sakkozó kulák című interjúban Győri László az MSV 2004. áprilisi számában elmondta - „három megyében tolta bábuját”, vagyis Békésen kívül Csongrád és Nógrád sakkéletében is nyomot hagyott, sőt az első osztályú minősítésig is eljutott, mi több, temérdek levelezési partija válaszlépéseivel is mindig a leendő poétát menesztette a postára. Mielőtt átadnám a szót a hatvanhárom esztendős József Attila-díjas költőnek és prózaírónak, hadd hódoljak néhány szóban játékunk múzsája, a minden egyéni gyarlóságon és közéleti galádságon sikeresen felülemelkedő Caissa előtt. Hadd köszönjem meg neki, hogy csaknem másfél ezer éves jó szokásához híven ma is ész- és szívközelbe tud hozni látszólag távoli személyeket és dolgokat. Miközben Vállai Péter, a Vígszínház művésze - maga is közismert sakk-kedvelő - az Alekszandra Könyváruházban tartott Nórán könyvbemutatón (ahol összesen fél tucatnyi műről esett szó) a Győri-féle Rokonok felolvasásába fogott, megállapíthattam, hogy lám, egy legenda a mi olvasóink szeme láttára folytatódik. Friss „költői szociográfiájában” - Konrád György jellemezte így A kései Édent - Győri László azt bontogatja tovább, amit Bizonyos értelemben című (kiadványunkban korábban érintett) verseskötete néhány darabjában szintén családtörténeti háttérrel hitelesítve elkezdett. Majd eszembe jutott, hogy ha nincs a sakk, talán soha nem rágom át magam a Nobel-díjas Sorstalanság keletkezéstörténeteként is felfogható A kudarc című Kertész Imre-regényén, hogy „célközönségünket” érdeklő seregnyi mozzanatát összeszedjem. Aztán az is felderengett, milyen eredeti színt vitt a mostani irodalmi találkozó házigazdája, Körösi P. József a Nórán könyvajándékával abba a rendezvénybe, amelyen szerkesztőségünk köszöntötte Buenos Aires-i sikerük negyedszázados évfordulóján a magyar férfi sakkválogatott tagjait. Bár a kiadóval szövögetett világmegváltó terveink egyelőre megvalósításra várnak, talán nem önáltatás kijelenteni: a kulturális sajtó sem foglalkozott olyan mélységben a Nórán Sakk-matt című kisprózai antológiával, mint a Magyar Sakkvilág 2003. szeptemberi száma. Végére hagytam, mivel ez a csattanó: bár magánemberként régóta ismerem Győri Lászlót, csak akkor fedeztem fel mint a mai magyar irodalom egyik érdekes és tiszta hangú alkotóját, amikor kiderült, hogy műveiben megragadó művészi erővel használ fel sakkmotívumokat. Ez terelte érdeklődésemet munkássága ama túlnyomó része felé is, amelynek az égadta világon semmi köze sincs a sakkhoz, mégis vétek lenne nem megismerni. Szilágyi Péter Győri László: Rokonok (részlet) „Hébe-hóba hármasban ballagtunk valahová, apám, anyám meg én, lovas kocsival, végig a végtelen, álmos, egyforma dűlőutakon. A kerék gázolta a vastag, puha port, elfulladt benne a zörgés. Apám hallgatott, hallgatott, aztán elkezdett játszani. Engem ugyan nem tanított meg a sakkra, nem is ült le velem soha, tudta, hogy ellestem, ismerem a lépéseket, de azt is, hogy vak vagyok ehhez a szövevényhez, mégis engem szemelt ki ezeken a hosszú utakon arra, hogy ünnepélyesen újra végigjátssza a partijait. Természetesen azokat, amiket megnyert, méghozzá olyan elegánsan, hogy szépségdíjat kaphatott volna értük. D4, huszár f6, c4, e6, huszár c3, d5, futó g5, futó e7, e3, rövid sánc, huszár f3 és így tovább mezőről mezőre, kommentárokkal. Lépett, válaszoltam, beáldoztam, lecseréltem. A királyszárnyon. Figyeld meg a végét: bástya el, három felkiáltójelet érdemel, váratlan, gyönyörű. Bástya üt dz-re, veszett fejsze nyele, teljesen mindegy, bástya üt e6-ra, két felkiáltójel!! Bástya dl, sakk. Átmenetileg. Szakértő füllel hallgattam, megfeszített erővel, kézzel-lábbal, megmacskásodott aggyal próbáltam magam elé képzelni a táblát, a bábokat, az állást, időnként szinte láttam is a szereplőket, de hamarosan újra meg újra elhomályosodott minden, úgy botladoztam a fekete-fehér kockákon, mint egy vesztes, rongyos hadvezér, a bábok azonban kérlelhetetlenül léptek, léptek, gázoltak előre, oldalt, hátra s megint vissza, amíg az ellenséges király végzetesen kelepcébe nem került. Bástya el, sakk! Feladta. Anyámmal együtt megkönnyebbültünk: - Hálistennek föladta! Már azt hittük, nem adja föl... Ugyanis - mondta édesapám - , ütne d5-re, huszár ütne d4-re, futó ütne d4-re, ugyancsak futó ütne d4-re, vezér ütne d4-re, vezér ütne c2-re, amivel gyalogot nyerek. A legszebb játszmám, pompás befejezés! ” GYŐRI LÁSZLÓ A kései MAGYAR SAKKVILÁG 2005. július