Magyar Salon, 6. kötet (4. évfolyam, 1886-1887/1)
382 JUSTH ZSIGMOND ment a lépcsőn. Besötétedett. A lépcső lámpái azért még nem voltak meggyújtva, csak a félhomályban ragyogott fel egy-egy aranyozás, amelyet egy az udvarról idetévedt fénysugár világított meg. Belényesi lassan felért lakásáig, követve komornyikjától és egy pinczértől, kik padgyászát hozták utána. Hálószobájába érve, leült egy kerevetre, lassan cigarette-re gyújtott, azutánegy körömollót vett elő toilette-táskájából s ezzel körmeit kezdte levágni. Hadas János az ajtónál állt, várva garancsait. «Ah . . . János . . . még itt vagy ? Talán . . . igen, rendeld meg nyolcz órára ebédemet. «És — hol fog méltóságod ebédelni ? «Talán itt . . különben várj csak . . . játszanak ma este czigányok ?» «Igen . . . úgy tudom itt minden este van czigány. «Akkor lemegyek ... a czigányhoz legközelebb levő asztalnál akarok ebédelni ... le fogok menni . . . minden esetre.» Most már egy gondolata egészen kibontakozott eszméinek érzett zavarából. Tudatára jött, hogy meg kell mutatnia magát, nehogy ezek a jó szerek azt higyjék, hogy most már nincs bátorsága nyilvánosan megjelenni előttük. «Előttük ?!» gondola és gúnyosan felnevetett. E közben János meghajtotta magát és kiment, megteendő a rendeléseket. Belényesi most az ablakhoz ment, perczig kinézett az esti derengésbe, aztán fáradtan végig feküdt a tál mellett elnyúló kereveten s lázas álomba merült. Fél nyolczkor János keltette fel, jelentve neki, hogy az ebéd készen van. Kálmán hirtelen felugrott, megigazította nyakkendőjét, forró halántékát megnedvesíté s lement az ebédlőbe. Fáradt, egykedvű arccal ment át a félig üres termen, egy tekintetre sem méltatva a söröző közönséget, így kelletett helyzetében viselkednie. Leült a czigányokhoz egészen közel, kik egy lassút játszottak : gépiesen pezsgőt rendelt — csakúgy mint azelőtt. Lethargiája még mindig tartott. Gépies mozdulattal vett ki egy darab kenyeret, s automatikusan vitte szájához, aztán lassan dobolt tányérán. Egyszerre csak kimondhatatlan fájó érzés töltötte be egész lelkét, mintha a haotikus érzelmek árja ki akart volna ömleni. A bús nóta okozta. E pillanatban úgy felkavarta lelkét valami, hogy sírni vágyott, ha tudott volna. Ezután a czigányok lázas frissre kezdtek. Most egész vére a fejébe szállt, szíve mintha megtisztult volna az oly nyomasztó érzelmektől, szemei kigyuladtak. Mintha az elhaló életerő átfutotta volna szervezetét. Egy pillanatnyi kéjes elragadtatást érzett, s most tisztázni kezdte érzelmeit, eszméit. S ami már évek óta nem történt meg vele , önmagába mélyedt és a múltra gondolt. Eszébe jutott gyermekkora. Ez már régesrég elmúlt. Milyen lehetett mint gyermek? minek lehettek naiv érzelmei ? Mikor még szeretett, melegen, igazán. Édesanyja atyjára alig emlékezett, rég meghalt, rég meghaltak. Egyedül van a világon. Ezt eddig nem vette észre. Most bántotta, mintha szemei megnedvesedtek volna, megindulást érzett. Nyugtalanul tekintett körül, boszankodva gyengeségén. A közönség előtt könnyezni! «még mást hisznek . . . sacré nom de Dieu!» mormogá és nyugtalanul a szemben levő