Magyar Salon, 9. kötet (5. évfolyam, 1887-1888/2)

PARI­SIAN­IS MUS. (Idegenek és francziák Parisban.) Irta Justh Zsigmond. Egy tavaszi délután egyik művész­barátomnál voltam Párisban, ki a fran­­czia főváros legzajosabb s a mellett leg­­elragadóbb pontján lakott. A nagy műterem ablakaiból messze messze ellátott az ember. Az avenue virágos hajlongó gályái meg-megko­­pogtatták az atelier üvegtábláit. Idáig hallatszott az oly művészies, az egész világon páratlanul álló élet lük­tetése. «Mily gyönyörű mégis ez a Páris», szólalt meg végre önkénytelenül az én piktorom, lassan odamenve a széles atelier-ablakhoz. Majd ismét leült mel­lém, s én is, s ő is elhallgattunk. Mind a kettőnket megszállta az a művészi hangulat, a­melyet sehol sem érezni annyira, oly intenzív erővel, mint bi­zonyos pillanatokban Párisban. Csak hallgattunk tovább___ egy­szerre egy idegen úr lépett be az ajtón. Simán lefésült haj, méla bágyadt ki­­fejezésű savószínű szemek, édes fa­nyar mosoly a beretvált keskeny ajkak felett. «Nevem X. és tanár vagyok az yr i egyetemen» — mondta, mélyen meg­hajtva magát a festő előtt. Barátom udvariasan leültette, bár azt (Utánnyomás tilos.)­ hiszem, e perezben oda kívánta, a­hol a bors terem. «Régen van már Párisban a tanár úr» kérdte, hogy valamit kérdjen. És a «tanár úr» leült mellé s vála­szolt. Kimért hangon, nagy súlyt tu­lajdonítva szavainak (ehhez valószínű­leg a kathedrán szokott) beszélt, érez­tetve mivelünk, hogy mennyire lenézi ő ezt a várost, milyen semmisnek, milyen «factice»-nek találja, hogy mi­lyen kicsinynek tűnik fel, az őné­let­­pontjából, ez az «óriási szappanbu­borék». A legkisebb skandináviai egyete­men volt a filozófia tanára, mert ezt is elmondta, meg azt is, hogy mennyire megbánta azt, hogy ide jött. Milyen üres, milyen kicsinyes itt neki minden, ő neki, ki mindig Athénről álmodott, a­hol azonban nem volt még s a­hová (itt egy nagy sóhajt csak nehezen bírt el­nyomni) tán soha sem is fog jutni... Mi udvariasan hallgattuk azt, a­mit beszélt, tán még mosolyogva is hozzá (vagy í­át ), megbotránkozásunk aztán csak akkor tört ki, midőn az édesen fanyar kis norvég professor mögött bezáródott az ajtó. Ugyanazon nap estéjén egy rend­

Next