Magyar Salon, 8. kötet (5. évfolyam, 1887-1888/1)
JUSTH ZSIGMOND. 648 gyök, gondola s össze-vissza csókolta leánya fürtéit. — No ne sírj hát mamám, miért is sírnál ? tán csak nem keseregsz azon, hogy én olyan végtelenül boldog vagyok! ölelj meg hát... csókolj meg! Feliczie átölelte leányát s letörölve, leszárítva könnyeit, egy perczeg némán maga elé nézett, majd odasietett a csengetyűhöz és meghúzta, aztán az Íróasztalhoz lépett kivette az elébb írt levelet és Miklós arczképét, kis darabokra tépte mind a kettőt, csak egy picziny darabot tartva meg a fényképből, azt, a melynek hátlapjára az a pár szó volt írva. Ezt egy a keblén csüggő nagy medaillonba tette, a többi kis szelet papírt az égő kandallóba dobva. E pillanatban a komornyik lépett be az ajtón. — Küldjön Geysenburg herczegnőhöz egy inast, hogy kéretem, jöjjön át hozzám azonnal, nagyon várom, Rudolf herczeget is hozza magával, ha lehet... A komornyik meghajtotta magát és kiment. Feliczie eddig nyugodtan tett és beszélt, most azonban könnyei mint a zápor eleredtek s megcsukló hangon így szólt bámuló leányának: — Úgy Irma! ölelj át, úgy ... forróbban ... vőlegényed pár percz múlva itt lesz, szeresd őt és tanuld meg azt a bölcs mondást: «ki nem szeret, nem él».