Magyar Salon, 10. kötet (6. évfolyam, 1888-1889/1)
(@)W /]£(48S$J TREFORT ÁGOSTON. Irta Falk Miksa. (Utánnyomás tilos.) Ha gyermekkoromban egész héten át szorgalmasan tanultam, vasárnap délután édesatyám elvitt «sétálni». Ezen sétáknak czélpontja rendesen az akkori Pest város szélső végén fekvő úgynevezett «váczi töltés» volt. Korosabb olvasók bizonyosan még emlékezni fognak e buja növényzettel fedett töltésre, mely balról meglehetős meredeken ereszkedett le a Váczra vezető országút felé, míg jobb oldala szelid lejtőt képezett a régi temető felé, melynek helye körülbelül ott volt, ahol ma az osztrák-magyar államvasút pompás épületei emelkednek. Ezen pázsitlepte lejtőn — köröskörül mély csend és magány uralkodott — édes atyám leülvén, könyvet vont ki zsebéből és olvasott. Én eleinte ugyanezt tettem, valami rettenetes tudvágyat affectálva, de nyugtalan fiatal vérem nem sokára győzedelmeskedett; könyvemet szép csendesen zsebembe toltam vissza, és míg édesatyám mindinkább belemélyedett olvasmányába, én halk léptekkel lesompolyogtam a temetőbe, hol azután a sírok közt vígan ugrándoztam, mintha pajkos gyermekek játszó helyén járnék, és nem azon a komoly földön, ahol a költő szavai szerint «az Isten által letett vetés a feltámadás napja felé érik». Mit is törődtem én akkor a halállal s a halottakkal? Én egészen az életé voltam és az élet enyém volt. Időtöltésből el-elolvastam a síriratokat de csak azért, hogy jóízűen kaczagjak, ha egyik vagy másik furcsa hangzású névre akadtam. Azokat az embereket, akik e kövek alatt feküdtek, én soha sem ismertem és hogy valamikor nekem magamnak is oda le kelljen kerülnöm ezen ismeretlenek társaságába, arra egy pillanatig sem gondoltam. Ma persze egész másként van a dolog. Ha még egy pár esztendeig élek, azon barátaim és ismerőseim száma, kik a föld alatt fekszenek, majdnem nagyobb lesz azokénál, akik rajta járnak. Lassanként nyomasztó elhagyottság keletkezik körülöttünk, akik a régibb nemzedékhez tartozunk és amint azt a természet törvényei magukkal hozzák, sorainknak gyérülése évről évre geometriai progresszóban halad. Ha csak az utolsó éveket veszem, hányat kísértem én már a sír felé, akikkel az életben a gondolkozás és érzés összhangja egyesített; hányat, akiknek alkotmányunk visszaállítására, hazánknak politikai és kulturális újjáteremtésére irányzott törekvései mellett, habár csak szerény napszámosi szolgálatot tenni szerencsém volt, és valahányszor ezeknek egyike elment innen, mindannyiszor olyasmit éreztem, mintha magával vinné egyszersmind saját éltemnek azt a darabját is, melybe az ő Magyar Salon. X. I