Magyar Salon, 7. kötet (4. évfolyam, 1886-1887/2)
EGYVELEG. ÉN ránk nézve, mai olvasókra, közönyös. Én csak konstatálom a külömbséget. Hát Baksay gyönyörű leírásai, jellemképeinek a csoportosítása hajlik a felé a biablon felé. A mesét vivő alakok többnyire a jó és rossznak a típusai, amelyik jó az eszményített jó, amelyik rossz, az befeketített rossz. Hát ez talán visszatetsző lesz azokra nézve, akiknek a modern olvasmányok formálták ízlését. A bonyodalmak is hajlanak arra, hogy úgy nevezzék az olvasók, hogy önkényes véletlenek, hogy a hős a hősnővel kissé «regényesen» jöjjön össze. Az összeütközéseket is az a bizonyos nemezis szereti megoldani vagy a jóság jutalmának elve. Egyébiránt én ezzel csak azt akartam kötelességemhez képest jelezni, hogy miben keressék az olvasók annak okát, hogyha daczára minden kiváló, sőt hatalmasnak mondható írói erőnek, végül valami szemrehányás félét éreznek a könyv iránt. De hát ez a szemrehányás másrészt meg csak olyan lesz, melyet önök édes örömest megbocsátanak egy ilyen írónak, aki minden lépten nyomon egy-egy találó vonással, egyegy lélekbe világító színnel, ötlettel, sajátos szavakkal, a leírt emberek eszejárásával mindig összhangzó beszéddel eleveníti meg alakjait, melyeken nyoma sincs semmi csinált, semmi idegenszerűnek, hanem szinte érzik rajtuk a fű szaga, melyet ismerünk, ismerünk a magyar alföld édes illataként s tudjuk róla, hogy a magyarság igaz hamisítatlan légköre ott van. Baksay könyvének megjelenése esemény volt irodalmunkban. «Káprázatok]. Elbeszélések, irta Justh Zsigmond. Kozmopolita szellő áramlik most az irodalmon. Az a mi lokális sajátosság az embereken, mind veszt jelentőségéből, s az Írók szelleme mind inkább azon képeire irányul az emberi élet nyilvánulásának, melyek a legraffináltabbak; a genre helyett a fejlett psychikai typusok elemzése képezi tárgyukat, a mesék mellékesek, jóformán csak arra valók, hogy egyéneiket beállíthassák műfajuk keretébe s kutassák, keressék, elemezzék az ember szövevényét. Gondoljanak csak reá: nálunk még mindig a genre dívik, a genre, mely az emberek különösségeit keresi, festi; typusokat kapnak fel, mert érdekesek a szó genrei értelmében, a népies irodalmat már agyon untatták, aztán a proletár typusokat hurczolták elő útról útfélről — végre is mi értékek? lokális sajátságok ! annyi jelentőségük van, mintha az embert az arcza bibircsókjai, kinövései szerint akarnánk jellemezni! Természetesen ezek a typusok nem is igen szolgáltathatnak tárgyat az emberi intelligens szellem finomságainak a rajzolására. Pedig hát valójában az ember csak ott kezd érdekes és értékes lenni, ahol fejlett formájában mutatkozik, ahol az önmagunk tökélesülésével járó vonásokat lelhetjük fel — és itt már elnivellálódnak a genrevonások, a lokális színek , a czivilizált emberek között nem oly éles a különbség, de annál raffináltabb, annál finomabb. Veszt természetesen minden írói törekvés a magyarosságából, valahányszor ilyen emelkedettebb, fejlettebb typusokra irányul; ezek a kozmopolita conventiójú társaságban élnek, mely elmossa rajtuk a helybeli vonásokat, szellemök az intelligens európai világ légkörében mozog, mindössze magyarul beszélnek — de vájjon nem becsesebb-e a czivilizált ember bennök, az az intelligens anyag, mely itt elemzés alá kerül mint azok a genreszerű és magyarosnak, nemzetinek mondott típusok ? Sohse erőltessük olyan nagyon a magyarságot, végre is nem az az igazi benne, amit az író le akar írni, hanem az, amit meg nem tagadhat magából. Justh Zsigmonddal kétségkívül a legújabb szellő csapott reánk, az a kozmopolita irányzat, mely az emberek legmegfinomodottabb érzés-szálain játszik, a legfejlettebb ösztönök kicsinyes rezgéseiben látja az élet lényegét, szóval psychologia, a szó legraffináltabb értelmében. Érezni fogják önök egy kissé az idegenszerűségét a könyvnek, de mondhatom nem fogják kellemetlenül érezni, amint nem érezheti magát senki kellemetlenül egy finom szellemű elbeszélővel szemben még akkor sem, ha imitt-amott nem lelte is még meg a biztonságát az előadásában. Mondom csak imitt-amott, mert általánosságban épen a könnyed elbeszélő tehetsége a feltűnő. Mikor a könyv megjelent, mondtak róla sok jót, nagyon sok jót egy részről, sok rosszat is — és hát ez mindenesetre a legjobb fogadtatás. Ha nagyon dicsérnek és nagyon szidnak is ugyanakkor valamit, az a legjobb.. «Látszik, hogy sokat olvasott, nagy olvasottsága van», hallatszott szinte szemrehányásképen. Sajátságos, mint hogyha valaki művelt czivilizált szellem, nem lehetne már jó író ! Csak olvassák el kérem, habozás nélkül. Nem akarok épen profécziát mondani, de azt hiszem, ha nem olvassák el, akkor előbb utóbb néha géneben is lesznek miatta, mert valószínűnek tartom, hogy Justh Zsig-