Magyar Salon, 8. kötet (5. évfolyam, 1887-1888/1)

646 JUSTH ZSIGMOND. közeledik feléje, most mindjárt átöleli... úgy úgy... erősen ... forrón, örökre! Felvetette szemeit. Semmi nesz ... senki. A bondol­ halvány lilaszín ellenzővel betakart olaj­lámpái serczegtek csak, kü­lönben csend. Csak úgy mint a szivé­ben. Ez volt életében az utolsó, ezt érzi... s hirtelen az előtte álló tükörbe nézett. Hiszen már öreg asszony. Veresre sírt szemeiben az elhaló szépség nyomai már alig látszanak. Képén ránézok, ajkán lemondás, minden csak mesterség az alakján. És nem Pesten öregedett meg, a­hová megy. Itt, itt más volt. Itt az emberek vele őszültek, megszokták már a szép Feli­­czienek nevezni. Azok odalent csak a romot fogják látni benne. De hátha mégsem ? Fel­törülte könnyeit. Hátha még nyerhet párszor az élet játszmájában. Mosolyogni igyekezett, de mosolyát a tükör fanyarán vetette vissza. Már ezt sem tudja! Az az elragadó mosoly, a­melyért királyi herczegek bolondultak egyszer, megöregedett. Most látja a jövőt. . . érzi! És mégis olyan őrült volt, hogy az utolsót ő utasította el magától. Azt, a­ki szerette, nagyon, s a­ki elhagyta most örökre. De hiszen csak tőle függ, hogy ma­radjon . . . s akkor még néhány évig boldog lehet. Igen boldog. De leánya ? Eh, leánya először szeret életében, fog még szeretni sokszor. Mi marad a szívben az első szere­lemből ! Alig tudjuk. Pedig mindnyájan csalódtunk . .. igen, igen . . . írni fog Miklósnak. Leült íróasztalához s idegesen, gyor­san írni kezdett. Először egy őszinte levelet írt, a mely­ben elmondta, hogy szereti, s vágya­kozik utána, s nélküle nem tudna élni. Elolvasta a levelet. A levél forró volt s egész szenve­délyét kilehelte, de . .. nem ilyet kell írnia. A férfi után ne fusson az az asz­­szony, ki szerelmével kegyeket oszto­gat. Azt a levelet egy kis szekrénybe zárta, a­hová majdnem összes őszinte levelei jutottak. Ez volt életének gyöngy­szekrénye. Most mást írt. Ezt meg nagyon is hidegnek találta. De hiszen ezt levélben nem is lehet elvégezni. Még egy találkát kér tőle s ott aztán újra megköti a már szétszakított frigyet. Megírta a levelet. Bepecsételte s megcsókolta a pecsétet. Aztán lefeküdt egy nagy kerevetre s megnyugodtan sóhajtott fel. De csak egy perezre. Aztán leánya jutott eszébe, akit feláldozott. Mi lesz vele ? Hogyan mondja el neki ? Elmondja-e neki az igazságot, hogy ő az oka mindennek ? Igen, de egy fiatal leány szerelme... hiszen ez semmi. Semmi ? Hátha minden ? Eszébe ju­tott első csalódása, ő egy fiatal zongora­mestert szeretett életében először. Szülei nevettek panaszán s férjhez adták ahhoz, a­kitől már több mint tíz esztendeje, hogy elvált. De hiszen akkor ő lesz egyetlen leá­nya boldogtalanságának oka. Az ő sze­retett jó Irmájának, ki hányszor, de hányszor vigasztalta meg akkor, midőn újabban csalódott. Hiszen ez még azok­ban a pillanatokban is eszébe fog jutni majd neki, a­midőn Miklós fogja csó­kolni ajkait.

Next